A látásban van valami megnevezhetetlen, felejthetetlen: minden napnak az illékony veleje emlékezetemből elődereng.

Fehér ladikok fehér padjain emberek.
A szélben fehér és zöld.
Világosság valahonnét a régmúltból.

Lehet, ez már nem a boldogság, hanem a békesség.

…

Egy épphogy látható piros kis bogárka
a fehér könyvlapon araszol, a ritka sorok között.
Hogy került ide: kikecmergett a fű vagy az erdő szavaiból,
a betűközökből, sötétlő szavából az éjnek?

…

a saját fűszálaid és felhőid 
mezején maradni

a réten a csorda költőien kérődzik
rengeteg ideje van
elszenderedni és felocsúdni a mezőben: milyen egyszerű!

pásztorköltészet néhány lépésnyire a vágóhídtól

…

röviddel azután, hogy felébredtem és kinyitottam az ablakot, széppé vált a nap
tényleg lehetséges, hogy a semmiből keletkezett a világ

tekintettel a kiglancolt felszínű nap síkos érintésére
a cukrászda felé veszem utamat, hogy nyitott ajtajában belélegezzem a vanília illatát

hogy mi történik, minden azon múlik, hogy a végleges következményben semmi ne történjen, hogy minden cselekmény lenullázza egymást, és csak a jól kiegyensúlyozott jelen játszódjon le

…

az evolúció az emlékezés képessége, ami segít
a sejtjeimben valami melegről és gyönyörteliről (a közös életünkről?) maradt emlék: hirtelen a vérbe vegyül, és nem enged meghalni

(Török Nándor fordítása)