Akaromka

Hogy milyen egy gyerek, amelyik hisztizik az üzletben, sokan tudjuk, mert átéltük. Nem volt könnyű időszak, de szerencsére magunk mögött tudjuk. A gyerekeink felnőttek, az unokák közül a nagyobbik is túlesett már rajta. A minap, az egyik üzletláncban vásároltam, és érdekes jelenet ütötte meg a fülem. Egy kissé túlsúlyos gyerek sikítva bömbölte, hogy „anya, én ezt akarom, vedd meg!”

Az anya türelmesen magyarázott, hogy miért nem, de a gyereket ez nem hatotta meg, csak olaj volt a tűzre minden szó. Az én türelmem már elfogyott volna, főleg azért, mert vagy tízen nézték a magából kikelt srácot. Kínos jelenet volt, de Kevinkét ez egyáltalán nem zavarta. Annyira nem, hogy egy jó nagyot bele is rúgott az édesanyja sípcsontjába. Szegény asszony egy lábon ugrált, mint a gólya, majd lehajolt és könnyeivel küszködve simogatta sajgó végtagját. A gyerek kitartó volt, nem adta fel, elmarkolta az áhított vonatot, és úgy szorította magához, mint aki soha többé nem szeretné elengedni. „Az enyém, az enyém“, csak hajtogatta maga elé nézve, de szeméből egy csepp könny sem buggyant ki, pedig úgy üvöltött, hogy attól tartottam, az árutól roskadó polcok összeomlanak, mint a kártyavár. 

Szegény asszony, gondoltam, ezt valahol jól elszúrtad. Majd olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. A fiatal nő hirtelen fúriává változott, ő is bömbölni kezdett, majd kezébe vett egy babát a polcról és hangosan azt kiabálta, hogy „én meg ezt akarom, vedd meg nekem Kevin!“ Már attól tartottam, hogy ő is bokán rúgja a srácot. Szerencsére ez kimaradt a repertoárból, helyette sírást imitálva prüsszögte, hogy „ha nem veszed meg, akkor este nem készítem el neked a sajtos puffancsot, amit kértél, helyette eheted a száraz kenyeret!“

Kevinke hirtelen elhallgatott, a szája azonban görbe maradt, s becsukni is elfelejtette. Szerintem legalább egy percig meg sem mozdult, és a vonatot még mindig szorosan ölelte magához. Majd csoda történt, odaballagott a polchoz, visszatette a játékot. Az anyja elé áll, és azt mondta neki, teljesen normális hangnemben, hogy „ha nem kérem a vonatot, csinálsz nutellás palacsintát is?“

Pár perc jelenet után helyre állt a béke, a pénztárhoz mentek, majd szem elől tévesztettem őket. Hogy gyakori lehet közöttük a hasonló jelenet, csak sejteni vélem, s most már azt is tudom, hogy Kevinke plusz kilói nem véletlenül lógnak a hasán úszóguminak álcázva.