Ez egy ilyen nap volt

A tavaszi felmelegedés már napok óta beindult, s ez a mai nap a szó szoros értelmében igazán forróra, eseménydúsra sikeredett. Reggel, a gépem előtt ülve, egy hatalmas puffanás rázott fel békés nyugalmamból, majd kirohantam megnézni, hogy mi is történt. Szomorú látvány fogadott. Három autó futott egymásba, egy gyönyörű, hófehér Mercedes jóvoltából. Vagyis már egy cseppet sem volt gyönyörű, fogta is a fejét a fiatal férfi, miután kiszállt az autóból. Még jó, hogy fogta, mert a kényszerből két autó között dekkoló Suzuki vezetője, egy ízig vérig harcias amazon kis híján leharapta a nyakáról teste legékesebb részét, miután a vádakkal szemben, miszerint gyorsan hajtott, hevesen tiltakozott. A nő hisztériás rohamot kapott, ízes, mátyusföldi kiejtéssel üvöltözött, ami nem is volt csoda, hiszen mint kiderült, szívbeteg, és egy kicsi, féltve óvott gyermek is volt az utasok között. A kicsi visított, nyilván nem tudta mi történt, csak érezte, ez nem egy természetes folyamat, a néni pedig sokkos állapotban csak hajtogatta: azt hittem, hogy felrobbantunk…

A mercis pasi pedig szólni sem bírt, s bár egyértelmű volt, hogy ő okozta a galibát, kezdtem sajnálni. Elbambult, na, van ilyen, nem? Még szerencse, hogy az első autó vezetője, amelyik a legkisebb kárt szenvedte, képes volt arra, hogy higgadtságra intse a baleset szenvedő alanyait, miután mentőt, rendőrt hívtak. Bevallom, magam lepődtem meg a legjobban, hogy pár perc elteltével a tűzoltók már a helyszínen voltak, s nyomban utánuk a mentő is megérkezett. Mindenkit átvizsgáltak, még azt is, aki határozottan azt hajtogatta: nem fáj semmim, nincs semmi gond. Nénit elvitték, a többiek pedig egy hosszú tortúra elé néztek, miután a helyszínelők is megérkeztek. Órák teltek el, mire letisztult a terep. 

Na, ennek vége, gondoltam, de sajnos tévedtem. Hivatalos ügyet intézni a városba mentem, és már a szememnek és a fülemnek sem akartam hinni, amikor egy érdekes esemény rajzolódott ki előttem. Egy lakótelepen azt látom, hogy a városi rendőrök egy személykocsi vezetőjét, egy tisztes őszes halántékú férfit igazoltatnak. Vagyis csak szerettek volna igazoltatni, mert nem ment minden úgy, ahogy szerették volna, vagy amihez hozzászoktak. Hoppá, az autó félig a járdán, félig az úttesten parkolt, tilos helyen, pedig szemben volt a parkoló, nem is kicsi. Első látásra úgy tűnt, ott lakik. A másodikra is. Vagy talán csak azt akartam hinni. Hogy miért foglalkoztam ezzel, magam sem tudom. Nem mindegy az nekem? Hogy makacs egy ember volt, az biztos, mert nem mutatott hajlandóságot arra, hogy igazi rendőrnek nézze a egyenruhást, annak ellenére, hogy ők nyomatékosan bizonygatták, ők azok, és igen, nekik joguk van arra, amit tesznek. Hogy miért volt makacs a tilosban parkoló szabálysértő? Azért mert nem adta át a papírjait, pedig kérték, sőt követelték tőle. Úgy gondolta, nem tárgyal velük, sőt, még az ajtót is becsukja. Na, ne, ezt azért mégsem kellett volna! Nyilván az ajtó súrolta az egyik rendőr mellét, mert ezek a szavak kanyarodtak be a kíváncsisággal küzdő hallójáratomba: Megütött, engem, egy rendőrt? Szálljon ki! Szálljon ki azonnal, mert megbánja!

Makacs ember, jaj de nagyon makacs! Nem szállt ki, az istennek se, és igen, megbánta. Vagy nem, a fene tudja mi járt az öreg fejében. Szinte egy mozdulattal kirántották a volán mögül, hű, ezek voltak ám az erős csávók! Az emberünk állta a sarat, ellenkezett, küzdött hősiesen, pedig nem kellett volna, csak a tüzet szította.  Rányomták az autója motorházára, nagyon értették a dolgukat, nyilván sok krimit néztek életükben. Mindkét kezét hátra csavarták, és már vártam, hogy kattanjon a bilincs. Na, most lebuktam, én is a krimikre bukom. Nem jött be, ez most elmaradt, lehet azért, mert otthon felejtették, vagy, mert a férfi oldalbordája bősz fenevadként kiszaladt a lakóházból és sipítozni kezdett éles hangon: Mit csinálnak? Jaj, mi ez? Egy fiatal férfi is szembe szállt velük, bátor fickó volt az biztos, nem értette, mire ez az agresszív viselkedés, mikor a férfi nem tett semmi olyat, amiért ezt érdemelte volna. Volt dulakodás, kiabálás, de valahogy nem volt kedvem maradni, s megvárni a végkifejletet. Főleg azután nem, hogy egy csapat tagjaként bámészkodó egyén ekképpen véleményezte az ominózus esetet: Ni má, a gádzsók rosszabbak, mint mi vagyunk…ölik egymást…s nagyokat kuncogott.

A melegre fogtam, hogy van valami a levegőben, mert az nem normális, ami ma történik. Meleg ide, meleg oda, a napnak még nem volt vége. Három óra tájékán ismét fékcsikorgás hallatszott, és már meg sem lepődtem, amikor azt látom, hogy a reggeli ütközés helyszínével átellenben egy újabb luxus kocsi vált áldozattá, okozója egy Fabia, hogy nem sül ki a szeme, akarom mondani a szélvédője a szégyentől. S nem fogják elhinni, ismét egy merci volt. Ez nem az ő napjuk. A forgalom nem állt le, pár perc múlva a leálló sávba állt a két jármű, hogy elintézzék az elintézni valót. A merci vezetője, nyilván azért, mert ahhoz van szokva, hogy ő egy felsőbbrendű lény, leállt oda, ahol az alsóbb kaszthoz tartozó buszok sárgával kijelölt megállója van. Ha valaki azt hiszi, hogy a hölgyet ez zavarta, téved. A busz jött, szeretett volna leállni, utasokat felvenni, dudált, próbálkozott, nem sok sikerrel. Egyszer csak valami csoda történt, a hölgy hajlandó volt arra, hogy úgy egy métert tolasson, de se többet, se kevesebbet. Még mit nem. Azért egy busz, az mégis csak busz. Nem?

Ez a nap is úgy indult, mint a legtöbb, lehetett volna szép, szebb, s még annál is szebb. De nem így történt, bár egy pillanatra a napocska rám pillantott, kacsintott egyet, s ezt én ígéretnek vettem, hogy ne aggódjak, lesz holnap is…