Nem kért, csak adott

Kora reggel volt, a falu szép lassan ébredezett.  Hosszú és rendkívül kimerítő útja végén Dénes megállt kocsijával a szülői ház előtt, majd kiszállt és szétnézett az ismerős tájon. Tétován állt az épület előtt. Rég járt itt. 

Hideg szél söpört végig, fekete bőrkabátját fázósan vonta össze magán. Nem mindennapi jelenség volt, magas, sportos alkatával, dús hollófekete hajával, meleg barna szemeivel sok nőnek megdobogtatta a szívét.

Izgatottan kinyitotta a kaput, majd elindult befelé. Lába, mint két fél ólomcsizma. Szíve zakatolt, ideges remegés borzongatta testét, mikor átlépte a ház megkopott küszöbét. Csend volt, csak a ziháló lélegzete hallatszott. Körbejárta a szobákat, kiszellőztetett, majd leült egy székre, kimerülten, elcsigázva. A múlt illatát érezte az orrában. A ház hófehér falai melegen néztek vissza rá, mégis feszült izgalom vibrált a máskor oly barátságos kis szobában. Hiányzott az édesanyja. Ha szívét fájdalom járta át, vagy ha szomorú volt, a tudatának néha elég volt az is, hogy a világ másik végén él valaki, aki szereti, s akinek ő a legfontosabb. Valaki, aki csak adni tudott, kérni soha. Kérte, könyörgött neki, költözzön hozzá, de hasztalan, megszokott világát nem adta fel, érvelése kőfalba ütközött.

Testén furcsa bénaságot érzett, minden tagja ólommá nehezedett. Ruhástól lefeküdt az ágyra, és a hosszú, kimerítő úttól elfáradva mély álomba zuhant. Vakuként villantak agyába az utolsó találkozás csodás emlékképei. Újra átélte a régi szép napokat. Arca nyugodt, kisimult volt. 

Hatalmas csattanásra ébredt, s pár másodperc múlva vakító fényesség szelte át az eget.  Órájára pillantott, és látta, mennyire elszaladt az idő. Lemosakodott, átöltözött, és beült az autójába, hogy meglátogassa édesanyját a kórházban.

Csak állt és nézett, nem hitt a szemének, mikor belépett abba a szobába, ahol édesanyja feküdt. Milyen sovány lett a hajdan erős asszony! Le tudta volna harapni a tulajdon fejét mérgében, amiért az anyját magára hagyta. Nyolc hónapja nem látták egymást. Megöregedett. Homloka csupa ránc volt, arca görcsösen eltorzult. Szeme lázasan fénylett, arca ijesztően sápadt volt. Ajka kicserepesedett, kapkodva, szaggatottan lélegzett. Dús, fekete haja szétterült a párnán, az ősz tincsek ezüstje megcsillant benne. Szörnyű érzés fogta el, míg az ágyhoz vezető néhány lépést megtette. Csak nézték egymást.  Az ágyon fekvő beteg megtört szemében a felismerés öröme villant.  Fia felé lendült karjaival, mint régen, de erőtlenül esett vissza gyenge teste a párnára. Dénes a beteg felé hajolt, csókolta szemét, száját, haját, ahol érte.  Lábai megremegtek. Nem így képzelte a találkozást.  Leült az ágy mellé, fogta anyja kezét, gyengéden megszorította. Átölelte fia ráboruló testét és szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. 

– Minden nap gondoltam rád, és azért imádkoztam, hogy egyszer még láthassalak, mielőtt végleg elmegyek. – suttogta könnybe lábadt szemmel az asszony.

– Miért nem tudattad velem, hogy beteg vagy? – kérdezte Dénes. 

– Nem akartalak felizgatni, hiszen úgysem tehetsz semmit. Itt vagy, és most csak ez számít.

Beszélgetés közben igyekezett örökre emlékezetébe vésni tekintetét, arcvonásait, miközben fájó szívvel búcsúzott minden közös szép emléktől. Dénes bal kezével felemelte a beteg fejét, megigazította a párnáját, majd óvatosan visszaengedte, mint aki attól tart, hogy ezzel a mozdulattal kárt tesz a törékeny asszonyban. Bágyadt pislogással nézte szeretett fiát, majd egyszer csak elaludt. Hörögve lélegzett, torkában mintha bugyborékolt volna valami.  Lehajtott fejjel ült anyja mellett az ágyon, térdére könyökölt, és kezébe temette az arcát. A torkában hatalmas gombóc nőtt, a szeme keserűen csillogott, de könny nem csordult ki belőle. Harcolt ellene. Minden erejét megfeszítette, hogy erősnek tűnjön. Nagy levegőt vett, majd a félig nyitott ablakhoz ment, s merengve nézett a távolba. Az eső elállt, a viharos szél, pedig lágy szellővé csendesült, kellemesen simogatta bőrét. Gondolatai a múltat kutatták. Mindig közel állt anyjához, minden titkot megosztottak egymással. Húsz évvel ezelőtt minden megváltozott, külföldre költözött. Maga elé idézte a képet, ahogy a búcsúzáskor fogták egymás remegő kezét, s anyja szomorú tekintetét. Ritkán találkoztak, túl nagy volt a távolság. De ilyenkor anyja leste minden óhaját. Hihetetlenül jókedvű tudott lenni, csupa erő, csupa élet, csupa energia. Jókedvet teremtett maga körül, beragyogta az egész lakást. S most itt fekszik tehetetlenül, az ágyba süppedve. Megborzongott, amikor egy hajtincs az arcába hullott, s ez visszahozta a jelenbe. Odament az asszony ágyához, leül, lassan ráemelte tekintetét, a keze tétován mozdult, majd gyengéden megsimogatta a homlokát. 

Esteledett, a szürkeség lassan átvette a fénytől a hatalmat. Félelemmel telve lépett ki a kórház épületéből. Nem volt kedve hazamenni. Megállt az erdő szélén, elcsigázottan nekidőlt egy öreg tölgynek. Mintha a fák is érezték volna a fájdalmát, némám álltak, nem bólogattak. Szívesen volt ezen a helyen, főleg akkor, ha fájdalom érte. Jót tett neki a friss levegő. Fizikailag teljesen rendben volt, de lelkileg sajnos, ugyanezt nem mondhatta el magáról. Napokig járt be a kórházba, s naponta várta a csodát, bár az orvosok kitartottak reménytelen álláspontjuk mellett, és sajnos igazuk lett. Napról napra mélyebbre süllyedt a beteg lázas öntudatlanságba. Már nem beszélt, csak nézett, s gyakran úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit szemeivel, de csak erőlködött, hang azonban nem hagyta el az ajkát. Majd egyszer egy nagyot sóhajtott, mélyen, nagyon mélyen, és örökre elaludt.

Dénes úgy érezte, mindent elveszített.  Nevetést, a gyerekkor örömteli pillanatait, a jövő önfeledt boldog perceit. Lelke üres lett. Ráborult a holttestre, átölelte, és fejét a szeretett asszony mellére hajtotta.  Szívverése fájdalomtól felgyorsult ritmusa a fülében dobolt. S csak dobolt, dobolt, egyre hangosabban.