Hányszor mosolygunk meg három-négy-ötéves gyerekeket, amikor azzal kezdik valamely fontos bejelentésüket, hogy „Régen, amikor még kicsi voltam”. Pedig az-az egy-két év, aminek távlatában így beszélnek, az ő életüknek akár a felét jelenti. Tóth László 1989 című kötetében akkori önmagától idéz: „Negyven felé pedig az ember már egyre hajlamosabb az emlékezésre.” No, igen. Hetvenöt felé meg még inkább.

Ez a könyv a gondos dátumozás révén napló-szerű képet mutat. Részben az is, de szerzője – éppen egy valódi naplójegyzetben – arról panaszkodik, hogy tőle alkatilag idegen a naplóírás. Olyasféle tipródás ez, mint annak a papnak a prédikációja, aki mennydörgő hangon inti buzgóságra azokat, akik nincsenek ott a szentmisén. Tóth László végül csak-csak írt valamiféle naplót, de ez a könyv mégsem az: inkább kései rekonstrukciója annak a világnak, amiről nem írta meg naplóját – legalábbis olyat nem, amit várt volna magától. 

Ez könyv tehát róla szól, de éppen emiatt sokkal többről. Tóth László szenvedélyes szerkesztő, és így a naplószerűségből évkönyv lesz: levelek, fordítások kölcsönzött szövegei, mesék, és természetesen saját versek, recenziók, belefér még egy nagyszerű kisesszé Kosztolányiról is. Pedig ez az év nem arról szólt, ami ilyen írásokat hív elő. 1989 lett, ihletett tollú politikus – vagy politikai – elemzők szerint: „annus mirabilis”: csodák éve. Ebből a könyvből kitetszik: nemcsak a változás volt csoda, hanem az attól el nem választható szellemi kinyújtózás is. Egyszeriben kiderült, hogy a pártállami világ fazekában micsoda szellemi energiák fortyogtak a fedő alatt. Ha csak az irodalmat nézzük: maradt még egy –kettő egy korábbi korszak mohikánjaiból (bár az év Weöres Sándor dőltével kezdődött), ereje teljében dolgozott a derékhad, és nyomában a pezsdülésre nem csak fogékony, de azt generáló érett és feltörekvő fiatalok is. 

Ebből a nemnaplóban a nevezetes esztendő személyes eseménytörténete tárul fel, időrendje is mutatja az események sodrását, gyorsulását. A naplóból krónika lesz, abból évkönyv, sajátos antológia, bele épül több, önálló kötetként is elképzelhető szöveg-vonulat. Sőt: lehetne a címe akár az is, hogy Tóth László egybegyűjtött művei – 1989. Ott van benne mindaz, ami általa és vele történt, amibe kezdett és amit végbevitt, amit megírt, amire reflektált és amivel másokat reflexióra késztetett. Egy „rendes” napló szerzője megírja, hogy hogyan készített X-szel vagy Y-nal interjút. Tóth László legfeljebb azt jelzi szerkesztőtársaknak, lehetséges beszélgetőtársaknak,  hogy mire készül, miért és miként – aztán mellékeli az interjúk szövegét. Ugyanezt teszi, amikor recenzióról, versről, fordításról, más egyébről van szó. A körülményekről hol ejt néhány szót, hol nem. Minek is tenné, amikor ott a mű, beszéljen magáért, ha pedig erre nem képes, akkor fölösleges szót ejteni a fogantatás mikéntjéről.

És különben is: a maga módján minden mű „naplóbb” bármely más naplónál: így a kötetben megjelent szövegek nemcsak magukért, hanem alkotójukért is beszélnek. E történet elemei a folyamatos mozgás látszatát keltik, mert olyan gyorsan követik egymást, mint a filmkockák: fölösleges lett volna Tóth Lászlónak naplót írnia: ha ezzel tölti idejét, akkor hogyan futotta volna mindarra, amiről az a napló szólt volna? 

Amikor volt lélegzetvételnyi ideje, akkor jöhettek a versek, a szerkesztés, a levelezés, a fordítás, mese és recenzió-, előszó, folyóiratterv, vagy bármi más írás közben, két utazás, irodalmi vendégjárás és vendégfogadás, szerkesztőségi beszélgetések, könyvtervek egyeztetése, tanácskozások és ki tudja, még mi minden között és közben. Csodák éve? Csoda, hogy mindezt csinálni tudta. 

És most mégis itt van egy vastag könyv – benne mindaz, amiből akár napló is lehetett volna: de az idő megállításához idő kell. A naplóíráshoz is: nem elég  az elszántság, ami nélkül nincs semmilyen írás.

Szavakkal, mondatokkal kiszakítani valamit a világból, ezekből a darabkákból egy másik világot teremteni – ez az íróféle dolga. Eközben olykor meg kellene állítani az időt – ami kétes kimenetelű vállalkozás, de az órát meg lehet állítani (azt viszont nem érdemes). Tóth László reménytelen harcot folytat az idővel, a legjobban őt lepi meg, hogy olykor sikerrel. E küzdelem rákényszeríti némi meditációra, ami már majdnem filozófia (ennek nyomai is ott vannak a verseiben). A könyvben bemutatott időkbe lett népszerű olvasmány Wittgenstein Traktátusa, és Tóth László sem vonta ki magát a nádpálcájával is logikus döntést követelő, szigorú iskolamester hatása alól. Mégsem lett jó Wittgenstein tanítványa: rendrevarról akar beszélni, amiről a mester szerint nem lehetett, és amiről ezért hallgatnia kellett volna. Ez a „nem lehet” ugyanis mifelénk logikai-filozófiai elégtelenséget, hanem sok évtizedes hatósági tiltást jelentett. 1989 az az év volt, amikor mindig arról kellett beszélni, amiről nem lehetett – korábban. 

***

Olyan évet éltünk akkor, amilyennek Németh László 1956 forradalmát látta: „váratlan tünemény” volt – noha nagyon vártuk. Minden nap egy kicsit világosabb lett mint az előző volt, minden nap tisztult valamennyit a levegő. És ha véletlenül egy nap kimaradt, akkor már nem a szorongás növekedett, hanem a reménység. Ez a magyarázata annak a kifogyhatatlan energiának, amellyel Tóth László ekkoriban (és azóta is) végezte szerkesztői, olvasói és írói-költői munkáját. Ezért esik olyan jól visszaidézni. 

Az azóta eltelt évtizedek, a harmincöt év elgondolkodtató: nagyjából annyit éltünk odáig, mint azóta. (Már aki meg nem halt.) Gondoljuk el a hetvenes évek elejétől annyira volt Babits, József Attila, Kosztolányi, Krúdy, Móricz halála, amennyire most vagyunk ettől az évtől. És milyen hatalmas időnek tűnt, ami elválasztott tőlük! (Hiába, minden nemzedék úgy nézi a világot, mintha az vele kezdődött volna.) Fölmerül-e bennünk az a kérdés, hogy ennyire távolinak érzik-e mai húsz egynéhány évesek 1989-et?

Érdekes-e ez még azoknak, akik számára mindaz magától értetődő, ami nélkül mi odáig éltünk? És aminek hiányától azért nem kellett szenvedniük, mert szerencsésebb pillanatban születtek? Nyilván akadnak ma is, akik valamiféle történeti látásmód rabjai: ez az embertípus hajlik arra, hogy visszaköltözzék kedves korszakába. Az idő persze érlel mindannyiunkat, és ha ezt a feladatát sikeresen végzi, akkor elvezet odáig, hogy Homérosz éppolyan kortársunk legyen, mint Shakespeare. Végül talán az is megtörténhet, hogy saját korunkat is ezzel az időn felülemelkedő bölcsességgel nézzük.

***

Ennek az évnek lett a vívmánya, hogy már mindent fel lehetett fedezni. És mert lehetett, kellett is. Olyan kapkodó izgalommal, ahogyan egy kisgyerek beszabadul a világ legnagyobb játékboltjába, ahol ott kézbe vehet minden játékot, amiről korábban csak álmodhatott, sőt olyanokat is, amilyenekről álmodni sem tudott. Íróként és olvasóként például Hrabal könyveit. Igaz, az ős más nagyságok munkáit nem kellett fölfedezni, róluk tudható volt, kicsodák, csak éppen az írásaikhoz nem lehetett hozzáférni.

Ugyanazért számítottak ezek szellemi dugárunak, amiért a valóság maga is be volt tiltva: a pártállam mindennemű megismerést és kommunikációt a propagandának rendelt alá. Mindent azonban nem lehetett betiltani. Be akarták fogni a szemünket, füldugóval próbáltak süketté tenni – de így is láttunk és hallottunk. A szájunkat azonban sikerült betapasztani – de még azt sem egészen. 

Ez leegyszerűsítette a dolgokat: recsegő-ropogó diktatúra mint totalitárius rendszer közös ellenség volt, ahogyan mondani szokás volt, „fajra,nemre és felekezetre való tekintet nélkül”. (A faj szón természetesen nemzetet kell érteni, a felekezeten már indokoltabb világnézetet.) Tóth László számára természetes, hogy a szovjet rendszerről nemcsak magyar, hanem szlovák barátai is ugyanazt gondolják. Más kérdés, hogy a szomszédos, kisnépi nácizmusok jogutódjai nem éreztek különösebb lelkifurdalást amiatt, hogy népirtásra vagy (későbbi kifejezéssel élve) etnikai tisztogatásra is kész, gőgös magyargyűlöletük nekünk mit jelentett. Azok a rémtettek, ahogy a kommunizmuséi is, csak megtörténtek, tetteseik, felelőseik nem dicsekedtek velük. A hatalmi érdek azt diktálta, hogy a történelmi rémtettek (örökre) titokban maradjanak: úgy kellett tenni, mintha meg sem történtek volna. 1989 kisebbségi magyar részről azt a reményt erősítette, hogy nemcsak el lehet mondani, hogy mit élt meg, nemcsak föltárható lesz, az ellene elkövetett gyalázat, hanem valamiféle bocsánatkérésre, netán jóvátételre is sor kerül. 

Tóth Lászlóra ez a helyzet azt a feladatot rótta, hogy a (csehszlovákiai) magyar kultúra és történelem ismeretlen (elfelejtetett) fejezeteit tárja fel (vagy ami ugyanaz: segítsen feltárhatóságukban). Csak néhány példa: Peéry Rezső és Forbáth Imre életműve, az 1945 után tragikus korszak, Esterházy János sorsa, az amúgy kultikus Fábry Zoltán megsemmisültnek gondolt naplója – és természetesen a pártállam világának az élő tőig visszanyúló szellemi metszőollóját sínylő alkotók történetei.

Tóth László nagyon is tudta, hogy az ún. irodalmi életben sokszor (élete első felében szinte mindig) nem az irodalomé, hanem az ideológiáé a fő szólam. Ilyen világban kellett fölmérnie, hogy hol is van az ő helye, hogy ő maga mi mindent tud. Tudott olyan verseket írni, amilyenekre költői alkata hajtotta. Ezek nem olyanok voltak, amilyeneket a hatalom ítészei vártak, nemcsak tőle, hanem úgy általában. Így történt hát, hogy Tóth László a szülőföldjére száműződött. Így, a szigorúan szenvedő formában, és ismeretlenségben maradó erők által. A szlovák nyelvben ezt a „sa” segédszó segítségével fejezték ki: az volt a „sa” korszak, mert a kínos vagy éppen kegyetlen döntéseknek nem volt gazdájuk. Az ilyen, emberéletek ketté fűrészélésére alkalmas döntéseknek nem voltak gazdái. (Ilyesmit bizonyos Franz Kafka néhány száz kilométerrel és néhány nemzedékkel korábban, merőben más körülmények közt élt meg.) Adva volt tehát egy rendszer, amelyben valóban nem azok hozták meg a döntéseket, akik: az mintha csak látszat lett volna, hogy éppen általuk történt valami. Csavarok voltak egy általuk alkotott gépezetben, amelyik egyúttal maga volt a csavarhúzó is. (Grendel Lajos egyik belügyes hősének szájából hangzott el a nagy titok: „A szocializmusban a legfőbb érték a szocializmus”.)

1989-ban aztán kiderült, hogy ez a legfőbb érték milyen könnyen semmivé lesz: minél nagyobbra fújnak egy léggömböt, annál könnyebben kipukkad tűhegy aprócska szúrására (vagy attól, hogy túlságosan nagyra fújják). Ez történt abban a nevezetes 1989-es esztendőben, amikor a demokrácia kézhez vett minket. Apáink nemzedékének 1956 jutott, géppuskatűzzel, valódi vérrel, valódi szabadsággal: váratlan tünemény. A mi nagy évünkben visszafogottabban zajlott a fordulat, a régióra telepedett birodalom egyszerűen elrohadt, magától roppant össze. Kivártuk a váratlan tüneményt. De amire nagyon sokáig kell várni, az végül váratlanul érkezik. (Tessék az Újszövetség példázataira gondolni, akár a balga szüzekről.)

A pártállamokat 1989-ben nem egyetlen robbanás döntötte romba, végzetük egy év alatt teljesedett be, Románia kivételével nem dörögtek a fegyverek. Mégis: ez az egy év folyamatos szellemi harcokat hozott, a költői-írói szövegbe a legföljebb vízágyúk gördültek (pedig a hatalom lövethetett is volna, hahaha). Budapesten, az 1956-os tapasztalatok nyomán tárgyalások hozták el a változást (a végre munkaszüneti napnak nyilvánított március 15-én százezrek özönlöttek Ausztriába vásárolni: ez volt a rendszerváltó év legnagyobb tömegmegmozdulása). 

Nevezik a magyar változásokat megegyezéses, a prágai fordulatot bársonyos forradalomnak. A kettő különbözik annyira egymástól, mint 1956 forradalmától: utólag is örüljünk, hogy nem folyt a vér. E visszafogottság jegyében nem is olyan meglepő, az év történelmi jelentőségű politikai változások éppen hogy, érintőlegesen jelennek meg ebben a kötetben. Jellemző, hogy Tóth László meg sem említi Nagy Imre és mártírtársai újratemetését, de Kádár János temetéséről megemlékezik. Félreértés ne essék: ennek nincs politikai jelentése: Kádár temetési menete Tóth László akkori lakásának ablakából kitűnően látszott. Nem ő kereste a látványt, az találta meg őt, és hatolt be magánszférájába.

Prágában a kommunista vezetés keményen védte pozícióit,így keményebb volt az ellenállás, ezért esik erről több szó Tóth László krónikájában, mint a Budapesten történtekről. Így arról a tüntetésről, amit a tűzparancs elrendelését leszámítva a legkeményebb eszközökkel oszlatott fel a kommunista vezetés. A Ján Palach emlékére rendezett megmozdulással üzentek hadat a rendszertől szabadulni akaró csehszlovák polgárok a vezetésnek. Hogy ki volt Ján Palach, akinek a nevét ma már alig ismerik? Egy önégető diák, aki 1969. januárjában a Prágai Tavaszból hosszú telet csináló brezsnyevi intervenció (okkupáció?) elleni tiltakozásként a Vencel-téren fölgyújtotta magát. (Tizenöt évesen verset írtam tiszteletére, amit nem mutattam meg senkinek. Valahogy mégis előkerült, anyám holtra sápadt, amikor elolvasta – nem minősége, hanem a tárgya miatt. Alig tudtam megnyugtatni, hogy a verset a magam megrendüléséből írtam. Már csak a refrénre emlékszem: „Lobogott, mint fáklya, / de csak ő gyúlt lángra.”)

***

Tóth László két lábbal a földön járó idealista, aki a kötelező materializmus korszakában megtanulta, hogy csak az idealisták lehetnek szabadok. Rákényszerült arra is, hogy tisztelje a realitásokat, noha a realitáskészség nem alapelvárás egy költőtől. De egy szerkesztőtől igen, és ő szerkesztő, javíthatatlanul: meg akar ismerni minden lehető értéket, tartalommal akarja betölteni az ismeretlen tereket. Ezért telefonál, ír, találkozik, és iddogál is azokkal, akikre számíthat e szenvedélyében. 1989 a szerkesztők aranykora volt: mindenünnen dőlt a korábban teret nem kapott gondolat, információ, a jobbító szenvedély. Olyan esély volt ez, amit nem lehetett kihagyni: ez hajtotta Tóth Lászlót. Alighanem ő is csodálkozott, amikor számba vette, mi minden fért bele ekkori életébe: azért kellett kihasználni felbukkanó lehetőségeket, hogy újabbakat teremtsen. 

***

Elképesztő a könyv anyagának összetettsége és gazdagsága, alig hihető, mi minden olvasni és írni, szerkeszteni, fordítani, találkozni valója volt ekkoriban Tóth Lászlónak. Na persze 1989 rendkívüli év volt: akkor kezdett kézhez venni minket a demokrácia (meg mi is a demokráciát): a megtágult világ fölszabadította az addig elfojtott energiákat – de akkor is… Olykor azért még ő is kifakad: „Ezt a napomat is, mint mostanában többször, mintha minimum hárman csináltam volna végig. Bár nem biztos, hogy hármunk közül akár egy is igazából én voltam.” Máskor így: „Szégyelljék magukat az idők, melyek olyan hajszára fognak bennünket, hogy még azokra sem jut érkezésünk, akik nélkül, minden elszalajtott alkalommal, magunkból is elveszik valami!”

Szerkeszteni 1989-ben nemcsak könnyű volt az előrobbanó anyagbőségben, hanem nagyon nehéz is. Nem volt internet, okostelefon, szövegszerkesztő, részben még meg sem születtek a ma bárki számára hozzáférhető technikai eszközök. Leveleket és levelezőlapokat kellet írni, és telefonálni, mikor a lakások többségében nem volt telefon sem. A rendszerváltás egyik vívmánya, hogy elérhetővé vált, igaz, mire ez természetessé vált, már megkezdődött mobil-korszak. Az 1989-es szerkesztő, ha nem valamely szerkesztőségben időzött, mehetett a nyilvános készülékekhez. Valószínűleg már ezt is magyarázni kell. A száguldó szerkesztő leszáguld a lakásához közeli köztelefonhoz – egy hátzsáknyi fémpénzzel. Ezekkel tömi az éhes készüléket, és várja, hogy vonalat kapjon (külföldi hívás ekkor még kizárva). Egy előnye azért volt ezeknek az időknek: nem lehetett sokat beszélni: a távbeszélő készülék neve azt jelentette, hogy messzire eljuthat a hang, de a távbeszélés nem az időtartamra vonatkozott. Ki is volt írva a nyilvános telefonokra, hogy a „Beszélgetési idő 3 perc!”. Ezt ugyan senki nem tartotta be, de azért így is tömörségre intett.

***

Ebben a könyvben egy helyét és helyet kereső, már nem egészen ifjú, de még kevésbé öreg, a legszebbnek mondott férfikorát élő író-ember működésének lehetünk tanúi, aki otthonosan mozog Pozsonyban és Budapesten, Dunaszerdahelyen és Tatabányán (ekkoriban az ozzani golyóirat, Új Forrás szerkesztője). Kiterjedt kapcsolatrendszere beszövi fél Közép-Európát. A feldarabolt nemzettest szellemi egységén dolgozva a régió sokszínűsége is természetes számára. (Cseh)szlovákiai magyarként a szlovák a második legjobban ismert kultúra (harmadik cseh). Amikor őt is eléri a lapalapítási hullám, Párbeszéd címmel tervez folyóiratot, és amikor lemond erről a címről, akkor Regio néven indítja el.

Meggyőződése, hogy szlovákiai magyarság megmaradásához nélkülözhetetlen a kisebbségi tudományosság intézményrendszerének megteremtése. Erre korábban gondolni sem lehetett, de 1989-ben okkal érezhette úgy, hogy a változások e téren is új korszakot nyitnak. Tóth László sosem gondolta ezt, hogy az irodalom lenne a nemzet lelkiismerete. Annál inkább hitt abban, hogy a nemzetnek lelkiismeretes polgárokra van szüksége (akik történetesen akár irodalmárok is) lehetnek: amikor nemzetpolitikai feladatokat vállalt, azt nem költőként tette – miközben egy ideális köztisztviselőtől várható szorgalommal és felelősségtudattal dolgozott.

Jól látható e kötet anyagain, hogy a kiépítendő tudományosság különböző bölcsész-ágazatokat jelentett: a történelmen túl a legszélesebb értelemben vett művelődéstörténetet, az irodalmon túl a képzőművészetet, a színház-, a fotó-, a sajtó- és egyebek történetét, esztétikát, filozófiát. Ezért nem irodalmi folyóiratot szorgalmazott – de nem is szaktudományos közlönyt, hanem a szakmai elvárásokat kielégítő, de „civil” olvasók számára is befogadható írásokat közreadó orgánumot. Egy ilyen folyóiratra nem csak azért volt szükség, hogy publikációs lehetőséget teremtsen: akkoriban egy szerkesztőség szellemi műhelyként alkalmas lehetett az intézményes szakmai háttét pótlására is. 

Szerkesztőként Tóth László úgy működött, mintha egy egész szerkesztőség lett volna. Azokban a lapokban, amelyeknek formálisan vagy csak baráti alapon rendszeres közreműködője, olyan magyar és nem magyar alkotók megismertetésén, népszerűsítésén dolgozott, akik a maguk nemzettudatát nem egy nyílt vagy lappangva élő ellenségképre építik: meggyőződése volt, hogy olyan idők járnak, amikor Közép-Európa népeinek különbözőképpen járó órái szinkronba kerülhetnek. Ezt a várakozást erősítették az értékrendjükben egymáshoz közel álló írók-gondolkodók munkái, tőlük lehetett várni, hogy ők fogják formálni az elkövetkező idők szellemiségét. Hogy szlovák részről kikre gondolt? Olyanokra, mint a szlovák Anton Hykisch, Ladislav Kovač, Pavel Holub, Milan Rúfus és Miroslav Válek, Ľubomir Feldek, és – ellentmondásaival együtt – tlán ide illik még Vladimir Mináčé is. Nem voltak kevesen, de róluk a magyar közvélemény ma talán már annyit sem tud, amennyit akkor még nem. Nem úgy, mint a világhíres csehekről (Václav Havel, Bohumil Hrabal, Milan Kundera, Vladimír Páral, Vladimír Holan, Jaroslav Seifert).

Nélkülük nincs Közép-Európa, amit állítólag olyan sokan a magunkénak érzünk. Tóth László ennek a világnak részese, de ebben a hazában sem magától értetődő, hogy meglelje honát. Az mindig a magasban van: minél magasabban, annál inkább fáj, hogy nem realitás.

***

És a politika… Hiszen ebben az évben a többség (nem a társadalmi, az értelmiségi) számára mégis ez volt a legfontosabb. Tóth Lászlónak közvetlenül nem politizált, e szöveg-együttes meghatározói között a politikának mégis rendkívüli szerepe van: ha a világ nem lett volna fordulóban, ha nem nyíltak volna ki a szabadság zsilipjei, akkor nem egy ilyen áradást rekonstruálhatnánk e kötetből, hanem legföljebb valami naplószerű töredékeket sodró erecskét, aprócska reflexiókat.

Tóth László nem a politikában küzd, a szellem szabadságharcának fontos szereplője. Ez a természetesen vállalt küzdelem köti össze a kötet sokféle műfajba sorolható szövegeit. Ezért az év kiemelten fontos politikai eseményei közvetlenül alig jelennek meg a kötetben, így Nagy Imre és mártírtársai újratemetése említés nélkül marad. Kádár János temetése viszont nem, de ennek nincs politikai jelentése, viszont a temetési menet Tóth László akkori lakásának ablakából kitűnően látszott: a magánszférájába hatolt látvány elől nem menekülhetett, erről kellett szót ejtenie, nem az esemény politikumáról.

Egy szenvedélyes szerkesztő életét azonban a közélet, a politika szerkeszti. Ez messzemenően befolyásolja, hogy milyen írások születnek, kiket és mire hív. Ez sem egyszerű: ebben (és a rákövetkező) évben sokan tapasztalhatták, hogy értelmiségi, irodalmi barátságaik úgy váltak „politikai kapcsolattá”, hogy közben mit sem változtak. De a megszólított szerzők, a kért írások tematikája, az interjúalanyok választása, maga a lapszervezés akaratlanul is beleér a politikába. Amikor Tóth László lapot szerkeszt, akkor úgy jár el, ahogyan (optimális esetben) egy értelmiséginek közéletet kell élnie: azokat az értékeket mutatja meg, amelyekről úgy gondolja, hogy a politikát is át kellene hatniuk.

A politikum tehát közvetve, de folyamatosan jelen van a szövegben, és nem véletlenül. A szerkesztő Tóth László rendre olyan írásokat gyűjt be, amelyek az átalakulás nélkül nemhogy meg nem jelenhetnének, meg sem születhetnének. Ezeknek az írásoknak jelentős része a szlovákiai magyarság tragikus sorsával kapcsolatos. A jogfosztottság éveit a pártállamban az elhallgatás évei követték – nemcsak Csehszlovákiában, hanem Magyarországon is. 1989-ben a változásoknak már nem jele, hanem közvetlen eredménye volt, hogy nyíltan lehetett beszélni erről is, abban a reményben, hogy van remény a közös dolgok rendezésére – politika ez is. Ahogyan a nemzetek közti viszony rendezését célozza az a páros-interjúsorozat, amelyben Tóth László magyar és szlovák kiválóságokat ültetett le. Politika volt ez a sűrűjéből – az ő (mediátori) szerepe ugyanolyan fontos volt, mint a (helyette is szóló) beszélgetőtársaké. Akik elmondtak mindent, amit akkor a politikáról irodalmi, tehát fogalmi szinten a nempolitikus közéleti embereknek mondaniuk kellett. Nem túl nehéz kitalálni, hogy mit mondtak: a diktatúrával szemben a demokráciát, a hazugságok helyett igazságot, a gyűlölet helyett a megbékélést hirdetni elég egyszerű döntés. Az volt korábban is, csak tilos volt róla beszélni. Kevesen tették vagy tehették meg.

Ekkor azonban már az jellemzi a bomlásával küszködő hatalom agresszív tehetetlenségét, amit (erről is olvashatunk) ahogyan Václav Havelt lecsukatja, először nyolc hónapra, mert az túlságosan idegesítette. (Elítéléséhez könnyen talált alkalmas paragrafusokat.) Aztán a büntetést négy hónapra mérsékelték. A későbbi köztársasági elnököt azért engedték ki, mert politikai fogolyként még inkább az idegeikre ment. Ennyiből is kitűnik, hogy akik hivatalból irányítani akarták az eseményeket, azok sem tudták, merre megy a világ. A pártvezetések bénázását azt a  viccet idézte, mely szerint a száguldó autóban elhangzik a figyelmeztetés: „Vigyázz, hajtűkanyar!” Mire a válasz: „Miért, hát nem te vezetsz?” Nos valahogy így. Ez teszi érthetővé, hogy miért nem szállt be Tóth László a politikába, amelynek napi alakulásánál fontosabb volt, hogy mi jön utána. Nem volt dolga a kapkodó, hatalma maradékának védelmével vagy átmentésével foglalkozó politikai bürokratákkal. Azon dolgozott, hogy a reményei szerint újraformálódó Közép-Európa legyen emberarcú. 

A költő Tóth László a politikai olvadástól poétikai felszabadulást is várt: azt, hogy a korábban csak a művészet feketegazdaságában ismeretes szerzők és művek is áttörhessék a hallgatás vasfüggönyét. Neki csak meg kellett teremteni a feltételeit annak, hogy korábban háttérbe szorított alkotók végre kellő nyilvánossághoz jussanak.

Az ehhez szükséges fórumok részben rendelkezésre álltak, de birtokba kellett venni őket, de ez a folyamat is ment a maga útján. Az áttörés nem volt túl nehéz: az irodalom korábban is köztársaságként működött, még ha ezt nem mindenben tükrözte az irodalmi sajtó. A kor az irodalomtörténészek és szak-esztéták számára is izgalmas időszak, mert nemcsak politikai, hanem valamelyes poétikai rendszerváltást is hozott, Tóth László ebben is küldetést talált.

Erre bőven volt oka. A tágabb hazájában is inkább honkereső, mint otthonos költő már korábban, részben talán generációs okokból is az új költői-irodalmi irányok felé nyitott, amivel kihívta maga ellen (nem a sorsot, hanem) a pártos művészetek szolgálatos esztétáit. Ő a költészettel kísérletezett, a kulturális élet bürokratái a költővel. Mindaz, amiről idáig szó esett, az egész „nyolcvankilencesség” elválaszthatatlan előzményeitől. Az a sok tapasztalat áll mögötte, amit hol magyarsága, hol „csehszlováksága” súlyosbított. Ott volt mögötte a közös élmény, a pártállamiság sújtotta hazákban a cseheknek csehektől, szlovákoknak szlovákoktól, magyaroknak magyaroktól kapott pofonoknak ismerete. Olyan örökség, amely kizárta a történelmet és a referencialitást legföljebb ironikusan elfogadó mozgalmista posztmodernséggel való azonosulást. Aki a saját bőrén szenvedte el a mozgalmi alapú kirekesztés változatait, az óvakodik a mozgalmaktól és a kirekesztés bármely formájától.

Ez a látásmód viszont sajátos burokba zárta őt is. Felvidéki magyarként a nemzeti-közösségi oldalhoz kötődött, költői újításaival az ennek kiemelt értékeivel az individuális-világpolgári ambíciójú csoporthoz kapcsolódhatott. Vagyis sehol sem volt egészen otthon: amikor a sokféle törekvés konszenzusát szerette volna megteremteni, akkor nemcsak békéltetni akart, hanem, anélkül, hogy tudta volna, otthont is szeretett volna teremteni magának. (Ugyanúgy, mint amikor amagyar-szlovák közeledésen dolgozott.)

***

Ennyiből talán kiderült: ha nincs is itt minden az égvilágon (csak majdnem), de párját ritkítóan összetett tartalmú kötet az 1989. A címadó év eltelte óta sok minden változott, amiről lehet eszmét cserélni, vitatkozni, töprengeni, de azon nem, hogy eltelt azóta harmincöt év. Tóth László is éppen ennyivel lett, mondjuk így, tapasztaltabb.

Ez a könyv úgy szól szerzőjéről, hogy mégsem ő a főhőse. Kor- és főként irodalomtörténet, anyagát az ő személye köti össze, mintha egy olyan monográfia anyaggyűjtése volna, amely a vele és általa 1989-ben történteket dolgozza fel: akár egy gigantikus montázsregény fejezete is lehetne. A saját műfaját megteremtő könyv meghatározó tömbjét a próza jelenti, és háttérbe szorítja a jóval kisebb terjedelmű versvonulatot. A két szövegtípus másféle figyelmet követel, a költő óhatatlanul háttérbe szorul: a költő Tóth Lászlót olvasói verseskötetiből ismerik. Érdemes azonban itt is figyelni: a verseknek éppolyan szerves része költőjük léte és lénye, mint amennyire azok is ott vannak hétköznapjaiban. 

***

Egy év tükre: alkalmat ad Tóth Lászlónak egy olyan önarckép megfestésére, amelyben minden fontos vonását megmutathatja, itt már fölösleges újra felsorolni őket. Egy kivételével. A tömérdek feladat, vállalás, sokféle jelenlét árnyékában meghúzódó, de esetenként mégis megmutatkozó magánemberi arcát, amit talán még önmaga elől is mintha elrejtene. És – ez ugyan a legkevésbé sem tartozik e kötet tárgyalásához – utolérte az az idill, ami egykor egy röpke pillanatban megmutatta magát. Aligha kell magyarázni, hogy akaratlanul is megmutatott életmóddal aligha volt összeegyeztethető a nyugodt, polgári élet. Családi állapotát illetően ekkoriban úgymond „elvált”. Vannak elvált asszonyok és elvált férjek, de nincsenek elvált apák: dolgozzon-küszködjön akármennyit, mindig hangot vált, amikor időről időre fölbukkannak cseperedő lányai. Hogy mennyire fontosa számára, azt onnan tudhatjuk, hogy a kötetben egyetlen igazán idilli pillanatról számol be: a két lánnyal a Duna partján kirándul, és egy pillanatra elfelejti, máskor miként hajszolja magát, hogy milyen terheket hordoz, és ara gondol: lehetne talán másként is élni. Talán igen: egy másik életben…