Kövesdi Károly Visszakapott szavak című verseskötetét lapozgatva a recenzens elméletek helyett tartalmi szempontból kísérli meg a kötet verseit élethelyzetekre – emeltebb szinten –, szakrális értékekre vonatkoztatni. A kötet prózaversei (szerencsére) a Shakespeare-i szonettek mérsékelt formaszabadságát követik (nota bene!) a gondolatok torzítása nélkül, a Marinetti-követők tartósan dívó olvashatatlan/értelmezhetetlen „ömlesztett” szövegeivel szemben. (Önkasztráció, mint morális lázadás – csak fel kell ütni egy-egy „modern” verseskötetet!)

Kövesdi, hiteles korszemléletét megtartva (lectori salutem!) soha nem süllyed a nyelv és lélekrombolás infernális szintjére. Bár a megélt és a magában hordott közép-európai (magyar) történelem szellemi-lelki poggyászként költőnk számára ismételten pokoli helyzeteket teremt. Verseiben a múlttal történő találkozásaiból ma már ritka érték: katarzis terem.

A kötet alcímeit zenei képzettársítással a recenzens akár tételekként is említhetné, bár éppen ilyen joggal írhattam volna azt is, hiteles közép-európai sorsok, 8 stációban. A stációk ezúttal, blaszfémia nélkül, a keresztútra (via crucis, Via Dolorosa) is vonatkoztathatók. Egyszerűen azért, mert Kövesdi Károly valóban költő. 1) A szobor látogatása, 2) Isten tarsolya, 3) Napiparancs, 4) Mire lehullanak a levelek, 5) Átváltozás, 6) A házunk, 7) Testamentum, újra töltve a kilencvenes évekből, 8) Merülés. 

54 vers – egész költői galaxis! (Itt a recenzens helyszűke miatt választásra kényszerül, hogy a kötet egészét átfogó, ezért óhatatlanul felszínesebb szövegben tudósítson a Visszakapott szavak verseiről, vagy (pars pro toto) mérőónját azokba a mélységekbe is leeressze, ahol már, különböző okoknál fogva (ma is) „hallgat a mély”.

A Szülőföld című vers közép-európai magyar sorsvers, a háttérben Trianon mefisztói grimasza és Hérakleitosz örök igazsága világítja be a leképezett helyzetet. Találkozás a szülőfölddel. „Mintha követ dobnál a tó vizébe /, ám a víz arca meg se rezdül. / Másodszor lépnél a folyóba, / de félúton megáll a lépés, / Árva madár landol az ágon, / nézi a fészek repülését.” Íme, a hamisítatlan, Trianon utáni magyar valóság, amely egyben a legridegebb abszurd.

A Visszakapott szavakés aParabola című verseket a „minden szép, ami van” gondolat köti össze. Két, egymással ellentétes lélektani pillanat: a szeretve tisztelt anya alakja már távozóban az életből, a memento mori mindent megbocsátó prizmáján át látja és mondja szépnek a versben rozzantnak, rútnak, elhasználtnak ábrázolt világot: „minden szép, ami van.” Ellenpontja a tékozló (vagy annak beállított) fiú, mondhatnánk Peer Gynt-i bűntudattal korrigálja a valóságot. Hiszen az anya megbocsátó-szépítő pillanataiban már „…nem sejthette, mily jeges fuvallat tépázza / a költészet zöld pagonyát, mily vastag / jégtömb tartja szorításban a szíveket.” S a felszakadó gyónásszerű vallomásból (a verset olvasva) még megtudhatjuk azt is, amit a szeretve tisztelt anya talán egy életen át szeretett volna fiától hallani, de sohasem hallhatott és már sosem fogja hallani: „Szerettem volna felkapni, a tenyerembe zárni, / mint egy kis madarat, én a tékozló fiú, / aki csak késeket szúrtam belé, és mázsás / súlyokat raktam arra a cinege-vállra, / amely egyre görnyedtebben hajlott a föld felé. / Csak nyeltem a könnyeimet, és dadogtam, / mint egy csecsemő, most sem találtam / a szavakat, az én fájó, édes szavaim, / amelyek réges-rég elgurultak valahová. / És anyám egyre távozóban, elnéző mosollyal / egyszer csak visszaadta őket.” 

Íme, a határtalan szeretet, a megváltás misztériuma„nagyban és kicsiben”. A Parabolában újra felbukkanva („minden szép, ami van”) mindjárt meg is kapja a cáfolatát, mert hiszen „…Léted csak egy kaland (…) Bányamély alagút / tárja eléd az ölét, / ontja a Léthe vizét.”. Majd József Attila-i gondolattal oldja fel Kövesdi a létünk mélyéig hasító feszültséget: „Meg sem szült az anyád, / szövik haló ruhád”. De: „Mégis szép, ami van, / egy helyben is halad, / Csak az lesz, ami van, / ami lesz, hátravan…” S miután fájdalmasan mély, könyörtelenlétigazságokról olvastunk, az Apámmal a kertbencímű prózaversre lapozva újabb megrendítő léthelyzettel találkozunk: a generációk átmeneti együttlétéről, majd törvényszerű elválásáról (eltávolodásáról!) közöl mély és kikerülhetetlen igazságokat a prózavers, s minden drámai elválás valódi fájdalomról mond igaz regét: „…apám a faültetéssel, házépítéssel meg hasonló mellékszálakkal csak marasztalni próbált – mondja a vers – a szeretet ott szűkölt a tekintetében, hiszen tudta, előbb-utóbb el fog veszíteni, mert ez a világ sorsa, a fiúk megtagadják, elhagyják anyjukat, apjukat, ahogy őket is elhagyják a fiaik, lányaik…”

Mielőtt a Hazatalálcímű verset érinteni merném, fohásznak beillő, nagy levegőt veszek. Térben és időben távolról indul a verset értelmező recenzensi gondolat. A tárgy most századokon át tartó magyar menetelés, külső és belső, valamint szakrális tájakon, amelyhez képest Xenophón Anabaszisza, ha nem vagy elfogult, olvasó, ma már tudjuk, legfeljebb izgalmas történelmi sétagalopp volt. S a korokon át elhallgatott pozsonyi csata. Emlékszel, olvasó: „Irtsátok ki a magyarokat!”. Akkorés mostis (s ezzel a mosttal már a Hazatalál című Kövesdi-vers tereire érkeztünk): „…Pedig a haza mindenkit hazavár, / a megroggyant ég lyukas kupolája / alatt a sok tekergő egyszer útnak indul. / Végül maga a haza is, amelyet annyiszor, / elloptak, meggyaláztak, dobra vertek, / velünk egyszer hazatalál.”

S többé nem bámuljuk elvarázsolt áhítattal a „Liberty Island-i fáklyás ribancot”! 

(Kövesdi Károly: Visszakapott szavak, Vámbéry Polgári Társulás, 2023.)