A (szöveg)testben rétegződő traumák 

A Macskakő deprimált hangulatot árasztó történetek gyűjteménye az emberi kapcsolatokról, a nők kiszolgáltatottságáról, miközben — még, ha implicit módon is — az elidegenedés társadalmi jelenségére is reflektál a szerző. Novellákba ágyazott asszonysorsokat szövegez meg Póda Erzsébet: a szövegkorpusz rétegeinek felfejtése közben változatosabbnál változatosabb eseménykockák peregnek előttünk, melyeket a szenvedés stációi szerveznek egységbe. Az elbeszélésgyűjtemény hét fejezetében — Prológus, Nagyanyám története, Szilánkok, Homokóra, Dimenziók, Tanulság, Epilógus — kisiklott életek sűrűsödnek, amelyeket olyan illúziótlanul mesél a narrátor, hogy drámaiságuk méginkább felfokozódik. Ez a rezignált hangfekvés olyannyira markánssá válik, hogy időnként az a benyomásunk, az egyes szám első személyben elmesélt történeteket nem olvassuk, inkább hallgatjuk, a szerző — mint egy monodrámát — előadja nekünk. Mindezt erősíti, hogy a narrátor folyamatos jelen időben beszél, emiatt rendkívül elevenek ezek a szövegek, akárcsak az élőbeszéd. A Macskakő narrációs technikájáról elmondható, hogy fokalizáció szempontjából az elbeszélő diskurzus fixált nézőpontú, egyetlen személy  — az elbeszélő, aki egyben a főszereplő — megnyilvánulásain, érzékelési tartományán át ismerjük meg a gyűjtemény elbeszéléseit.

A testi és lelki gyötrődéseket, megaláztatásokat tematizáló kötet szenvedéstörténetek gyűjteménye: a Macskakőben — különösen a Homokóra című fejezet darabjaiban — olyan nőket ábrázol a felvidéki író, akik családjuk körében mérhetetlenül rideg környezetben, dermesztő szeretetlenségben, félelemben élnek. Prózavilágának drámai atmoszféráját az a feszítő paradoxon teremti meg, hogy a család, mint egység megszűnik, védelmező funkciója értelmezhetetlenné válik, tagjait a külvilág ellen nemcsak megvédeni képtelen, de az igazi veszélyforrás éppen itt, családon belül keletkezik (Az utolsó verés, Delírium). Póda Erzsébet ezt az instabilitást szövegezi meg, szemléletesen ábrázolva a szorongató légkört, melyben elemi biztonságérzetünk kerül veszélybe. A Macskakövet eza konstans szorongás mélyfeketére színezi, és egy-két elbeszéléstől eltekintve, nincs is arra irányuló szerző szándék, hogy feloldódjon a feszültség, hogy egy kevés fény vegyüljön a történetekbe. Kiszolgáltatottság, frusztráció, elidegenedés és (javarészt társas) magány építi, s teszi vaskossá ezt a karcsú — alig száz oldalas — szövegkorpuszt. 

A kötet egyik legdrámaibb, erősen balladisztikus elbeszélése A kisbaba, mely olyan közegbe orientája az olvasót, amelyet a babonás misztikum, a primitív hiedelemvilág irányít. A kisbaba nemcsak tematikája, de drámaian sűrített szerkezete és hangvétele okán is erősen balladaszerű alkotás, melynek már a nyitóképe is tragédiát sejtet. Mindjárt az első felütésekben megjelenik valamiféle utalás — ,,a temető szélén ültünk Valikával egy árnyas fa alatt” — az életet fenyegető veszélyre. Mesterien ábrázolja a szerző azt a baljós sejtéseken, rossz előérzeteken alapuló atmoszférát, mely erősen rátelepszik a történetre, mielőtt még nekikezdene a cselekmény elbeszélésének. Ez a — történet lebegtetésén, a töredékes, kihagyásos mondatfűzésen alapuló — narratív megoldás nyomasztó légkört teremt, miközben bő teret ad az olvasónak a történet továbbgondolására, a lehetséges folytatáson történő elidőzésre. Két kislány papsajtot szed az árokparton, amikor kezében egy rongyba bugyolált csomaggal odalép hozzájuk a falu bábaasszonya és arra utasítja a gyerekeket, hogy ássák el a temetőben a ,,batyut”. Ezen az explicit közlésen túl szinte semmi nem kerül kimondásra a történetben, javarészt csak következtethetünk a kauzális összefüggésekre, amely narrativ megoldás méginkább erősíti a novella balladisztikus jelleget. A két kislány szót fogad a bábának, épp a titokban zajló temetési szertartáshoz készülődnek, amikor kiderül, mit rejt a csomag. ,,Az anyagot kibontva egy kisbaba bukkant elő. Egy gyönyörű, fekete hajú, hosszú szempillájú, szép arcú újszülött.”  Póda Erzsébet az újszülött szépségének (túl)hangsúlyozásával utal arra, hogy a kis tetem a falu legszebb lányának, Orbán Rózsinak — alighanem törvénytelen — gyermeke, de úgy az előzmények (a gyermek megfoganása, édesapjának kiléte, a szülés), mint a gyilkosság részletei, homályban maradnak. Allúziókban gazdag a szövegkorpusz, a látszólag jelentéktelen célzások, burkolt információk eszköztárának segítségével építi fel a szerző a megesett lány történetét. A kisbaba eseményei részint a valóságban, részint a lélekben, a tudatban peregnek, figyelemre érdemes a karakterek belső vívódásainak ábrázolása: a szorongás, a bűntudat látomásszerű víziók, rémálmok formájában tör rá a halott kisbabát elhantoló kislányra. ,,Hajnal felé arra riadtam, hogy azt álmodom, a csodaszép kisbaba felül a kis sír halna tetejére, és mosolyogva nyújtja felém pici karjait.” Noha a helyszínt és az időt nem jelöli a szerző, a babonás hiedelemvilág erősen utal arra, hogy a civilizációtól minden aspektusból távol eső, a 20. század első harmadának (tanya)vidéke a történet színhelye, melybe avatottan integrálja a szerző a helyi társadalom szokásrendjét. A kisbaba az elszigetelt települések belső mechanizmusait, a törvénybe ütköző tettek ,,legalizálásának”, a saját szokásjog kialakulásának és alkalmazásának folyamatát is ábrázolja. Póda Erzsébet arra a jelenségre fűzi fel történetét, hogyan viszonyult egykor a szigorú erkölcsi normákkal szabályozott paraszti világ, egy — a közösség  által tisztességtelennek nyilvánított — ,,megesett lányhoz”, s hogyan stigmatizálta a leányanyát a lokális társadalom.Érdekes adalékul szolgálhat Bódán Zsolt Erkölcs, szerelem, szexualitás — A megesett lány a régi falusi társadalmakban című tanulmánya, mely a leányanya leértékelődését konkrét példával illusztrálja. ,,Egy >>megesett lány << például, ha nagygazda is, meghibásodottnak tekintendő, ezért esetleg egy nagygazda legény helyett középgazda veszi el… Ugyanakkor egy szegény lány még csak legényt sem kapott, ha >>megesett<<, esetleg egy sokgyermekes, szegény özvegyembert, akihez más nem ment volna.” A kisbaba jól példázza, hogy a szégyen elkerülése érdekében a legvégsőkig elmentek az érintettek, adott esetben a gyilkosságot is ,,legalizálta” a — számos településen a közösség vezetőjeként tevékenykedő — bába. (Adott motívum megannyi népi témájú szépirodalmi műben felbukkan, Arany János Tengeri-hántás című művének alaptémájaként jelenik meg). ,,Aztán eszembe jutottak Bora néne szavai! A babát becsomagoltam, majd körbejártam a temetőt, hogy keressek valamit, amivel gödröt tudunk ásni. Találtam is egy kapamaradványt. Kikapartuk a sekély gödröt, a babát szépen belefektettük, előtte még énekeltünk neki egy altatódalt. Aztán paposdit játszottunk: én voltam a pap, Valika meg a siratóasszonyok. Végül eltemettük a halott csecsemőt.” A kisbaba egyik legszuggesztívebb képe a gyermekét elveszítő, megtébolyult fiatal anya alakja, aki sírva fekszik az apró sírhalmon. Orbán Rózsi, akinek ,,Haja szétbomlott, fehér pruszlikja és pendelye piszkos lett a poros földtől” Ágnes asszony kísérteties alakját idézi. Megfigyelhetjük a drámai kellékek bőséges használatát az elbeszélésben, ami szépen rímel Arany János balladaköltészetére. 

A babonás hiedelemvilág különféle formában végigkíséri a Nagyanyám történetei című fejezetet, legerősebben A kisbabában és a Macskakőben kulminál. Adott fejezet az egy-két generációval a szerző előtt élő asszonyok — sokszor saját felmenői — sorsán keresztül ábrázolja az akkori világ szokásait. Megannyi tanulsággal szolgál ez az időbeli ,,összevetés”, amelyből az is szépen kirajzolódik, hogyan viszonyult a nők elleni erőszakhoz a társadalom egykor, s napjainkban. A Macskakő szépirodalmi igénnyel világítja meg a nő szűkebb és tágabb társadalomban — adott esetben a családban, mint legkisebb társadalmi egységben — betöltött helyét, szerepét, miközben azt a folyamatot is ábrázolja, miként viszonyul a számára kijelölt pozícióhoz. A Nagyanyám történetei fontos fejezet, elbeszélésdarabjai példázatai annak, milyen sérelmeket, fájdalmakat, igazságtalanságokat éltek meg a szerző előtti generáció nőtagjai. Felzaklató (női) témákat szervez prózába Póda Erzsébet, amelyek a maguk valójában olyan nyers és barbár történések, hogy azokat torzításmentessé, s egyben szemleletessé tenni, csak a lehető legnaturalistább írói kelléktárból válogatott stilisztikai eszközökkel, nyelvi regiszterekkel lehet. 

 Metszetszerűen sűrítve jelenik meg Az utolsó verésben társadalmunk egy olyan szelete, melyet az állatias ösztönök és a patológiás szexuális hajlam ural. A novella egy, a férje által bántalmazott nő szenvedéstörténetének stációit mutatja be a tudatfolyamábrázolás narratív módszerével. ,,Zörren a kulcs a zárban. Összerezzenek.” Lázas hevületű elbeszélés, melyet szétfeszít a főhős állandó szorongása. Póda Erzsébet igen aktuális problémát szövegez meg, amikor a családon belüli erőszakot szépirodalmi eszközökkel tematizálja, Az utolsó verés ugyanakkor nemcsak egy rossz házasság és egy agresszív férfi hatalomgyakorlásának irodalmi igényű elbeszélése. Az utolsó verés eklatáns példája, ésszinte pszichológiai hitelességű leírása annak, hogyan próbálja totális kontroll alatt tartani a bántalmazó az áldozatot, s a megfélemlítés milyen eszközeit vonultatja fel, hogy hatalmát gyakorolhassa felette. ,,Múltkor megsimogatta a kislány haját és rám nézett. A tekintete mindent elárult. Vigyorgott, és azt mondta, tudod, ha nem fogsz jól viselkedni, akkor ő kerül sorra.” Az utolsó verés egy mentálisan beteg férfi évekig tartó rémuralma felesége felett, akit — miután kislánya megerőszakolásával fenyegetőzik — a gyermeke védelmére siető anya meggyilkol. Hangsúlyos a szövegkorpusz pszichológiai aspektusa: a bántalmazott feleség eleinte megpróbálja feltárni a férj agresszivitásának belső motivációit; a férfit védelmezi, önmagát hibáztatja: ,,Talán megérdemlem, talán nem vagyok elég jó, talán hibás, talán bűnös vagyok, nem tudom.” Az utolsó verés ebben a vonatkozásban erőteljes párhuzamot mutat Polcz Alaine Asszony a fronton című önreflexív regényével, melyben a szerző hasonló módon próbálja megérteni, hogy a hatalmas tömegből miért nem igyekszik senki a segítségére, amikor egy fegyveres orosz katona mindenki szeme láttára megerőszakolja. A női karakter férje erőszakos, abúzusra hajlamos viselkedéséhez való viszonyulása, illetve ennek a viszonynak a megváltozása is figyelmet érdemel. A sérült személyiségű férj bántalmazásait egészen addig tűri az önbecsülésétől teljesen megfosztott feleség, amíg az agresszivitás rá irányul. Fordulat akkor következik be magatartásában, amikor gyermeke kerül közvetlen veszélybe. Figyelemre érdemes annak a folyamatnak —  a belső monológok általi — megszövegezése, amely precízen ábrázolja, hogy a nagy distanciával létrejött házasságnak már a kezdetén is erős  törésvonalak mutatkoztak. Részletes karakterábrázolásba ugyanakkor nem megy bele a szerző. Egy-egy allúzióból és a már említett belső monológokból építheti fel az olvasó a szereplők karakterét: a férj szertelen, vad ösztönvilágát, s a feleség alávetett, megregulázott szerepét. Utalások és explicit közlések jelzik, hogy ebben a házasságban a mélyebb egymásra találás sohasem valósult meg. A novella úgy cselekményét (egy házasság tragédiába fordulása), mint narratív technikáját (tudatfolyam-módszer) tekintve párhuzamot mutat Németh László Iszonyával, de a valódi rokonságot a két mű között az undor — valamennyi érzékszervre kiterjedő, expresszív — megformálása teremti meg. ,,Ahogy a paplanát fölemeltem, az izzadságszag gőzként dőlt alóla. Egy pillanatra újra be kellett takarnom, úgy nekem csapott az undor… Az izzadsággal kijött az érzelmessége. Melyiknek van pállottabb szaga, gondoltam…” — olvashatjuk a beteg férjét viszolygással ápoló Kárász Nelli monológjában. Az iszonyat és undor alapérzelme olyan karakteresen és felfokozottan jelenik meg a felvidéki írónő novellájában is, hogy annak szinte szövegszervezőjévé válik. Póda Erzsébet, mint egy alkimista, az undor, a gyűlölet és a félelem sajátos koncentrációjából készíti történetelegyét, ennek segítségével ábrázolja a megalázott, megfélemlített feleséget, aki titokban hőmérővel ellenőrzi, férje ízlésének megfelelő hőfokú-e a vacsora. ,,Kéri a kenyeret, a tálcára teszem. Azt akarja, hogy a kezébe tegyem. Azt akarja, hogy a kezébe tegyem. A kezébe teszem. Eszik. Gyűlölöm, ahogy eszik. Gyűlölöm minden porcikáját, minden mozdulatát, a szagát, az egész lényét. Rám néz. Összerezzenek. Csak nem hallotta meg, mit gondolok?!” Póda Erzsébet narratív technikája is egyezik a Németh-i regényben alkalmazott megoldással: úgyszintén egyetlen személy tudatának működésére koncentrál, amikor tudatfolyam-technikája során a karakter érzés-és gondolatvilágát, valamint az emlékezési folyamatok kibontakozását rögzíti. Mindezek mellett további analógiát is megfigyelhetünk a narratív technikában: Póda Erzsébet is elbeszélői gondolatsorokba illeszti a drámai cselekményt, ami sajátos intonációt kölcsönöz a szövegnek. A novella kompozícióján is markánsan érezhető a drámai sajátosság, többek között a konfliktusra való intenzív koncentráltság okán. ,,A némethi monódiák regénydrámák: a lélekábrázolás teljességigényével a sorson keresztül mutatják be az életet, a valóságot” — írja tanulmánykötetében Cs. Varga István, s ugyanezt a drámai konfliktust érezzük a felvidéki szerző prózájában is. A stiláris jegyeken túl hasonló motívum, hogy miként Németh László Kárász Nellijének, úgy Póda Erzsébet női karakterének sorsát is a környezete alakítja: mintha mindkét nő akartán kívül kerülne a házasságba, mintegy belesodródva. ,,Amikor először mondtam anyámnak, hogy nem akarok hozzá férjhez menni, pofon ütött. Kiabált velem, hogy nem vagyok normális.” Az utolsó verésben bár erős lélektani mintázatokat fedezhetünk fel — minden a női karakter tudatában zajlik, rajta keresztül látjuk a környezetet, a házasságot, a férjet —, ugyanakkor mindez csak a narratív technikában mutatkozik meg, műfaját tekintve (lineáris időkezelése, kauzális összefüggései, társadalomábrázolása) a realista elbeszéléshez áll közel a szöveg. 

Hasonló témát szövegez meg, s ugyancsak kitüntetett figyelmet érdemel a Delírium. A nemi erőszak miatti gyerekkori traumából alkoholizmusba menekülő asszony kényszerképzetei uralják a narratívát. ,,Már megint itt van! Látom. Ha kérdezem, mit akar, röhögni kezd. Félelmetes a hangja. Nem emberi, nem is állati. Valami földöntúli gonoszsággal röhög.” A novella érzékletesen tárja elénk, hogy a feldolgozatlanul hagyott traumatikus élmények, a begyógyulatlanul hagyott lelki sebek milyen pusztítást képesek végezni a pszichében. A pszichológiatudomány által poszttraumás stressz szindrómaként jelölt betegséget és annak tüneteit pszichológiai hitelességgel ábrázolja a felvidéki író, szemléletesen bemutatva az erős szorongással járó gondolatokat, amelyek az akarattól függetlenül, a legváratlanabb helyzetben törnek elő, s amelyektől hiába próbál menekülni a történet főszereplője. Ebből a megközelítésből kitüntetett szerepe van a címadásnak: a Delírium jelentésrétegeinek felfejtése és kiterjesztése további adalékul szolgálhat a fő karakter személyiségének, mentális problémáinak megértéséhez. A kifejezés ugyanis itt nem pusztán a főhős alkoholbetegségére utal, mint inkább az önkívületi tudatállapotot, az agyműködés átfogó zavarát ragadja meg, amely a nemi erőszak áldozatává vált nőt jellemez. Ezekre az érzékcsalódásokra, a látási, hallási, sőt tapintási hallucinációkra építi fel a szerző a szorongató atmoszféra uralta Delíriumot, mely a (családon belüli) nemi erőszak pszichés következményeit tematizálja. ,,A zongora előtt ülök. Kezem a klaviatúrán. Egyedül vagyok otthon. A nagyapámmal. A hátam mögött áll. Tapogatni kezd… Nincs otthon senki! Sikítani kezdek, de szőrös, ráncos kezével befogja a számat. Majd megfulladok. A fülembe liheg és meggyaláz. Újra és újra!”  

Póda Erzsébet narratíváiban felülreprezentáltan jelenik meg a nők ellen elkövetett erőszak, novellagyűjteményében azon esetek kulminálnak, melyekben a nő, mint a bántalmazás tárgya kerül bemutatására. Úgyszintén keserű szólamban tudósítanak a női sorsról a Macskakő azon darabjai, amelyek nem a direkt erőszakot állítják fókuszba: életutakat tematizál a szerző, amelyekből teljességgel hiányzik a jövőperspektíva (Csönd), csak a permanens kallódás, az elidegenedés (Macskasors), a magány (Borsószemek), és az érzelmi labilitás állandó. 

A gyűjtemény darabjai közül figyelemre érdemes a Hó, valamint a Túl a reményen, amelyekben a valóság és a fantázia határa erősen összemosódik, ezzel a mágikus realizmus irányzatának meghatározó elemeit fedezhetjük fel a szövegekben. 

Az emberi lét pokolmélységeit ábrázoló novellagyűjtemény darabjai erős tematikus és motivikus kapcsolatot teremtenek egymással. A Macskakő a női lét intimitásának elbeszélése, súlyos tartalma és sűrű szövege teremti meg azt a drámai atmoszférát, ami elejétől végéig kiérezhető a kötetből. Noha különálló történetek integrálódnak a gyűjteményben, mégis az a benyomásunk, hogy egyetlen összefüggő drámai folyamatot rajzol elénk a szerző, melyek koherenciáját egyrészt a konfliktusok szorítása adja, másrészt bizonyos elbeszélések önreflexív, intim jellege. 

(Póda Erzsébet: Macskakő. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023.)