Kulcs

Egy fura nő jött le a lépcsőn, olyan ötven körüli. Zavart volt, magában beszélt, közben csóválta a fejét, és a tenyerével nagyokat ütött a homlokára. Sok az elmebeteg, gondoltam. A lépcsőn leszaladva hallottam, hogy utánam kiált. Megfordultam. Indulatosak voltak a mondatai, s miközben hozzám beszélt, hol a plafont, hol pedig a lépcsőt figyelte. Van ilyen. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, hogy mit is akart tőlem. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy értem. Kizárta magát, a kulcsot a lakás kitárt ajtajában hagyta. Belülről. A telefont pedig az asztalon. Csak a szemetet vitte le az udvarra, közben találkozott a gázszerelővel, aki tegnap jelentkezett be. De ez mellékes, a baj megtörtént. Az ajtó, amely a folyosót a ganggal összekötötte, becsukódott. Nem tudom, hogy mit csináljak, legjobb lesz, ha kitöröm, mondogatta halkan többször is, de szinte csak önmagának. Aztán megfizetem, nincs más választásom. Van, mondtam neki, mindig van egy jobb megoldás, csak gondolkodni kell. Nincs telefonom, nem tudok hívni senkit sem, jaj istenem, mit csináljak?  Nekem van, ha tudja a számot, szívesen segítek, ajánlottam fel. A szeme komikus módon kikerekedett a felcsillant lehetőség hallatán. Közben azért azt sem rejtette véka alá, hogy bár ártatlan voltam mindenben, dühítette, hogy engem semmi sem korlátoz. Nyitom, csukom az ajtót, szabadon járkálok. Ez felettébb bosszantotta. Valakire haragudnia kellett, s most ez én voltam. Én, aki segíteni akartam. Nem baj. Telefon a kezemben, mondja a számot, tárcsázom. Téves. Gondolkodik, újra elhadarja, hívom a férjét, kicseng. Nem veszi fel. Dolgozik, szól elgondolkodva. Ajaj, akkor most mit csináljak? Kitöröm, hebegi dühösen. Megszállottan törni akar. Ez lett a rögeszméje. Ezt az üveget? Lehetetlen. Vastag, edzett, ráadásul duplán van az ajtóban. Hirtelen mozdulattal lekapja a falról a poroltót, felemeli, hogy odacsapja. Az ajtóhoz. Méregből. Ordítok. Ne, ezt ne! A keze a magasban maradt a poroltóval. Akkor mit csináljak? Tanácsolom, hogy tegye le, nyugodjon meg, majd menjen el a gondnokhoz. Minek? Mit tud az csinálni? Például van pótkulcsa, amivel nyitni tudja az ajtót. Kabát nélkül? Biztos nem, megfagyok, mondja haragosan. Bocsánat, jobb ötlet? Közel van az iroda, plusz hat fokban még senki nem fagyott meg. Kitöröm, hörögte újra, úgy, hogy az arcára kiült a pánik minden jele. Már kezdtem sértve érezni magam, de heves kitörésére a legnagyobb lelki nyugalommal csak annyit feleltem, hogy asszonyom, kérem, hogy gondolkodjon! Szépen kérem. Nem érek rá, szívesen segítek, de ehhez szükségem van arra, hogy higgadt maradjon. Újra hívom a férjét, már nem adom át a telefont, felesleges. Ha csoda történik, és felveszi, csak annyit mondok, jöjjön. Gyorsan. De esze ágában sem volt felvenni. Feladom. Kinyomozom a gondnok számát, és megcsörgetem. Kedves hang, a meglepődés jele nélkül. Küldi a takarítónőt, mondja, s hív, ha indul. Szólok az asszonyságnak. Ő nem ért semmit. Neki nincs szüksége takarítónőre, neki a nyitott ajtó kell. Mondom, hogy nyugi, neki van kulcsa, kinyitja az ajtót, és minden rendben. Én is megyek, s ígértem, ha hívnak, szólok. 

Cseng a telefon, határozott női hang közölte, hamarosan érkezik. Megköszöntem, majd indulok, hogy szóljak az asszonynak, abban bízva, hogy örülni fog. Kinyitom az összekötő ajtót, s a lépcső korlátját görcsösen szorongató, saját magát kizárt asszonyság rikkant egyet, de jó, végre, sikerült! Nem értettem, miért szedi kettesével a lépcsőt, ahogy azt sem, hogy miért akar örömében a nyakamba ugrani. Aztán mégis. Asszonyom, ez nem a második emelet, hanem az első, s nem itt záródott be, hanem eggyel feljebb. Nem? Ez nem az? Tényleg? Jaj, pedig már úgy megörültem! A szerelő mellette állt, telefonját nyomogatta, közben megszólalt, hogy nem azért, neki mindegy, nem akar ő beleszólni, csak szórakozásból figyel, a takarítónőt még megvárja, meg ráér, órabérre fizetik. A nőnek szüksége volt pár perce, hogy megértse, nincs más dolga, mint mély levegőt venni, és okulni az esetből, hogy kulcs és telefon nélkül soha. Még akkor sem, ha csak a szemetet. Azért nem hagyom magára, várom a történet végét. Megérkezik a segítség, majd hallom, amint kattan a zárban a kulcs. Az asszonyság boldog, túlságosan is. Megmenekült. Hálálkodik, megköszöni, épp, hogy csak kezet nem csókol. Mondja a magáét, a takarítónő már a lépcsőfordulóban, siet, de azért még tőmondatokban válaszol. Illendőségből. Majd eltűnik. Az asszonyság pedig szökdelt a boldogságtól, köszönetet mondott az égieknek, egészen addig, amíg a folyosó végén lévő lakásához nem ért. S akkor döbbenten mered az ajtóra. A bejáratira. Masszív szerkezet, precíz kivitelezés biztonsági zárbetéttel, a védelem tehát  tökéletes. Annyira, hogy minden betörőt alaposan megizzasztana. Az ajtó viszont megint becsukódva, a kulcs pedig az ajtóban. Belülről. A mobil is. Az asztalon. A férjnek pedig esze ágában sincs felvenni a telefont.