BESSARION KÖNYVEI

Különleges képességgel és hosszú évek művészettel kapcsolatos tapasztalatára van szüksége annak, aki egy művészeti tárgyat nem csak csodálni kíván, de meg is akarja azt érteni. Egyébként az a jellemző, hogy a művészetről való elmélkedés inkább csak azokat érdekli, akik maguk is alaposabban foglalkoznak a művészettel. Ebben a kérdésben az amatőr érdeklődők – fittyet hányva a hosszú évek tapasztalatára – inkább jó nevű szakírókra hagyatkoznak, ám ez azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek csak az ismert esztéták szószólóivá válnak és inkább azok nézeteit semmint sajátjaikat hangoztatják. Nem fér hozzá kétség, hogy a műalkotások megítélésének kérdésében széles alapon álló, saját tudást feltételező, magasabb rendű ember világérzésére van szükség. A magasabbrendűség itt nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint: műveltséget. A műveltség – a történelem, a művészet és a természet alapos ismerete – elengedhetetlen feltétele a világ jobb megismerésének; ez tesz emberré minket, olyan emberré, aki gazdag érzelmeinek köszönhetően képes a hit megélésére, a megértésre, a szeretetre és a megbocsátásra…

És a művészetértés a feltétele annak sejtésszerű ráérzésnek is, amely segítségével, ha nem is kapunk kristálytiszta képet a „társadalmi háttér mozgatóiról”, de kétségbevonhatatlanul közelebb kerülünk egyes társadalmi eseményeink értelmezéséhez.

Olyasmire gondolok itt, mint az 1177-ben az akkori dózse Sebastiano Ziani, III. Sándor pápa és a Német-római Birodalom akkori uralkodója Rőtszekállú Frigyes között köttetett Velencei békeszerződés kapcsán meghonosított „eljegyzés” eseménye, amely ugye, a dózse által a Bucintororól a tengerbe vetett gyűrű aktusát a tengerrel való eljegyzésként szimbolizálta. (Ugye, nem tehetünk róla, de a történet akaratlanul is Polükratész gyűrűjét juttatja eszünkbe.) 

De említhetünk egy másik eseményt is éspedig a velencei Biblioteca Vecchia építését, amely szintén elgondolkodtató az érdeklődő ember számára. 

Az említett alkotásról szóló eszmefuttatásomat egy szállóigével kezdeném, mégpedig Terentianus olykor hiányosan idézett gondolatával, éspedig a habent sua fata libelli-vel, azaz a „minden könyvnek megvan a maga sorsá’-val. A teljes idézet ugyanis pontosan így hangzik: pro captu lectoris habent sua fata libelli. Az ebben a formában használt változatot állítólag úgy kell értelmeznünk, hogy bizony a befogadótól, annak felkészültségétől, olvasottságától függ, hogyan is értelmezi annak a bizonyos könyvnek – esetleg más alkotásnak, esetünkben a könyvtár építésének – a sorsát, mondanivalóját.

Terentianus meglehetősen szigorú kijelentése sajnos azt a veszélyt is magában hordozza, mely szerint az ész saját véleményformáló készségét önmaga igazának és ítéletének igazolására igyekszik kiterjeszteni, miként ezt már nagy öregünk Szókratész a mesterembereket körbejárva is keserű szájízzel megállapította….

Nos, könyvtárról, sőt, művészeti alkotásról lévén szó, pár szót illik ejteni az előzményekről. 

Az épület sorsának szempontjából említésre méltó, hogy a Velencei Köztársaság könyvállományával kapcsolatban már Petrarca is hozott egy döntést; még halála előtt (1374-ben halt meg) – miután Velence nem rendelkezett méltó könyvtár épülettel – a padovai Da Carrara családra hagyományozta minden könyvét, azzal a megkötéssel, hogy a könyvek – amint lehetőség lesz rá – képezzék a Velencei Köztársaság tulajdonát. Ő a tudósok számára szeretett volna olyan helyet kialakítani, ahol azok tovább művelhetik elméiket. Mint látjuk, a könyvtár még a maga valóságában nem létezett, de Petrarca fejében már pontos küldetéssel bírt. Sajnos, az ezzel kapcsolatos többféle forrás egyértelműségét meg nem kérdőjelezve itt és most le kell lőnöm a poént, Petrarca könyvei ezideig nem kerültek a velencei könyvtár könyvei közé, mivel szőrén-szálán eltűntek.  

Így aztán a velencei Libreria Marciana avagy a Biblioteca Vecchia (régi könyvtár) története egy másik ismert személyiséghez kötődik: Bessarion bíboroshoz. Bessarion bíborosról (1403 – 1472) annyit mindenképp meg kell jegyezni, hogy korának egyik legnagyobb tudósa (nem mellesleg a Hold túloldalán található Bessarion kráter névadója), Xenophón és Arisztotelész munkáinak fordítója 1468-ban a Velencei Köztársaságra hagyta 482 görög és 264 latin kéziratot tartalmazó könyvtárát. Bessarion továbbá – Olaszországba való költözése után – oly módon támogatta a hozzá menekült görög tudósokat, hogy a régi görög könyveket (többek között Platón és Arisztotelész műveit) velük fordíttatta le latinra. Így a könyvállomány számos darabja – Bessarionnak köszönhetően – egyetlen példányban maradt meg. A bíborosnak több a végrendeletével kapcsolatos kikötése is gondot okozott a velencei vezetésnek, hiszen azon túl, hogy akarata szerint a könyvek és kéziratok mindenki számára elérhetők kell, hogy legyenek, figyelme arra is kiterjedt, hogy meghatározta, a gyűjteményét a Szent Márk Székesegyházban vagy ahhoz nagyon közel kell elhelyezni.

Nos, Bessarion végrendelete és ennek a 746 könyvnek a sorsa miatt nyílik lehetőség nem csak a könyvtár építésének nagyszerűségére, hanem az ezzel járó jelenségekre is rámutatni. 

Előtte azonban ejtsünk pár szót Velencéről, pontosabban a reneszánszkori Velencei Köztársaságról!

Odalátogató kortársaink számára – függetlenül attól, hogy olvasták-e a Massimo Cacciarival, Velence jelenlegi polgármesterével folytatott magyar nyelvű interjút – Velence a karnevált, a Szent Márk teret, a Sóhajok hídját, a Canal Grandét és hasonlókat jelenti, attól függően, hogy milyen mélyre hajlandók leásni magukat a festészet, az építészet, szobrászat vagy a történelem témájában. Ne foglalkozzunk tehát azokkal a jellegtelen átutazókkal, akik csak azt dicsérik, amit előttük mások megdicsértek, sem azokkal, akik a felhalmozott csodálatos művekhez érdemben hozzászólni nem tudnak. 

Így nem tudhatják, hogy a város akkori meghatározó – politikai, gazdasági – ismérvei elsősorban a könyörtelen következetességről szóltak. Velence akkori haszonelvűsége akár a pápával is dacolt, s ha úgy ítélte meg, hogy abból haszna lehet, akkor képes volt „keresztények számára tiltott áruval” (fegyverekkel, rabszolgákkal) kereskedni, és semmi mást nem tartott szem előtt, mint saját boldogulását és gazdagodását. Nem csoda, hogy – akkoriban – mindenki irigyelte és gyűlölte ezt a várost. Olyannyira, hogy 1172-ben a bizánci birodalomban Manuél Komnénosz császár parancsára kétszázezer velenceit tartóztattak le és kobozták el vagyonukat. (Konstantinápoly és Velence között egy évtizedre megszakadt a kapcsolat.) Velence azonban nem csak üzleti partnereivel, de önmagával szemben is következetesen kegyetlenül vagy inkább kegyetlenül következetesen viselkedett. A legkisebb gyanú is elégnek bizonyult ahhoz, hogy az állítólagos kémet, fegyelemsértőt, megvesztegetettet villámgyorsan elítéljék és eltüntessék. A Molo oszlopain ilyenkor lábuknál felakasztott emberek jelentek meg, s a nép sokszor csak találgathatott, hogy francia, spanyol, avagy más összeesküvés részeseiről lehet-e szó. De nehogy azt hidd kedves olvasóm, hogy az elöljárók nagyobb biztonságban érezhették magukat! Ha a prokurátorok visszásságot tapasztaltak akár a dózsék részéről, kezdetben izzó parázs felett vakították meg, később egyéb módon büntették őket. Az ezerkétszázas évig ötven dózse közül tizenkilencet megöltek, száműztek, megcsonkítottak vagy megfosztottak hivatalától. 

A kegyetlenkedésekből talán ennyi elég is. És ezt is csak azért említettem, hogy az olvasó képben legyen, miféle szigorúsággal védte vagyonát a velencei nép. A közös vagyon szentsége meghatározó volt a számukra. Még a múltbéli „vagyoné” is! Kegyetlenül behajtottak minden „tartozást”; ne feledjük, hogy merész velencei vállalkozók elrabolták Szent Márk testét Alexandriából, az első keresztes hadjárat alkalmával megálltak Jaffa mellett és elrabolták Szent Miklósnak a matrózok védőszentjének testét egy monostorból, és ugyanígy rabolták el Szent Izidort Khioszból. 

Szóval, ami az övék volt, abból nem engedtek semmi áron és senki sem befolyásolhatta őket döntéseikben. 

Talán így könnyebben érthető, hogy miért fogadták el a kikezdhetetlenül összetartó velencei polgárok a vezetésnek ezt a formáját. A „Velencei köztársaság volt ez egyetlen állam, amelyik érintetlenül lépett ki a Római Birodalom romjai közül.” 

Az avatott, saját korát jól ismerő mai olvasó nyilván a ma emberének fensőbbséges, lekicsinylő mosolyával olvassa ezeket a megállapításokat, hiszen kortól független jelenség köszön rá: manapság sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a társadalmi eseményeket befolyásoló, irányító döntéseknél az egyén, esetleg egy kollektíva alakító ereje, avagy csupán önző anyagias érdekek érvényesülnek-e.

És most térjünk vissza Bessarion végrendeletéhez! 

Bessarion könyveit a városnak ajándékozta, átvitt értelemben azt is mondhatjuk, aranygyűrűjét bedobta a tengerbe, és remélte, hogy történelminek számító tettével egy hosszantartó hagyományt alapozott meg. Ám sajnos, nem ez történt. Az aranygyűrű bedobásának aktusa mellett a szellem tiszteltének aktusa nem tudott meghonosodni Velencében. 

Logikusan adódik a kérdés: Ugyan miért vártak és min vitatkoztak a város vezetői míg (hatvannyolc év elteltével!) eldöntötték, hogy hol legyen a bíboros által felajánlott könyvállomány, azaz, hogy legyen-e egyáltalán nagy könyvtára Velencének?  Az értékekhez, adományokhoz vagyonukhoz ragaszkodó velenceiek ugyan miért nem tartották annyira a példátlan értékű könyveket, hogy méltó helyet biztosítsanak nekik? 

A tény, hogy Bessarion bíboros végrendeletét ilyen sokáig nem teljesítették, botrányos eseménynek számított. Az, hogy Velence ebben az időben a görög szerzők tanulmányozásának egyik központja volt, csak még kínosabbá tette az esetet.
E sorok írója – aki ha nem is avatott tudósa a témának –  figyelmeztető módon megjegyzi, hogy Velence ebben a korszakban bővelkedett ugyan festőkben (ott volt ugye a Bellini család, az édesapa Jacopo, fia Giovanni, annak testvére Gentile sőt a sógora is Mantegna, aztán a tanítványai, Giorgione és Tiziano vagy akár Tintorettot is említhetjük), szobrászokban (Verrocchio, Alessandro Vittoria, Bartolomeo Ammanati, Danese Cattaneo és Pietro da Saló), építészekben (Pietro Lombardo, Sansovino és az őt követő Vincenzo Scamozzi vagy Palladio) ám irodalma nem volt igazán átütő erejű (Goldoni csak jóval később született).  

Összehasonlítás céljából megemlíthetjük, hogy egy 1295-ben készített leltár szerint VIII. Bonifác pápa könyvtára 500 kötettel rendelkezett (ebből 30 görög kódex) és az 1250-benalapított Sorbon kollégium – amelynek állományát felajánlásaikkal különböző angol, spanyol, német szerzők növelték rendszeresen – 1290-ben 1000 kötetet tudhatott magának, akkor beláthatjuk, hogy ha csak Bessarion és Petrarca ajándékkönyveit vesszük alapul, a Velencei Köztársaság ugyancsak előkelő helyet foglalhatott volna el Európa könyvtárainak sorában. Velence tehát sok mindent meghódított, az irodalom birodalmát azonban nem tartotta fontosnak. 

II.

A történelemmel és művészettel való találkozó rábírja az embert, hogy elgondolkozzék az említett velencei könyvtár építése előtt jelentkező – az építést –, gátló tényezők eredetén, jellegén és esetleges „kezelhetőségén”. Mert valljuk be, több mint ötszáz évvel később még mindig akadnak olyan építkezéseink, amelyek építésének hosszán, és az építést gátló tényezők „ismertetésén” még mindig elborzadunk. Lehetséges ez? – tesszük fel a kérdést. 

Vannak, persze, akadnak úgynevezett „objektív okok”, amelyek szintúgy évszázados múlttal hivalkodhatnak és a problémákon magát könnyen túltevő ember számára azt a következtetést váltják ki, hogy hát, ha Velencében megtörténhetett, bárhol megtörténhet. Nagy Frigyes például, Voltairnek írt levelében a következőképp fogalmazta meg a történelmi törvényszerűségekről szóló véleményét: „Plus on vieillit, plus on se persuade, que sa sacrée Majesté le Hazard fait les trois quarts de la besogne de ce misérable Univers.” Magyarul: „Ahogy az ember megöregszik, egyre jobban meggyőződik arról, hogy Őfelsége, a szent Véletlen intézi a dolgok háromnegyedét ebben a nyomorúságos világegyetemben.” Ő tehát a véletlennek tudja be a jelenségek mozgatását, „irányítását”, s számára a történelem egyértelműen bizonyítja, hogy a kormányzás valahogy mégsem az embereken és azok vezetőin múlik. Nem csoda, ha az egyszerű emberek nagy többsége – ki-ki saját értékrendjéhez és türelméhez igazítva – a köröttük zajló történelmi, művészeti eseményeket egyfajta teleologikus törvényszerűség érvényesüléseként fogja fel, mégpedig oly módon, mintha az események minden egyes részletével tisztában lennének. 

Tökéletes „tisztánlátást” e témában ez az írás sem nyújt, ám ha alaposabban utánanézünk és elgondolkodunk, közelebb kerülhetünk a megértéshez. Az „igazi” érdeklődő – aki képes felülemelkedni a hétköznapok gondjain – megérzi a lényeget, miként a vízkereső a felszín alatti vizet…

Lássuk hát, mit tudunk, milyen alapokról indulhatunk ahhoz, hogy Bessarion könyveinek sorsát, valamint az általuk kiváltott történelmi eseményeket megértsük! 

Bessarion könyveinek sorsát ugyan maga gazdájuk, Bessarion indította el, ám a későbbi sorsukról annak alakulásáról már mások döntöttek…

A prokurátorok.

A késés azonban nem csak az ő számlájukra írható, hanem mint megszoktuk, a pénzre, pontosabban annak hiányára. Egy ilyen építkezéshez sok pénzre volt szükség és ezt ugye, egyedül a város bevételeiből kellett megoldani. Egyik ilyen forrást a város tulajdonában lévő fogadók bevétele jelentette. Rendelet szabályozta, hogy a prokurácia köteles a Szent Márk tér környékén legalább három fogadót üzemeltetni. (Azokban az években öt ilyen is volt.) A város így az idegenforgalomból, a húspiacból, valamint egyéb bérleti díjakból befolyt összegeknek köszönhetően jelentős bevételhez jutott.

Ám ezek a bevételek távolról sem tűntek elégségesnek egy könyvtár megépítéséhez, így kéziratok sorsa nem kezdődött valami biztatóan. Először a Dózse palota mellett tárolták őket, ám később a helyet túl drágának találták erre a célra, ezért előbb a Santi Giovanni e Paolo templom kolostorának akarták ajándékozni, ám később úgy döntöttek, hogy a Szent Márk tér északi részén álló régi prokurácia épületében helyezik el őket.  

Az igazsághoz tartozik, hogy a Bessarion halála (1472) és könyvtár építését jóváhagyó időszakban (1536) zajlott a Velencei Köztársaságnak a Cambra-i Liga ellen folytatott háborúja is amelynek „köszönhetően” szerényen szólva is pürrhoszi győzelmet tudhattak maguknak, ráadásul az Oszmán Birodalom ellen folytatott háborújuk is balul sült el, így valóban akadt elégséges ok arra, hogy ne a könyvtár építésével foglalkozzanak.   

De valóban a húspiac, a fogadók és egyéb bérleti díjak, valamint a háborúk lettek volna az okai annak, hogy a könyvtár építése hatvannyolc évig állt?  

III. 

Nos, aki eddig eljutott az olvasásban, valószínűleg elég járatos a művészetekben, legalábbis annyira, hogy „érezze Bessarion könyveinek dohos lapjait”, s mint ilyen személy, sokadszor ám jogosan teszi fel a kérdést: Kijelenthetem, hogy értem a művészetet? Értem mindazt, amit itt a szerző összehordott? 

Nehéz ügy, különösen azért, mivel társadalmunkat szemmel láthatóan holmi látszólagos rendezetlenség jellemzi. Igen, valóban, csak látszólag, hiszen ez a rendezetlenség jól átgondolt „fiókrendszerként” működik, ebben a rendszerben a hatalom külön fiókban engedi „működni” a művészetet, természetesen a fiók egyes rekeszeiben a különböző művészeti ágak foglalnak helyet, másik fiókban a vallási, a következőben az üzleti érdekek tagolódnak külön rekeszekben, s míg a fiókon belül a rekeszek között könnyű az átjárhatóság, a kölcsönhatás, a fiókok között már nem ilyen egyszerű a helyzet.  

A kedves Olvasó már nyilván sejti, hogy mit is jelent a fiókok közötti határzár…

A Libreria Vecchia építése során egy fiókban történtek bizonyos dolgok, tehát az építészet, a szobrászat, a festészet és az irodalom adott egymásnak találkozót, ám önmagában eme művészeti ágak egyike sem lett volna képes ekkora gyönyörűséges alkotást létrehozni. A művészet fiókjának több rekesze működött tehát együtt, ám be kell látnunk, hogy eme művészeti ágaknak nincs igazán közös nevezőjük. Külön-külön mindegyik fejlődési vonala kimutatható, s láthatjuk, tapasztalhatjuk a különböző ágak fejlődését, képesek vagyunk kimutatni, hogy egyes adott festészeti irányzatnak hol alakultak ki a gyökerei, netán azt is észrevesszük, hogy maga a Libreria Vecchia oszlopsora ugyancsak hasonlít a római Marcellus színház oszlopsorára, ám olyan alapmodellt találni, amely a felsorolt művészeti ágakkal együtt lenne jelen abban a bizonyos művészeti fiókban lehetetlen. Eme művészeti ágak autonómiája tehát látszólagos, ez csupán a „fiók autonómiája”. 

Azt a hajtóerőt, amely a könyvtár építését kikényszerítette, valamint véghez vitte nem a művészet fiókjában kell keresnünk. Elgondolkodtató, hogy vajon miféle előre mutató, sajátosan kirajzolódó cél valósult meg bizonyos emberek elszántságának köszönhetően? A könyvtár kezdeményezése egyéni, vallási vagy valamilyen más erő („fiók”) hatására történt? Létezik olyan kulturális alapmodell, amelybe ez a történet besorolható? Ez a rövid epizód hajlandóságot ébreszt az emberben, hogy szellemi életének „várakozás-horizontján” egy mindenre kiterjedő univerzális elvet feltételezzen, sőt nem csak elvet, hanem olyan erőt, amely az emberek döntéshozatali rendszerében egyfajta kiegyensúlyozottságot biztosít. 

Úgy látszik, Velence egyik legcsodálatosabb épületének születését megelőző emberi döntéseknél ezzel a bizonyos „fiókokon kívüli” erővel kell számolnunk, amelynek ereje abban mutatkozik meg, hogy bizonyos „jelentékeny emberek” képesek egymástól évtizedekre távollévő – látszólag összefüggéstelen – események logikáját megérteni és követni. Ilyenek voltak Vettor Grimani prokurátor, Pietro Bembo – leendő könyvtáros – , az akkor éppen soros dózse, Andrea Gritti, valamint Sansovino építész.  (Grimani egyébként a korábbi dózse, Antonioni Grimani unokája volt, valamint annak a Domenico Grimaninak az unokaöccse, aki Rómában már intézett engedélyeket építkezésekre.) Ezek az emberek jelentették hát az energiát, ám mi lehetett a forrása ennek az energiának? 

A válasz egyértelműnek tűnik. A fent említett művészeti alkotás (könyvtár) megszületésében a könyv megkérdőjelezhetetlen szerepet játszott. Az a könyv, amely évszázadok autodaféitól fenyegetve harcolt „fiókon kívüliségéért”, az, amely képes volt megtörni a Velencei Köztársaság pragmatizmussal edzett páncélját, s a könyv hatott annyira, hogy a szellemi igényességgel megáldott személyek erőt merítsenek és kezdeményezően lépjenek fel a könyv szentélyének létrehozása érdekében. S várhatóan a könyv ad majd választ a fentebb feltett kérdésekre is… 

A „könyv” saját lelkületével, szimbolikájával és rejtett üzeneteivel demonstrált állandóan jelen lévő „hatalmának”, megfejtése a gondolkodó emberre hárul.