esti szén

megégett tollkabátját lazán
hátára veti a távozó vihar
a fák csúcsáig ér még a lába
tobozok magva hull

láthatatlan égi festők
pacsmagolnak naplementét
zsebükben akár izzó rajzszegek
mocorognak a csillagok

türelmes cseppek az égi lift előtt
egymás hátát fényesítik
egyre gömbölyűbb mosolyukkal

a Föld fázni kezd az űrben
a lelkek portestük siratják:
költők kiszáradt tollukat

El, al, él

Meggyőződése, hogy a verset úgy adják,
s amit adnak, meg kell becsülni. Ha csak napi
egyet, s nem fényes sétapálcát, csak vastag
göcsörtöt, vállat vonni és faragni estig.

Reszelni, bekenni fényesítő lakkal, talán így
küldenek még, hisz végtelen az égi raktár.
Ha pedig nem adnak, biztosan okuk van rá,
talán most más fejébe hullnak a szótagok.

És ő is nekem dolgozik. Van idő kitakarítani
a szobát, lepókhálózni a lelket, főzni
egy teát. Megteríteni, mintha vendéget várnál.
S elalélni, hogyha hamarabb jön a vártnál.