Töredékek

Anyám temetésén láttalak először.

Csontdermesztő hideg volt, a városon köd ült, és a kövér esőcseppek hangosan kopogtak a sötétszürke aszfalton. A levegőben szinte érezni lehetett a könnyek szagát. A szertartás a végéhez közeledett, a temetőben zajosak voltak a léptek, amelyek a pocsolyákon gyalogoltak keresztül, és amelyek minél hamarabb szabadulni akartak a fojtogató közegből.

Hátul voltál, egy fa lombkoronája takart. Emlékszem sötét farmeredre, fekete pulcsidra, és arra, hogy kezedet a zsebedbe dugva, lehajtott fejjel álltál. Nem figyeltél oda a körülötted lévőkre, a lábad alatt heverő avart rugdostad, a levelek zizegése megtörte a pap szavai közti szünetek üres csendjét.

A fogadáson odajöttél hozzám, és megállva előttem, egy pillanatig csak néztél. Nem tudtad, mit mondhatnál, én meg azt, hogy miért nem. Eddig mindenkitől csupa közhelyt hallottam, erre te egy árva szót sem szóltál. Csupán megöleltél. Átkaroltad a vállam, és a mellkasodhoz vontál. Annyira ledöbbentett a mozdulat, hogy fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. Rád. Az érintésedre. Így aztán hagytam, hogy a karodban tarts, hagytam, hogy egy pillanatra levegyél rólam minden terhet, és hagytam, hogy a valóságot kizárva egy momentumra levegőhöz juttass. Hagytam, hogy visszahozz az életbe.

Hónapok teltek el, mire ismét találkoztunk. Semmi kedvem nem volt részt venni apám céges buliján, mégis megígértem, hogy ott leszek. Apám, miután bemutatott a munkatársainak, hagyta, hadd élvezzem az estét. A bárpultnál kértem egy italt, amivel a sarokba kihelyezett kanapéhoz vonultam. Előszedtem a táskámból a füzetem és egy tollat, majd felnéztem, mert úgy éreztem, valaki figyel.

Te voltál az.

Kezedben egy pohár pezsgővel sétáltál felém, tekinteted kifejezéstelenül tartotta az enyémet. Odaérve leültél mellém, és karodat a háttámlára helyezted. Mögém. Kissé arrébb húzódtam, mire felvontad a szemöldököd, de szó nélkül hagytad a helyzetet.

– Mit írsz? – érdeklődtél, fejeddel a füzetem felé biccentettél.

– Haikut – feleltem.

Nem faggattál tovább, ami megkönnyebbüléssel töltött el. Vagy ismerted a versfajtát, vagy nem érdekelt a dolog. Nekem csak az volt a fontos, hogy aznap este többet már nem szóltál hozzám, csupán ott ültél mellettem, és a telefonodba merültél. Néha felpillantottál, engem figyeltél egy darabig, majd hoztál magadnak egy újabb pohár italt, és kezdődött az egész elölről. Megnyugtatott mozdulataid folytonossága.

Zuhogott az eső, mégis felajánlottad, hogy hazakísérsz, és én nem tiltakoztam. Azt kívántam, bárcsak el tudnám nyújtani a veled töltött perceket. Nem mondtam ki, milyen sokat jelentesz nekem. Féltem a saját őszinteségemtől.

Egy este színházba mentünk. Téged nem igazán érdekelt a darab, viszont győzködtél, hogy nézzük meg, mert tudtad, hogy engem meg igen. Örültem neki, hogy ott vagy velem, mégsem tudtam élvezni a műsort, mert végig az járt a fejemben, hogy te mennyire unhatod. Nemcsak a szituációt, akár minket is. Rettegtem attól, hogy egyszer elhagysz.

Üzentem neked, de nem válaszoltál. Hívtalak, de nem vetted fel a telefont. Nem tudtalak elérni, attól féltem, bajod esett. Hol vagy? Hol voltál?

Valami megváltozott köztünk. Nem beszéltünk róla, igyekeztünk úgy tenni, mintha minden a régi lenne, mégis tudtuk, hogy gond van. Velünk. Meg akartam volna beszélni, de téged nem érdekelt a dolog. Azt mondtad, inkább máskor, mert fáradt vagy ma ehhez. A következő nap is ezt válaszoltad. És azután is. Én pedig egyre inkább kétségbeestem, és nem tudtam, mit csináljak. Veled akartam lenni, melletted akartam maradni, mégis úgy éreztem, fokozatosan veszítelek el. Kifordultál önmagadból, elérhetetlenné váltál, és én tehetetlenül figyeltem, ahogyan szétesik körülöttem a világ, amelynek te is a részese voltál.

Elmúlt minden, amik voltunk. Fájdalmas időszak követte ezt, s nem hozott a lelkemre enyhülést. Nem mintha eddig még nem csalódtam volna, csak ami veled volt, az mélyebben érintett, mint bármi más. Mert azt gondoltam, hogy te más vagy.

Azt akartam, hogy te más legyél…