„Iancu Laura első kötete meghökkentő meglepetés volt (tehetségének fölfedezője Ferenczes István), s még inkább az e második. Indulása pillanatában ugyanis igen határozott és egyértelmű mozdulattal megjelölte a maga markáns költészeti helyét és költői szerepét. Ez a hely és szerep – részben elhatárolódás, részben önmeghatározás…” (Pécsi Györgyi: Kiűzetés, oltalomkeresés. Iancu Laura: Karmaiból kihullajt. Bárka, 2008/3. 98.) S tegyük hozzá: azt szokták mondani, hogy a második kötet jelenti az igazi megmérettetést. Ebből a szempontból is fontos a Karmaiból kihullajt. 

S ha már Ferenczes István, akkor idézzünk tőle néhány gondolatot, annál is inkább, hiszen ő írt balladisztikus hangulatú utószót ehhez a kötethez. „…Alulírott abban a helyzetben van, hogy megadatott neki Iancu Laura felfedezésnek a kiváltsága. …Tulajdonképpen egy jóslatom teljesedett be a Pár csángó szó kiadásával… Maradjunk ennyiben. A magyar irodalomba költő érkezett.” (106-107.) S csupán három esztendő múlt el az első kötet óta. A költő elindult a termékenység és a kiteljesedés útján. Figyelemkeltő kötetcímmel. A szavak az egyedülből valók: „…ha rajtam lesz a sor / meglát-e Isten szeme sarkából / karmaiból kihullajt-e a szó / kiüt-e rajtam a leprás való…” A címben levő állítással szemben a kérdőmód érvényesül, más szövegkörnyezetben. A frázisban pedig ezt találjuk: „…karmain a szent holló / átöleli a homályt…”. Érdekes, és nyilvánvalóan nem véletlen a „karom” többszörös megjelenése. Tudjuk róla, hogy a madarak fontos testrésze, „horgas szaruképlet”, amelynek segítségével mozogni tudnak. De van karmuk a macskáknak és a kutyáknak is, s ő ezáltal könnyedébben meg tudják ragadni zsákmányukat. Tehát támadnak is karmukkal, de védekezhetnek is vele. S ha a karom védettséget is adhat, akkor belőle kihullani azt jelentheti, hogy meg kell tanulni az önálló létezést.

A költőnek is. A második kötet többek között erre figyelmeztet.  Mindez egyben tudatos és vállalt folytatást is jelent, a mind teljesebb kibontakozás jegyében. Az előző kötet őszi, bús hangulatai után itt a hajnal megidézésével kezdődik a versek sora. A „visszaszámlás” egyben elmozdulással jelent egységet. Némi vendégszövegek beépítésével (Nagy László, Szabó Lőrinc) játszik, a korábbiaknál erősebb tettvággyal. A kötetről Vincze Ferenc ezt írja: „…az egyes ember öntudatra ébredését járja körül. A versek megszakadó, szinte félbemaradt sorokkal vetnek az olvasó elé gondolatokat, érzéseket és néha csupán egy-egy hangulatot. Az öt versciklusból építkező kötetet öt stációnak is tekinthetjük, melyek szorosan kapcsolódnak a világ teremtéséhez, Jézus szenvedéseihez, kereszthalálához és a feltámadáshoz…” (Vincze Ferenc: Iancu Laura: Karmaiból kihullajt. Kortárs, 2008/7-8.) Ki is tágíthatjuk a kört: a költő egész pályája különféle stációk története. 

Hiszen miként az életben, itt, ebben a kötetben is fölerősödnek a vésztjósló mozzanatok. A kapcsolatot a szög illeszti össze – sugallja a Most ülj le egyik verspillanatában, ahol egyébként a madár (gólya)-motívummal is találkozunk, másutt meg azt jelzi, hogy „közelséged betemet”. A lét abszurditásával is számol igencsak hitelesen. Ennek része lehet a válságos emberi kapcsolat, mint általános árnyékoló hatás. S ha nem is minden mozzanat jelent stációt, ám vannak mellékállomások is, miként az Őrizetlen mutatja: „Mentünk s beértük a cél /  mellékállomásait. // Mentünk mellék léttel / zsebünkben feszülettel // Kezemben fegyver. Életem / őrizetlen”. Izgalmas ellentétpár: feszület és fegyver. Aztán persze másutt ott a föloldás reménye. (egyszer) Ezekhez a rejtelmekhez jól illik a versek formája: a töredezettség, a rímtelenség többsége, a központozás hiánya, a feszültség és a drámaiság eszközei. A „van-e remény?” kérdéssel kapcsolatban íme, egy vélemény: „…S noha a kötet melankolikus hangneme, enigmatikus jellege a nemleges választ erősítené, a … remény mégis áthatja a kötet verseit. A lírai én számára az egyéni léthez ez a földi létezés nem elég otthonos, az isteni pedig fogyatékosságaival szembesíti…” (Ekler Andrea: i. m. uo.) A reménység – mindent összevetve – az örökkévalóhoz köthető. Ismervén a világ csöppet sem biztató jelenségeit, mindez a hívő ember és költő számára evidens.

S persze itt is jelen van a szerelem különös ábrázolása, hasonlóképpen az első kötethez. Küzdelemmel, diszharmóniával, de mindenképpen érzékeljük kikerülhetetlenségét, fontosságát, misztériumát. „…hallod vagy nem: / én hozzád beszélek // és ez már nem mozdulat // szerelmünk meghalt mondat…” (mozdulat) „…Mélység, szenvedély és gyötrelem valóban meghatározó sajátosságai Iancu versbeszédének. A szerelem és az istenszerelem mélysége, szenvedélye és gyötrelme ez. Egymástól talán el sem választhatóan…” (Halmai Tamás: i.m. 20.) Mint mindennek, ezeknek az értékeknek is van genezise, változó természete. A kezdet és a vég kerete, a személyes lét kitágítása. Egy kapcsolat tűnik át az általánosba, az egyetemesbe. Alapfogalmak nála a születés, a megérkezés, az elmúlás. A cikluscímadó vers, a Genezis ezt a problematikát érinti érvényesen. „…végünk van hát, vége a jajnak / a pokol csak eddig lángolt / megszentelt martalékká leszünk / egymás lángját eloltva // megszületünk”. „…Mélyen és szenvedélyesen (vagy inkább: gyötrelmesen)  személyes líra a Iancu Lauráé, de rendkívül szemérmesen, rejtőzködően az – pontosabban: folyamatos viaskodás, küzdelem a kitárulkozás és a teljes elrejtőzködés között… (Pécsi Györgyi i.m. uo.)

Egy-egy cím maga az útjelző fogalom. Gyakori érzésünk, hogy az eddigi életmű minden részlete ugyanarról szól, persze sok-sok változatban. Ilyenkor azért az a kérdés sem megkerülhető, hogy várható-e elmozdulás a pályán. Itt, a második verseskötetben inkább annak a megerősítését látjuk, ami az első kötetben tárult elénk. Például az említett rejtelmes képi világ segítségével. Az emberi kapcsolat történetével, összetettségével, „eleve elrendeltségével”, némi önmarcangolással. A Történetünk ezt is érinti. „…emlékszel még – törékeny / szélben fáztam / köntösöd rám adod – mondtad / én fázni akartam / hát fázzam / homályok, kormos hópihék / sohse lesz végső ébredés”. Vannak itt és másutt hétköznapi elemek, s azok tűnnek át – néha váratlanul – valamiféle másik szférába. Szép példa e tekintetben az emlék. „megvannak még a leveleid / s már értem miért írtad // a kapu alatt ki-be járnak a / gyászolt pillanatok // megrakjuk még, tüzet gyújtunk / ólálkodik az ősz // szürkén és harmatosan / talán még ma elvisz”. Az ősz továbbra is fontos szereplő, folytatván a korábbiakat. Az „ólálkodik” teszi sajátossá és némiképp vészjóslóvá. Másutt a „kiraboltak megint” sokat mondó kijelentése hasonló húrokat penget. 

A versek vonulása egyfajta lírai önéletrajzot hoz létre, ezen belül a belső fejlődéssel, megtorpanásokkal, az akadályok leküzdésének vágyával. Ahogy mindezt valamennyien átélhetjük az idők során… Ennek a lírai önéletrajznak egy jellemzője pedig ez: „…költészete töredékekből épül, az emberi lét felismert és megragadott töredékeiből. És nem kívánnak többet mondani a megéltnél és megtapasztaltnál. Csupasz, minden cicoma nélküli szavak és mondatok sorjáznak egymás után, s gyakran tűnik úgy, mintha magukban állnának, s a következő mondat mintha már másról szólnak… (Vincze Ferenc: i.m. uo.) Vannak persze ettől eltérő művek is, amelyekben áradóbb a szöveg, és megfogalmazódik bennük a szabadság- és boldogságvágy. A közel ilyen vers. „…akárki vagy, hozzám a legközelebb állsz..” – olvassuk itt az egymásban feloldódásról, s kivételes a befejezés is: „…szeressük egymást, minta / mi sem volna”. Igen, ez tulajdonképpen egyfajta elmozdulás, akkor is, ha nem feltétlenül követik hasonló mozzanatok. Az ősz-motívum mindenképpen más jelez és jelent. Vagy éppen itt egy újabb eltérő mozzanat: „…nem boldogulok veled én / összeforrtak a tagok / szerelmünk toló – / kocsiján”. Vagy a két éj között drámája: „…utolsó lovasként érkeztél / ölem földjére a halálból…” (két éj között) A korábbiaknál kendőzetlenebb kitárulkozásnak lehetünk itt a tanú. 

Már-már kozmikussá válik a gondolat, jelezvén, hogy a privát szféra alapos kitágítása megy végbe ezekben a szövegekben. Pl. így: „…érted még egyszer tél lesz / érted Megszületik végre /  aranyágba kivirágzik /  a Golgotának vére”. (Két négysoros) Szerelem és Golgota! Micsoda távlatok, micsoda összekapcsolások! S mindezt kifinomult eszközökkel teszi meg a költő. Csöndesen, mélységesen. Mindemögött ott húzódik meg a hozott értékek szellemisége, eredete. A Kallós Zoltánnak ajánlott Átmenet előtt című költeményben  szomszéd illatokról és puliszkáról olvashatunk, ostyáról, a kezdet pokláról és az üdvözülésről hasonlóképpen. Rendkívül összetett ez a versvilág, ugyanakkor folyton visszatérő motívumokkal és útjelzőkkel. És a sors keserveivel. A krisztusi példa örökérvényességével. S az ember igyekszik a létezés magasa felé, ami persze gyakorlatilag elérhetetlen. Közben a költő gyakorta szólítja meg önmagát, így tart önvizsgálatot, némi öngyötréssel. Küzd Istennel és saját világával. Ám ott van a versekben a realitás, a hétköznapi valóság számos eleme is. A hétköznapok hagyaték így egyesül az absztrakcióval. 

S ekkor már megjelennek az új környezet, a budapesti létezés elemei. Az életforma-váltás következményei. „…Budapest fényei apai ágon / vannak velem rokonságban…” , és: „…Budapest fényei sírhantok”. (Szeretek) A vonzás és a taszítás pillanatát látjuk itt. Az otthonra vágyódás és az árnyak fölmutatásával. És megmutatja az utcán magányosan ülő embert, a társadalmi érzékenység erejével. Ez is újszerű élmény az új környezetben. Sugallja némiképp az elveszített múlt és értékrend miatt megszületett feszültséget is. És megjelenik a magyar táj  (Szeged felé), persze nem a hagyományos tájköltészet sajátosságaival. Szép hangütése: „tekintetem szétfolyik a tájba / a táj belém kapaszkodik…”. S miután ez a két sor később megismétlődik, a lezárásban egy különös kép teszi mássá a verset: „…a gyors halál a róka vörösén / ólálkodik.” Meghökkentő befejezés, és a tájlíra furcsa asszociációval ötvöződik.

Ritka pillanat nála, amikor rímekkel él. Ilyen kivétel a frázis, ahol egyébként a kötetcímbe emelt motívum is megjelenik: „…karmain a szent holló / átöleli a homályt…” Hasonló esztétikai elvek mentén szerveződik a remény is, ahol a kétkedés is jelen van, s a remek befejezés: „…a súlyos csendben előáll / a világ kin feledt csillaga / amerre nézek, ott áll a valaha”. Igazolván ugyanakkor azt, hogy ebben a kötetben sokszínűbb az összkép, találunk benne nagyívű költeményeket is. Ilyen mű a Stációk, a maga áradó versbeszédével. Egyfajta lelki leltár, egy kapcsolat története is benne foglaltatik. Minden mondata sajátos egész, s ezekből a mondatokból épül fel tudatosan az alkotás. Kapcsolat emberrel, Istennel, miközben fontos az önvizsgálat is a „kálváriás” környezetbe helyezve. Egyik kulcsmondata szerint „…az élet: berendezkedés a halálra…”. Lényegében ennek a gondolatnak a folytatás a Nagypéntek is. Újra és újra körüljárja tehát a szenvedés misztériumát, a földi lét elemeinek segítségével, a mélység és a magasság kettősségének érintésével. Másrészt a „…fölzúgnak a harangmélyek / de halkan csak / mert este van s minden téged vár…” féle verslezárás – Pécsi Györgyi szerint – „…már egyértelműen egyetemessé növeszti a megváltást remélő szenvedés átvállalását…” (Pécsi Györgyi i.m. 99.) Igaz, azt is hozzáteszi méltatásában, hogy a szorongás teljes föloldása nem történik meg.

Vannak gazdag képiséggel megáldott versek, amelyben érzékletes, már-már látomásos a versvilág. Az éjjelekben egy új fogalom jelenik meg: a „magasabb halász”. Aki szemben áll a káosszal, az égi háborúval, a véres fűszálakkal. Az égi háború persze földi is lehet, és a középpontban ott az éjjel szimbolikája. A sínen című versben megjelenik „Attila” is a sínen, és újra a halál vele együtt, pontosabban a vonuló „halálok”. Szinte apokaliptikus a látomás, ilyen sorral, mint: „…trombiták fújják a végső háborút…” Itt mindenképpen lényeges vonás, hogy a szűkebb, belső körökből kilép az ember a tágabb körökbe, és érvényesíti tragikus látásmódját. Másutt viszont hangot ad a hazaszeretetnek is, a Nincs ellenségben eképpen: „Nincs határ / Csak a Kárpátok / Szelíd, vérgyökerű Kárpátok // Nincs ellenség csak / Az erdő zúgása / Szuszog halkan // Ahogy a szív dobog / Ha átmegy a határon”. Itt kevésbé elvont a hangnem, mint ahogy a Rákóczi határban sem, ahol „…szólnak / a fenyves harangok…”, köszöntvén az ezeréves határt. Persze itt is van vér és könny, és a „…reszkető hegyek tátognak…”… A messziről jött magyar költő vallomása megrendítő, s mindezt egy pillanat rögzítésével és fölnagyításával éri el. 

Eme összetettségre hívja fel figyelmünket Halmai Tamás: „…Ha egy költő egyidejűleg képes a biblikus (szakrális)  és a balladisztikus (népies) hang kimunkálására, összeegyeztetve eközben a Nagy László-i vallomásköltészet és a Pilinszky-féle ontoteológia hagyományát: máris olyasmit alkotott, amit fenntartásaink mellett is érdemes komolyan, nagyon komolyan vennünk…” (Halmai Tamás: Isten peremén. Magyar Napló, 2019. 21.)  S ez bizony szintézisteremtés! Mindezt erősíti pl. a Confessiones szövegáradása, ugyanakkor fegyelmezettsége. Némi profanitással, „földön járással”, újabb lelki leltárral, az elszakadás terhének érzékeltetésével, majd másutt egyfajta „majdnem-közéletiséggel. De azt se feledjük, hogy a Ma újra ezzel a strófával zárul: „…hideg van, sötét és fázom / valami már nem újul /  visszajössz – mondtad bölcsőmre / s a szemfedőmre vér hull”.

(Részlet egy készülő kismonográfiából.)