A közöny generációja

Ugyanúgy indult a nap, mint a többi, kávé, rántotta, a szokásos reggeli nyüzsgés, majd rohanás a buszra. Csendes májusi eső áztatta éjszaka a földet, az utcák járdáin nedves pocsolyákba gyűltek az esőcseppek. A természet kivirult, újraéledtek fák, a füvet szinte harapni lehetett. Ragyogó lombsátrat vont a tavasz arra a parkra is, amelyen naponta átvágok a munkába menet. Ezen a reggelen én is újult lendülettel és energiával vetettem bele magam az előttem álló feladatokba, agyamban kattogtak a gondolatok, teendők, mi a fontos, mit lehet elodázni. Láttam, hogy a természet éledésével együtt a gazdik is több időt töltenek a parkban, az ebek önfeledten szaladgáltak, legtöbbjük pórázon, szagolgatták, jelölgették, amit csak szagolni és jelölni lehetett.  A kisgyermekes anyukák a gyerkőcökkel ballagtak a közeli óvodába, ki örömmel ment, ki nyafogva, okot keresve arra, hogy visszaforduljanak.   Ilyenkor a szülők általában tehetetlenek, mert a gyerekkel nem lehet beszélni, meg sem hallja a szavakat. Ha rájön a nyafogás időszaka, nem használ semmi, s ha el is lehet terelni a figyelmét, az csak pár percig tart. Majd jön az újabb bömbölés. 

A park végéhez közeledve, láttam, hogy a fűben egy emberi test fekszik. Még a szemüvegemet is feltettem, hogy jól látok-e? Nem lepődtem meg, megszoktam, mert a hajléktalansággal, mint jelenséggel, naponta találkoztam azon a szakaszon. Sokszor megkérdezik tőlem, nem félek-e közöttük járni? Nem. Soha nem zaklattak, néha megkérdezik hány óra van, vagy éppen tüzet kérnek, néha udvarolnak, s megkérdezik, „hogy van szépasszony?“ Mivel én úgy gondolom, hogy ők sem hajléktalannak születtek, emberszámba veszem őket a három lépés távolság megtartásával. Tudom, sokan tehetnek arról, hogy kicsúszott a talaj a lábuk alól, vagyis a legtöbben, de azt is tudom, hogy senki nincs biztonságban, bárkivel megeshet, hogy az utcán találja magát. Ahogy közeledtem a testhez, a szemem nem tudtam róla levenni. A fű vizes, a hőmérő higanyszála alacsony hőmérsékletet mutat. Ráadásul a póz, amelyben feküdt, nem volt szokványos. A lábszárán a nadrág feltűrődve, a kardigán a feje búbjáig felcipzárazva, a derekát nem takarta semmi. Senki nem tett egy lépést sem felé. Hallottam viszont, hogy az emberek morognak, hogy „van belőlük elég, több mint a szemét”, hogy „ott egye meg a fene őket, ahol vannak”, a gyerekek rángatták a szülők kezét, hogy „a bácsi mit csinál?”. A kutyák odafutottak, szimatoltak, a gazdik pedig elráncigálták őket. Úgy húztak el mindannyian a férfi mellett, mintha legalábbis pestises lenne. Eszembe jutott egy történet, amikor egy ismerősöm nagy betegen elesett a város egyik népes utcáján. Nem tudott felkelni, csak fetrengett, mivel nagyon gyenge volt, s az eséstől komoly sérülést szenvedett.  Jöttek-mentek az emberek, senki nem segített. Hosszúnak tűnő percek után egy kismama lett a mentőangyal, segítséget hívott. Neki volt szíve. Valamiért mindig könnyebb azt gondolni egy földön fekvő emberről, hogy biztosan részeg. Fásultság és közöny, sajnos ez a mai kor velejárója. Egy laikus magyarázat szerint a fásultságot az is magyarázza, hogy a baleset szemtanújának rendőrségre, bíróságra kell járkálni hetekig, néha akár hónapokig is. Most akkor mi van? Érzéketlen az olyan ember, aki nem segít? Igen, az, de sajnos ésszerű is.

Kavarogtak bennem a gondolatok. Ilyen vagyunk? Tudom, tele vagyunk előítélettel a hajléktalan iránt, s talán még okunk is van rá, de akkor is, mégis csak ember ő is. Ha egy kicsit más is, mint mi vagyunk. Nem tudtam elmenni mellette, odaléptem, s láttam, hogy baj van, mégpedig nagy baj. Hívtam a rendőröket, nem törődve a következményekkel. A reggeli újult lendületem, energiám és jókedvem egy csapásra odalett…