A boríték

Ervin elviselhetetlen volt, tudta ezt maga is, de már az agyára ment, hogy pontosan kilenc hónapja „homofisz“ kénytelen dolgozni. Ráadásul közeleg a karácsony, és nagy a valószínűsége annak, hogy még az új esztendő sem hozza meg a korlátok feloldását. S ettől a gondolattól kirázza a hideg. Úgy érzi, ha nem jön változás, megőrül. A tükör előtt a haját vizsgálja. Őszül. Napról-napra őszül. Edit az ajtónak támaszkodva figyeli. Fintorogva, szájat húzva méregette a férjét, de mivel napok óta nem beszéltek, a zsebébe csúsztatta a borítékot, és szó nélkül a nappaliba ment. Bekapcsolta a tévét, és unottan kapcsolgatni kezdte. Covid…covid..minden csatornán ez ömlött rá, meg az, hogy mennyi a pozitív, és mennyi a halott. Nem akart már rossz hírt hallani. Elege volt. Mindenből. A négy falból, a férjéből, a bezártságból. S még mindig csak öt óra van. Nem tudott tisztán gondolkodni. Zaklatott volt. Beszélnie kellene a férjével, de ilyen fagyos állapotban képtelen volt arra, hogy az egész életüket megváltoztató kérdésről beszéljen vele. Nem tudta, hogy mit tegyen. Talán életében először. Hirtelen felpattant, magára kapta a kabátot, csizmát húzott. Már kinyitotta az ajtót, de megcsapta a hideg fuvallat így visszament, a fogasról leemelte a sálat, és körbetekerte a nyakán. Zsebében kitapogatta az autókulcsot. A ház előtt parkoló autójába ülve azonnal beindította a motrot. Csak menni akart, előre, céltalanul. Nem bírta már elviselni azt, hogy férje megváltozott. Közömbössége nagyon fájt neki, pedig ő mindent megtett azért, hogy az otthoni munka kényelmes, zökkenőmentes legyen a számára. Azt a kevés időt, amit otthon töltött arra fordított, hogy Ervin kedvében járjon, pedig  rengeteget dolgozott, orvosként néha emberfeletti erővel kellett küzdenie. S mivel keveset volt otthon, szép lassan elhidegültek egymástól. Vagyis az ő érzései semmit sem változtak, csak szép lassan ellaposodtak. Vajon késő mindent újrakezdeni? Szeme elhomályosult, akaratlanul is könnyekkel küzdött. Semmit sem látott. Homály mindenütt. Majd fény, vakító, és hirtelen semmi.

Ervin a monitort bámulta, de nem sok eredménnyel, egyre csak azon járt a feje, hogy Edit vajon merre lehet, hiszen ma nem ügyel, szanadnapos. Tudja, hogy valami nagyon nincs rendben, de azt is, hogy ehhez neki több köze van, mint a feleségének. Napok óta szeretne leülni vele, hogy beszéljenek, mert nem szeretné őt elveszíteni. Egyszer már majdnem megtörtént. Amikor Edit megtudta, hogy nem lehet gyereke, depresszióba esett, majd elköltözött tőle. Karácsony előtt pár héttel. Mindez hat éve már. Gondolataiból a telefon csengőhangja zökkentette ki. Még percek múlva is úgy szorította a mobilját, mint akinek a görcs nem engedi, hogy elengedje. Időre volt szüksége. Ahhoz, hogy felfogja a hallottakat. Nem tudta, hogy jutott el a kórházig. Gondolatai folyton Edit körül jártak. Vádolta magát, mert tudta, hogy ő tehet mindenről. Agyára ment a bezártság, s ki mást bántott, mint azt, aki mellette van. Tudta, hogy sokszor volt igazságtalan, hogy ok nélkül féltékenykedett, hisz felesége a pandémia alatt éjt nappallá téve dolgozott a kórházban. S amikor a járvány sűrűbben kezdte szedni az áldozatait, Edit lelke egyre sérültebb lett. Ő pedig beletaposott. Minden alkalommal. Megvádolta, hogy biztos pasival volt, pedig ő életekért küzdött. Most meg az ő küzd az életéért. 

A recepciónál ismerős hangokat hallott, nem csoda, hiszen a covid előtti időkben gyakran járt itt. 

– Szerettük a doktornőt, hiányozni fog. – ez a mondat volt az első, amit hallott. A szíve a torkában dobogott. Nem, ez nem lehet igaz!

– Edit? – kérdezte falfehéren. 

– Ervin, nyugodj meg – de a szavak nem jutottak el a tudatáig.

– Miért? Miért pont vele? Miért pont velem? Ezt nem akartam, soha nem akartam? Hol van?

– Gyere velem – ezzel a fiatal orvos megragadta a karját, s maga után húzta az intenzív osztályra. 

Ervin könnyes szemmel szédelgett az orvos után, aki először beöltöztette, és az elengedhetetlen maszkot is a kezébe nyomta.  Hallotta a szavakat, de nem fogta fel az értelmüket. Ájulás környékezte.  Edit arca jelent meg a szeme előtt, mosolygott, kedvesen, csillogó szeme sugárzott a szeretettől. S ő ezt a szeretetet kockára tette, most pedig már minden hiába. 

– Figyelj rám, hallasz engem, Ervin? Mi van veled? – rázta meg a vállát az orvos.

– Hol van? Látni akarom – suttogta alig hallhatóan.

– Bemehetsz hozzá pár percre, de kímélni kell.

– Kímélni? Ezt nem értem.

 – Menj be, és mindent megértesz.

Amikor benyitott az ajtón, egy ütemet kihagyott a szíve. Odalépett az ágyhoz, s az ablakon beszűrődő fényben meglátta Edit sápadt arcát. Homlokán zúzódások voltak, az ajka is felszakadva. A kezén hatalmas kötés, csak az ujjai látszottak ki. De életben volt, s ettől Ervin legszívesebben magához szorította volna. Leült az ágy szélére, kezét a kezébe tette, s csak nézte az asszonyt. Jó lett volna sírnia, feloldódni egy fájdalmas zokogásban, de csak ült némán. Maga sem tudja, hogy mennyi idő telt el, csak arra eszmélt fel, hogy valaki a nevét suttogja. 

– Ervin… Ne haragudj rám…minden olyan hirtelen történt.   

– Edit…Dehogy haragszom!  Azt hittem, hogy…hogy elveszítettelek. Félig már belehaltam. – azzal az asszonyfölé hajolt, és óvatosan apró csókokkal halmozta el. 

Szenteste előtt három nappal Edit már otthon lábadozott, férje kényeztette, leste minden óhaját. A baleset utáni együtt töltött napok közelebb hozták őket egymáshoz. Nem fogadkoztak, csak hittek abban, hogy van még jövőjük. Ervin bevásárolt, karácsonyfát is vett, hatalmasat, évek óta először. A szülőket várták, hogy együtt töltsék a karácsonyt. Ritka pillanat volt, hogy mindnyájan együtt voltak, sütöttek, főztek, s örültek, hogy nem történt tragédia. Este a vacsora után körül ülték a fát, s az ajándékozás sem maradt el. Edit elnézést kért mindenkitől, hogy nem volt lehetősége ajándékot vásárolni, de arra kérte Ervint, hogy üljön mellé a kanapéra. 

– Azért van egy ajándékom. Neked. Vagyis mindenkinek, aki itt van. Ebben a borítékban. Még a baleset előtt akartam róla beszélni, de a helyzet sajnos nem volt olyan, hogy megtegyem. Most minden megváltozott, s csak bízni tudok abban, hogy így is marad. Ez a boríték nekem a boldog jövőt rejti. Erre a borítékra hat éve várok, várunk. Aztán megérkezett, és nem mertem felbontani. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok.  S nem akartam egyedül részese lenni az örömnek. 

Edit egy piros szalaggal átkötött borítékot adott át Ervinnek, aki remegő kézzel oldotta ki a masnit. Ő már tudta, hogy mi van benne, akkor nyújtották be a kérelmet. Kislány…január végén már a kezükben tarthatják.