A palócság felfedezésével indult meg a magyar néprajzi tájak és csoportok kutatása a múlt század elején. Ipolyi Arnold (Ipolykeszi, 1823. október 18. – Nagyvárad, 1886. december 2.) az elsők között, már a 19. század első felében gyűjtőhálózatot szervezet a népmesegyűjtésre, és a század közepétől számos palóc népköltési gyűjtemény látott napvilágot. Ipolyi a Magyar Mythologia (1854) írásához számos más forrás mellett a néphagyományt is felhasználta. Bár valamennyit maga is gyűjtött, alapvetően a gyűjtés irányítójaként működött. Gyűjtőhálózatában nemcsak egyszerű falusi emberek, de szinte valamennyi barátja (akik közt előfordult ügyvéd, lelkész, kispap, iskolamester, orvos és irodalomtörténész is) részt vett. Ipolyi gyűjtéseinek egy részét (128 szöveget) 1914-ben Kálmány Lajos jelentette meg a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIII. kötetében, majd Benedek Katalin 2006-ban a Budapesten elérhető szövegkorpuszt bocsátotta sajtó alá, bevezető tanulmánnyal látva azt el. Korábban Abafi-Aigner Lajos is szerette volna megjelentetni a gyűjteményt (hozzá Csaplár Benedektől került a szöveganyag), de a Kisfaludy Társaságnak valami miatt mégsem felelt meg a sajtó alá rendezett kötet, és visszaadták a kéziratot.

Kovács Ágnes 1956-ban a Néprajzi Értesítőben megjelent tanulmányában Ipolyi Néprajzi Múzeumban őrzött anyagát bemutatva a következőkben látta annak jelentőségét: „Különösen értékessé teszi Ipolyi gyűjtését az a tény, hogy valamennyi feljegyzésén felismerhető, hogy a helyszínen készült. Korábban – bizonyos fokig talán Kriza Jánost kivéve – a magyar népköltés gyűjtői mind másodkézből vették anyagukat, Ipolyi az első, aki szabályszerű néprajzi gyűjtőutakat tesz – ezt egyébként Toldy Ferenchez írt leveleiből is tudjuk. Gyűjtői gyakorlata nem egyezik ugyan a mi mai, a modern technikai felszerelés következtében tökéletesebbé vált gyűjtési módszereinkkel, de nem hibás, nem félrevezető, megbízható értékű szövegeket eredményez.”

Kik és honnan gyűjtötték az Ipolyi-meseanyagot? „Ipolyi egyik legkorábbi dolgozótársa Pajor István ügyvéd volt. Ipolynyékről 1847 nyarán és Kiscsalomiáról 1851 szeptemberében tíz mesét és négy babonát küldött be. (1.15–22, 86–88,106–109). Két jóízű tréfás meséje Ipolyiénál jóval részletesebb leírás, de még mindig nem irodalmi igényeket támasztó szöveg. Pajor István mellett még egy szorgalmas gyűjtője van Ipolyinak Hont megyéből, ki meseanyagát név nélkül küldte be. Ebben a gyűjteményrészben ez a legterjedelmesebb meseanyag: 15 mese, mely nemcsak terjedelme, hanem anyaga miatt is kiemelendő, mivel erről a vidékről a legjellegzetesebb meséket foglalja magába. Stílusban is ez a beküldő közelíti meg legjobban a népi elbeszélő modort, ez őriz meg legtöbbet a mesei fordulatokból.” 

Igen jelentős Ipolyi gyűjteményében a csallóközi anyag, melyről azóta sincsen az övénél bővebb leírásunk. Értékes anyagot szolgáltattak: Fehér Ferdinánd lelkész és Nagy János iskolamester Dunaszerdahelyről (Pozsony m.), Fehér Vajkáról is (Pozsony m.) négy mesét. Fehér Ferdinánd egyike Ipolyi legrészletesebben feljegyző gyűjtőinek, szövegei azt a benyomást keltig mintha megközelítően szó szerinti másai lennének a népi eredetinek. Csallóközudvarnokról Marczi Angéla gyűjtött Ipolyinak.

Ipolyi Arnold gyűjtőgárdájának egyik leglelkesebb tagja, úgyszólván motorja Csaplár Benedek (Dunaszerdahely, 1821. január 3. – Budapest, 1906. augusztus 19.), az ismert nevű irodalomtörténész volt. Csaplár Ipolyi munkáján fellelkesedve előbb Nyitrán (1852–53), majd Szegeden (1853–67) mind a maga személyében, mind növendékeivel nagyszabású gyűjtőmunkát végzett. Nyitravölgyből két mesét (I. 110–11) és számos hiedelmet (I. 112–127) küldött Ipolyinak. Varsányi Pál, Ipolyi másik nyitrai gyűjtője valószínűleg szintén Csaplár környezetéből való. Varsányi nyolc mesét küldött be Ipolyinak (I. 140–147 sz.). 

Ipolyi gyűjteményében a Csallóközből és a Palócföld északnyugati részéből meglehetősen egységes mese-, szokás- és hiedelemanyag gyűlt össze. „Különösen jellegzetesek és gyakran előfordulnak a következő mesetípusok: A szép leány és a szörny (AaTh 425/A), Ámor és Psyche (AaTh 425/B), A fehér és a fekete menyasszony (AaTh 403/A), Árgirus királyfi (AaTh 400/B), Az őztestvér (AaTh 450), A hét holló (AaTh 451), Hamupipőke (AaTh 510/A), A kalapvári királykisasszony (AaTh 510/B), A két ikertestvér (AaTh 303), A hálás állatok (AaTh 554/A), vagyis mesekincsünk nyugatias jellegű rétege.” Tréfás mesét mindössze hármat jegyeztek fel a gyűjtők, állatmesét pedig egyetlen egyet sem. 

Kósa László 1979-ben Ipolyi folklórgyűjteményének anyagából egy mai helyesírással, de szó szerinti hűséggel közölt szöveget adott közre, mely két okból is említésre méltó: a mese Ipolyi saját gyűjtése, ennek következtében jól példázza gyűjtési elveit, továbbá a meseszöveg szerkezeti váza épségének megőrzését példázza.

Ipolyit 1849 végén Zohor (Pozsony m.) lelkészévé nevezték ki. A faluban rajta és családján kívül mindenki szlovák anyanyelvű volt. Ipolyi kiválóan megtanult szlovákul, hogy híveinek anyanyelvükön prédikálhasson, s a lelki gondozást is anyanyelvükön végezhesse el. Ismert az is, hogy gyűjtött néhány szlovák népmesét, amelyek azonban gyűjteményéből hiányoznak.

Az Ipolyi-gyűjtemény ma rendelkezésre álló legteljesebb anyagát a Balassi Kiadó jelentette meg 2006-ban Benedek Katalin szerkesztésében. A kötet a kéziratos folklórgyűjtemény egész Magyarországról származó anyagát (1846–1853 és 1854–1858). tartalmazza főleg két, néprajzi szempontból egységes és igen gazdag területről: a Csallóköz északi palócaitól, illetve Szegedről és környékéről tipológiailag és motivikailag hiteles képet nyújtva.

*

Máté László fiatal tanító az 1960-as évek elején kezdte pedagógusi pályáját. Az 1960-as évek második felében a történeti Abaúj csereháti járásának néhány keleti palóc falvában, Alsó- és Felsőláncon, Buzitán és Restén gyűjtött szövegeiben nagyjából a dualizmus kori magyar falu még sok szempontból élénken élő mese- és mondakincse, népi hitvilága elevenedik meg. Anyagának negyede bekerült a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet digitális archívumába, és 2021-ben a teljes gyűjtés megjelent a Magyarságkutató Intézet gondozásában. A közzététel forrásértékű: a szövegek nyelvjárási jellegzetességeit hűen őrző, nyelvjárási pontosságra törekvő változat. A kiadásra kerülő anyag nyelvjárási szempontból igen értékes: egy egészen keleti palóc változat egyes mesélőknél még archaizáló nyelvjárásváltozatába enged bepillantást. A kötet tartalmáról, folklorisztikai, tipológiai jellegzetességeiről így nyilatkozott a szerkesztő: „Kötetünk címe – Keleti palóc betyármesék és hiedelemmondák – más, mint a kézirat eredeti munkacíme, mely így hangzott: Buzita és környékének mondavilágából. A szerkesztői változtatás talán némi magyarázatot kíván. Ahogy a kötetünkben szintén közzétett, Máté-féle ’ős-előszóban’ is olvashatják, a mese-monda választóvonal korántsem mindig éles és egyértelmű e gyűjtemény darabjainál. Tegyük hozzá, a folklorisztika saját műfaji szétválasztási elveinél sem az. A műfajmeghatározás kérdései különösen élesen vetődnek fel egyes Angyal Bandi-történetek esetében. Ezek néhány darabjában az elbeszélés meseszerűsége, a csodás elemek s a szerencsés végkifejlet a mese irányába mutat. Angyal Bandi ezekben nem(csak) a hús-vér betyár alakjában, hanem a csaknem győzhetetlen hős, a bármit elcsenni képes, furfangos és még bűntetteiben is inkább rokonszenves rabló alakjában jelenik meg.” 

1979-ben jelent meg Kósa László szerkesztésében és átfogó előszavával aszlovákiai magyar tájak népköltészetét bemutató reprezentatív kötet, a Rozmaringkoszorú. A könyv a szövegfolklór minden műfajából gazdag válogatást ad, köztük harminc népmesét.

Kósa előszavában leszögezi, hogy a palócoknak nevezett magyarok nemcsak Szlovákiában, hanem jóval nagyobb számban a szomszédos magyarországi vidékeiken is laknak. Tehát: „Nem beszélhetünk azonban külön szlovákiai és külön magyarországi palóc népköltészetről, aminthogy tudománytalan vállalkozás volna a szlovákiai magyar népköltészet külön jellegzetességeiről és önállóságáról értekezni. A folklór és általában a népi kultúra alaptulajdonsága a nemzetköziség. Évezredes műveltségi kölcsönhatások nyomán ezért találkozunk távoli népek köréiben is rokon vagy szinte teljesen hasonló jelenségekkel. A nemzetközi jelleget azonban más oldalról szervesen és elválaszthatatlanul kiegészíti a nemzeti jelleg. A nemzetközileg elterjedt motívumok, elemek és jelenségek egy közös nyelv, közös hagyomány és társadalom keretében hosszú történelmi időben olyan sajátos alkatot nyernek, olyan egyedi módon rendeződnek sajátos szerkezetbe, hogy az elsősorban, és gyakran kizárólag, az illető nyelvet és hagyományt hordozó népre jellemzőek. A szlovákiai magyarság megközelítően hat évtizedes nemzetiségi léte alatt kialakította a maga irodalmi életét, de nem teremthetett ennyi idő alatt külön folklórt. Többek közt ezért talál az olvasó gyűjteményünkben számos olyan darabot, amelyet eddig más tájak magyar népköltészetéből hasonló vagy rokon változatban ismert.”

*

Szerencsés körülmény, hogy a szlovákiai magyarság folklórjával a magyar néprajztörténet sok jeles egyénisége is foglalkozott. Akadnak köztük többen, akik mind a szlovák, mind a magyar népi kultúra vizsgálatában kitűntek.

A palócföldi szlovák népmeséről és a szlovák folklór hatásáról a magyar meseanyagra a legtöbbet Ujváry Zoltán gyűjtéseiből és kutatásaiból tudunk. Ujvárynak a gömöri prózai népköltészettel foglalkozó írásai adhatnak támpontokat az elvégzendő további kutatásokhoz. Valószínűsíthető, hogy e kérdésben elsősorban a szlovákiai palóc területek vizsgálata hozhat újabb eredményeket.

A Palóc Múzeum Néprajzi Adattárában található egy önkéntes gyűjtő pályaműve: PMNA 1149-96. Nógrádi szláv és szlovák népmesék, balladák és mondák. Hemerka Gyula (népművelő, Balassagyarmat) pályamunkája az 1996. évi Önkéntes Néprajzi Gyűjtőpályázatra. A pályamunka készítője Božena Nemcová cseh írónő 1852–53-ban Balassagyarmaton, szolgálólányaitól gyűjtött, szlovák nyelvű meséinek szövegét találta meg, fordította magyarra és küldte be. Sajnos a pályamunka nem közli a szlovák szövegek forrását. A pályamunkában szereplő mesék: Az ostoba feleség, A török és a szép Katalin, A szép aranyhajú lány, Ki az ostobább?

Ujváry Zoltán gömöri gyűjtéseiből az Európa Könyvkiadó az Alföldi Nyomdával közösen 1986-ban egy válogatást jelentetett meg Menyecske a kemencében címmel. A kötet – amely gyorsan elfogyott – a nagyközönség érdeklődésének igyekezett megfelelni. Olyan adomákat tartalmazott, amelyek általánosabb jellegűek, helyismeret nélkül is érthetőek, tréfásak, s az olvasó szórakozási igényének minél jobban megfelelőek. Ennek következtében a gyűjtött gömöri anyag egyharmada kimaradt. A közel háromszáz szellemes, tömör műfajú anekdotát tematikus csoportosításban találjuk a kötetben. Külön fejezetet kaptak a világ-folklór témakörei, a jellegzetes zsáneralakok (papok és hívek, katonák, rendőrök, fináncok, cigányok, gyermekek, diákok, kelekótyák). Különös figyelmet érdemelnek az erotikus jellegű anekdoták (a pendely és a gatya körül). Ezek a parasztfolklór eddig alig ismert világába vezetik az olvasót.

A gyűjtés egy teljesebb, tudományos igényű közzététele 1988-ban jelent meg a Gömör néprajza XIII. köteteként. A mintegy három és félszáz adomát, tréfás történetet, viccet, megtörtént és kitalált esetet közzé tévő kötetben a Gömörben, falusi közösségekben, népi előadóktól gyűjtött anyagból válogatta ki Ujváry azokat a példákat, amelyekkel a magyar folklórnak erről a műfajáról lehetőség szerint minél alaposabb, a témakört jellemző áttekintést igyekezett nyújtani.

*

A szlovákiai magyar – palóc – népmese egyik legkiválóbb kutatója B. Kovács István. Több tanulmányában és kiadványában foglalkozott a témakörrel. 1990-ben megjelent Malac Julcsa című kötetében Gömörország népmesekincsének negyven darabját adta közre. Az Új Mindenes Gyűjtemény, 7. kötetében („Kurtaszoknyás hatfalu.”) további három rövid meselejegyzése olvasható Kéméndről a tragikusan fiatalon elhuny Szabó Ildikó egy meséje mellett. Egy tanulmányában pedig Az égig érő fa (AaTh 468) mesetípusa egy Gömörben, rimaszécsi cigány mesemondótól gyűjtött változatának (Világ Fája) részletes elemzését végezte el.

Erős Jancsi

(AaTh 650 A. Ipolyi Arnold gyűjteményében 111. sz. Nyitra völgye.)

Volt egyszer egy asszony, ki hét esztendeig imádkozott fimagzatért. Végre megjelent neki álmában egy Ősz ember, ezüst szakállú, arany hajú, aki azt jövendölte, hogy nemsokára fiúgyermeke lesz; de azt addig szoptassa, míg a szomszéd erdőn átvivő úton a hetedik fát tövestől ki bírja szakasztani.

Meglett nemsokára a fiú, kit Jancsinak neveztek el a keresztségben. Anyja már hét esztendeig szoptatta, akkor elvezeté őt az erdei úton a hetedik fához, de még nem bírta kiszakítani, tehát még hét esztendeig szoptatta; akkor ismét elvezette ahhoz a fához, már akkor ki bírta szakítani. Amint az anyja ezt látta, örömében meghalt. Jancsi pedig elment vándorolni.

Amint ment, útjában sűrű erdőhöz ért, úgy hogy nem mehetett rajta keresztül, nekiesett tehát és útat tépett magának; úgy szaggatta ki a fát, mint a kendert nyövik és amint a végére jött, ott találta a Kőmorzsolót. Azzal barátságot kötött s elhívta magával utazni.

Amint együtt mentek, megint egy sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi azt mondta pajtásának, hogy szaggassa a fát; de a Kőmorzsoló nem bírt útat tépni, akkor megint Erős Jancsi tépett útat. Ekkor elcsodálkozott rajta a Kőmorzsoló s mondta:

– Látom, pajtás, hogy még nálam is erősebb vagy, mikor lettél fanyüvővé?

– Hát mikor útra keltem.

Amint az erdő végére jöttek, egy harmadikra találtak, aki azt mondta, hogy ő Vasgyúró Óriás, ezzel is barátságra léptek s magukkal hívták. Amint mentek, mendegéltek, megint egy igen sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi mondta Vasgyúrónak, hogy tépjen útat, de ez sem bírta azt megtenni, tehát harmadszor is ő tépett útat; azután mentek, mendegéltek, míg végre egy házat láttak.

Abba bementek, ott volt három asztal, három ágy, három szék és egy szuszák, annak három fiókja volt: egyikben volt bab, másikban lencse, harmadikban köles; nekiálltak s akartak főzni.

Először is otthon maradt a Kőmorzsoló és főzött babot, amint főzte, odajött egy Kisember; nagy, hétszínű szakállal s mondja neki:

– Ha nem adsz ennem ételedből, mindjárt földhöz ütlek; van otthon hét ökröm, tizennégy disznóm, de az nekem mind kevés, azért adj ennem!

– Nem adok én, mert pajtásaimnak nem lesz mit enni!

– Nem adsz?!

Akkor megfogta a Kőmorzsolót s úgy a földhöz ütötte, hogy négy óráig feküdt a földön, míg pajtásai haza nem jöttek.

– Jaj, végem van! meghalok! – s elbeszélte, ami vele történt.

– Majd itthon maradok én! – mondja a Vasgyúró. Majd megtanítom én!

– Mit főzöl?

– Kölest.

Pajtásai elmentek az erdőbe fát vágni. Amint főzte a kölest, eljött a Kisember, mondja neki:

– Adj enni!

De ez sem adott s a Kisember ezt is a földhöz ütötte s a kölest megette. Hazajöttek a pajtásai és éppen Erős Jancsi hozta az igen vastag fát, fejszéjét csak rátette s a fa mindjárt kétfelé hasadt. Bementek s látták a Vasgyúrót a földön feküdni. Elbeszélte, mi történt vele, erre Erős Jancsi megbosszankodott s azt mondta:

– Már három napja nem ettem semmit, majd itthon maradok én!

Ekkor Erős Jancsi főzött lencsét és pajtásai elmentek az erdőbe fát vágni. Amint főzött, ismét eljött a Kisember, mondta:

– Nem adsz enni?

– Adok biz’ én, jöjj csak ide!

S amint hozzájött, megfogta és a szakállát a fahasadékba tette, a fejszét kihúzta, az ficzkándozott, de hiába. Hazajövén pajtásai:

– No, megmentetted az ételt?

– Meg bizony, jöjjetek csak, ezt nézzétek-e!

Odamentek a fához, de hogy bámulták, midőn a szakállt látták és a vért. Azután ettek.

– No, – mondja Erős Jancsi – elmegyünk a vér után és felkeressük a Kisembert!

Elmentek és csakhamar egy lyukat találtak, azon leeresztették Erős Jancsit, ki mikor lejött, egészen más világot látott, melyben igen apró házak voltak és ott bölcsőben ringatták a Kisembert. Erős Jancsi odamegy s az a kisasszony, aki ott állt, kérdezte tőle:

– Te nagy vitéz, az én testvéremet fel tudnád keresni?

– Miért nem?

– Jól van, tehát keresd fel; de ő el van ragadva itt közel egy kastélyban a Sárkánytól!

– Jól van, felkeresem; de előbb csináltass nekem egy igen nagy buzogányt.

Összehordatta a kisasszony az egész világról a vasat és csináltatott egy buzogányt, de Erős Jancsi feldobta és mikor leesett, szétporlott; azután másikat csináltatott, azt is feldobta, az már nem porlott szét, ezzel ment azután a Sárkányokra.

Ment egy ólomhídon vaskastélyba s amint odament, meglátta őt a kisasszony s azt kérdezte:

– Hogy mertél ide jönni!

– Hát jól!

– Hisz az én uram ha hazajön, téged agyonüt!

Beszélgetés közt jön a hatfejű Sárkány, két mérföldről dobálja a buzogányokat és fél mérföldről a tüzet okádja. Amint hazaér, feldobja Erős Jancsit a magasba, de ő a mint leesett, ismét hozzá akart kapni és feldobni, ekkor ő előveszi buzogányát és elüti neki hat fejét és vállára akasztja, azután ismét vashídon ezüstkastélyba ment, ott is meglátja őt egy kisasszony, aki mondja neki:

– Hogy jöttél ide? hisz az én férjem a tizenkétfejű Sárkány, az téged ha meglát, agyonüt!

– Nem bánom én!

De amint kiment, ismét hányta a buzogányokat a Sárkány négy mérföldről, a tüzet két mérföldről. Amint hozzá jött, felkapja Erős Jancsit és magasra dobja, amint leesett, ismét fel akarja dobni, de ekkor levágta buzogányával mind a tizenkét fejét; ismét felakasztotta vállára, megint ment egy ezüsthídon aranykastélyba, ott szinte meglátta egy kisasszony és mondja neki:

– Hogy mertél ide jönni? hisz az én férjem a huszonnégyfejű Sárkány, az agyonüt!

– Nem üt az engem agyon!

Kilépett és ott termett a Sárkány, de ő amint a Sárkány jött, buzogányát elébe dobta és a huszonnégy feje leesett, ezt ő ismét a vállára akasztotta, a három kisasszonnyal elment ahhoz a lyukhoz, amelyen lejött. Egyiket feleségül vette, a kettőt pedig elküldte az atyjokhoz; amint hazajöttek, megmondták atyjoknak, mi történt velök.

Vasgyúró és Kőmorzsoló útját állták Erős Jancsinak és el akarták venni a megszabadított kisasszonyokat; de Erős Jancsi úgy elverte őket, hogy alig mozdultak, maga pedig elment felesége kastélyába s úri módon élt vele élte fogytáig.