A REMÉNY LOVAGJAI

Kedves ismeretlen Olvasó!

Levelét, amelyet számomra érthetetlen okból nem írt alá, megkaptam. Azt írja, hogy kétezer…  novemberében részt vett a velem tartott irodalmi esten, de nem akarta rontani az egyébként valóban derűs, baráti hangulatot, ezért nem állt fel, és nem mondta el a véleményét. Azt a véleményét, amelyet most megpróbálok röviden összefoglalni, remélve, hogy jól értelmeztem sorait: Ugyan nem nekem címezve – inkább általánosan fogalmazva – , nehéz szívvel állapítja meg, hogy ma már nem lehet a művészetekben – így az irodalomban sem – újat és/vagy újszerűen elmondani, ábrázolni, mindenki ugyanazt a csontot rágcsálja, a mai történetek csak a régi archetípusok variációi, folytatásai kiszámítható/előrelátható véggel. Minden írás – de szerintem maradjunk a szépirodalmi alkotásoknál – „elődjét” fel lehet kutatni, s ön, alapos ember lévén konkrét példákat is sorol. Csak néhányat említek: La Sage a Sánta ördögének eszméjét egy spanyol író, Luis Vélez de Guevara El diablo cojuelo című regényéből vette, Shakespeare az „ő” Otelló-ját egy olasz nyelvű könyvből, a „Hecatommitti” (Száz rege) című mesegyűjteményből vette át, de a Rómeó és Júlia sem előzmény nélkül való – hívja fel a figyelmemet – elég ha csak Püramosz és Thiszbé szerelmére gondolunk. (Ebben az esetben is több példát sorakoztatott fel.) Az említett hasonlóságok emlegetése után nekem – már megbocsásson! – valamiféle hiábavalóság-érzetem keletkezett. Hiábavaló minden, ami nem örök érvényű és maradandó? De hát ön mely műtől várja el, hogy örök és megváltoztathatatlan legyen? Hiszen Ábel történetétől kezdve – kinek neve hiábavalóságot jelent (Ábel, azonos Hável, azonos pára vagy lehelet, azaz mulandóság!) – a Próféta könyvén át minden a múlandóságról, a hiábavalóságról szól. („Elmúlik az ember, mint a fűnek virága”, „elmúlik maga a világ is, minden kívánságával együtt”.) Soraiból tehát az olvasható ki, hogy íróink munkái a hiábavalóság jegyében fogannak, s értéküket (eredetiségüket) ön meglehetősen kétesnek ítéli. 

Ugyanakkor levelében találtam még egy pár utalást, amelyekből arra következtetek, hogy önt az irodalom mélyebben is érinti és érdekli, netán szintén elkövetett egy két – vagy akár több – alkotást. Ez utóbbi felismerés hatására döntöttem úgy, hogy megpróbálok válaszolni önnek. 

Tapintatos hozzáállása hatására – nem akarta rontani a hangulatot – az is megfordult a fejemben, hogy ön netán nő, ami, ha igaz – Virginia Woolffal együt –, nagy elégedettséggel töltene el, hiszen ön akkor azon nők egyike (Macauly, Undset, Colette, Cather…), akiknek végre van „saját szobájuk”.
Szemernyi kételyem sincs, hogy ön érti a célzást…

Nos, függetlenül attól, hogy ön nő-e avagy sem, bizonyos könyvekkel, regényekkel, történetekkel kapcsolatban már mások is szóvá tették azok laposságát, a végkifejlet kiszámíthatóságát és hasonlókat. Az írásnak, pontosabban a sikerkönyvek írásának valóban nagy rejtélye, hogy ugyanabban a korban, ugyanabban a környezetben élő, ugyanolyan tehetséggel megáldott, ugyanazt a nyelvet és jelrendszert használó író műve mindezen feltételek teljesítése mellett sem lesz olyan népszerű, mint a kortársa által megírt, korokon át nagy népszerűségnek örvendő alkotása. Ennek titka van, de bizonyára ön is érzi, hogy ez a titok nem a valaha régen kitalált s újra átdolgozott történetben rejlik. Túl azon tehát, hogy a „másolónak” sikerül az agyonkoptatott szavakat új, sajátos tartalommal feltölteni vagy új környezetbe helyezni, kell, hogy legyen a sikernek valami más oka is, mint egyszerű kompiláció, appropriáció netán plagizálás. Mellesleg, gondolom, abban is egyetértünk, hogy Shakespeare tehetségéből mit sem von le, hogy olyan történeteket is feldolgozott, amelyek már előtte is ismertek voltak. Igyekezete egyértelműen nem volt hiábavaló. 

Ön azt állítja, tehát, hogy a mai szerzők már csak a régi mitikus és sikeres történetekből merítenek, és az archetípusok rabjai. 

Talán meglepődik, ha közlöm, hogy Georges Polti ama hírhedt könyvében, amelynek ezt a zengzetes címet adta: „Les trente-six situations dramatiques” hasonlóan reagál az irodalmi témákra, mint ön. Ő is úgy véli, hogy irodalmunkban ugyanazok a „témák” ismétlődnek variálódnak. 

Szerinte összesen harminchat drámai alaphelyzet képzelhető el, ezek „uralják a piacot”, (elnézést az amplifikációért!) pontosabban az irodalmi műveket. Olyakat említ, mint „gyilkosság”, „bosszú”, „megmenekülés”, „lázadás”, „gyűlölet”, „rivalizálás” és hasonlók. Nyilván ön is, kedves ismeretlen azonnal tudna példákkal szolgálni minden felvetett alaphelyzethez, de talán nem is ez a lényeg. Polti urat csak az ön érvelésének erősítése miatt említem. Az igazsághoz – és persze témánkhoz – tartozik még, hogy Polti úr, élelmes ember lévén, könyve végén jelzi olvasójának, hogy amennyiben érdeklődés mutatkozik, akkor ő – természetesen holmi csekély munkadíj ellenében – hajlandó a megrendelőnek a harminchat lehetőség kombinációjából „újat” szerkeszteni és postafordultával az új drámai alaphelyzetet megküldeni.  Nos, az ilyen esetekben teljesen osztom az ön hiábavalósággal – és a témák „újra hasznosításával” – kapcsolatos megjegyzését. Ugyanakkor – ha már a levelezés szóba került – talán nem veszi rossznéven ha megemlítem a levelezésben elfogadott közösségi elveket, miszerint nem igazán jellemző, hogy valaki ne tüntesse fel a feladó – tehát saját – címét, sőt mi több, ne írja alá értékes gondolatait rögzítő levelét. Ennyit Polti úrral kapcsolatban, remélem ez a zeugma sem veszi el a kedvét a további olvasástól!

Amikor az új témákkal szembeni elvárását, pontosabban az új témák létét kétségbevonó aggályát megfogalmazta, minden bizonnyal figyelembe vette az író alkotó-teremtő munkájához elengedhetetlenül szükséges, sokak által sokféleképp értelmezett és magyarázott „alkotóerő” forrásának kérdését is. Mert igen, valóban megengedhető feltételezés, hogy különböző írók különböző késztetés hatására írják művüket, és ezt a bizonyos késztést jellemezheti egyfajta közlési vágy, esetleg az önmagával, önmaga tehetségével szemben támasztott kíváncsiság (megmérettetési kihívás), de amiképp ön is említette, lehet ebben egyfajta „ismétlési ösztön” is amely bizonyos olvasmányélmények hatására alakul ki az emberben. Megtetszik neki egy népszerű író stílusa, közelinek érzi és utánozni akarja. Egyszerű irodalmi appropriáció (kisajátítás! nem lopás!). Nála ennyiről és nem többről szól az írás.

Az írótársadalom mentségére legyen mondva, kedves ismeretlen, hálátlan és kimerítő dolog az írás! Az írás egyrészt magában hordja a zaklatás, a befolyásolás vádját, hiszen az író megosztva gondolatait az olvasóval felmérhetetlen, kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki benne, másrészt a történetek elbeszélése egyfajta szabadság is! Sőt mi több, akadnak filozófusok, akik szerint a történetek elbeszélése (akárhányszor és akárhány változatban is ismételjük őket) az egyetlen szabadság, amellyel még rendelkezünk. Minden más, a szabadságról alkotott elképzelésünk, magyarázatunk csak illúzió! Ön, olvasott ember lévén, el tudja képzelni miféle tragédiáról beszélek, amikor azt állítom, hogy számunkra, a „köznép” számára már az is áltatásnak számít, hogy gondolatainkat, véleményünket kicseréljük! Mert nem biztos, hogy mindenkinek van „saját” véleménye és nem biztos, hogy ezek „cseréjére” sor is kerül!

Nem csoda, ha az irodalommal és a társadalom kérdéseivel komolyan foglalkozó gondolkodók közül nem egy a szkeptikus relativizmus által létrehozott apokaliptikus, profetikus irányzat híve lett, míg mások a személyest, az individuálist elnyomó absztrakció és/vagy a monoracionalizmus uralma alá kerültek. Olvasását megszakítva most minden bizonnyal megjegyzi: egyik irányzat sem eredeti, ezek is állandó szereplői irodalomtörténetünknek. Igaza van, de úgy érzem, feltétlenül meg kell említenem, hogy az írót éppúgy, mint bárki mást, nem lehet csupán az alapján megítélni, amit akár magánéletéről tudunk, akár amit a műveiből kiolvasni vélünk. Az olvasót – talán – könnyebb annak alapján megítélni, hogy mit olvas.   

Kiábrándító és elkeserítő lenne azonban, ha lehetőségeink közül csupán a történelem selejtes szükségszerűségét, avagy a vele szembeszegülő magány lehetőségét tudnám csak felkínálni: szerintem ugyanis mindkettő zsákutca. 

Kedves ismeretlen, az irodalommal való jobb kapcsolata és szellemének kondícióban tartása érdekében én inkább – függetlenül attól, hogy írásuk témája megpengeti-e olvasmányélményének húrjait – azokra az írókra hívnám fel a figyelmét, akik az írás ironikus formáját választják: az író tapintata az irónia. Arra az iróniára gondolok, amely összefér a tisztelettel, ugyanazon dolog iránt, ami fölött gúnyolódik, sőt olykor-olykor akár a szeretet kifejezője is lehet. A finom humor a legmegfelelőbb arra, hogy akár az egymást kizáró egymásnak ellentmondó tételeket is megkérdőjelezze és a szembenállókat is a léthez pozitívan hozzátartozókként értelmezze. Ezzel érintem az esztétika egyik elvét is, éspedig a műalkotásban szereplő „szép” egyik leggyakrabban hangoztatott kritériumát, a művésznek azt a képességét, amely segítségével a valóságban összeférhetetlen, disszonáns elemeket harmonikus egységbe ötvözi (discordia concors). Ehhez bizony, humorérzék is kell!

Ez persze csak az egyik oldala a dolognak. Az író megteszi, amit megtehet, ám kérdéses vajon mit tesz, mit tehet az olvasó, hogy a történet üzenetét (még ha ismerősnek tűnik is) partnerként értelmezze? 

A fentebb említett ellentétes elemeknek egy közös szférában való szerepeltetése kiszámíthatatlan érzéseket, értelmezéseket eredményezhet (ahogy mondani szokták, annyi Faust van ahányan olvassák). Talán nem veszi rossznéven, ha ebben a rapszodikusan szerkesztett és mindenképpen emotiv érvelésben megemlítem a „Gestalt” tehát Alakzat-elméletet. Ez a mind az íróra, mind az olvasóra ráerőszakolható prokrusztészi ágy, pontosan az értelmezés egyik magyarázatával szolgál. A Gestalt lényege, miként ezt berlini pszichológusok egy-egy csoportja (Max Wertheimer, Kurt Koffka, Wolfgang Köhler, Kurt Levin, kurt Bühler) kísérleti úton bizonyította: tudatunkban van egy sajátos képesség, amely az érzékelő vagy tudatmezőben megjelenő impulzustömegeket automatikusan zárt alakzatokba rendezi, s mint ilyen alakzatokat értelmezi. Nyilván kimutathatatlan, hogy az író mennyire számolhat ezeknek az olvasó fejében működő alakzatok reakcióival, de egy biztos: az értelmezések ily módon mennek végbe. Nálam is, önnél is és másoknál is. 

És akkor még nem is említem az egzisztencialisták kedvenc vesszőparipáját a chiffre-ket, amelyek olvasása az olvasó „világos tudata” ellenére is a tudattalan szimbolikában való megmaradást jelenti. De ez már egy más kategória. 

A lényeg az, hogy ön, mint olvasó – tegyük hozzá lelkes és alapos olvasó –, olvasás közben az olvasott történetnek egy másikkal való esetleges hasonlóságának felismerése mellett bizonyos engedményeket tesz. Lehet, hogy nem a legmegfelelőbb kifejezés, talán inkább önként vállalt hiszékenységnek nevezném. Ha az írás felkeltette a figyelmét, ön odaadóan követi az író által kifundált vezérfonalat, és sokszor nem is tudatosítja, de olvasás közben hol az indukció, hol az interpoláció, hol pedig az extrapoláció hatása alá kerül, ami ugye azt jelenti, hogy adott esetben az ön agya (lehet, hogy ezért a bal agyfélteke a felelős, de erről majd máskor és másik levélben) az addig olvasottak alapján következtetni próbál bizonyos előre várható eseményekre, fantáziájának engedve betold, belemagyaráz valamit az addigi történésekbe, s ráadásul – a mű hatására – elkezdi a mű egyes részleteit más – akár tetszőlegesen más – részekkel kapcsolatba hozni, erősen bízva abban, hogy mindezt (mármint a vélt vagy valós rejtett összefüggéseket) az alkotó eleve így tervezte, így képzelte. 

Ez persze a jobbik eset, előfordulhat, hogy az olvasó nem annyira elmélyült olvasója a műnek, s netán csak számunkra ismeretlen okok miatt kényszerítette magát a mű felületes elolvasására. 

Ebben az esetben az író tehetetlen.
Egyik megmentőjeként I. A. Richardsot említhetjük. I. A. Richards ugyanis elég határozottan és markánsan nevezi nevén a problémákat (legyenek azok akár lélektaniak!) s aprólékosan felsorolja, miféle okok akadályozhatják meg a mű olvasói értelmezését. Mert ugye, megtörténhet, hogy az olvasó már olvasott hasonló történetet – miként ezt már eddig többször is hangoztattuk – de mi van, ha egyáltalán nem hallott a történetről (mert ugye, ezt is megengedhetjük), ám annak ellenére (vagy épp emiatt) sem tud vele mit kezdeni? I. A. Richards segít nekünk ebben a kérdésben, éspedig oly módon, hogy lelkiismeretesen összegyűjtötte azokat az okokat, amelyek az írói üzenet célba jutását akadályozzák, akadályozhatják. A dolog szépséghibájaként említem, hogy a derék I. A. Richard elsősorban a versekkel kapcsolatban fogalmazta meg észrevételeit, de remélem kedves ismeretlen, hogy közlendőm lényegét tekintve ez az apróság nem befolyásolja az ön véleményalkotását! Ha I. A. Richard nem tűnik elég meggyőzőnek, a tengernyi irodalomból javaslom még Martinkó András: Értjük vagy félreértjük a költő szavát című ugyancsak gondolatébresztő írását. 

A fentiekben tehát meglehetősen halványan, ám remélem, értelmezhetően vázoltam pár dolgot, melyeket feltételként érzek ahhoz, hogy egy mű eredetisége megmutatkozzon.

 Javaslatom tehát – ha már így ismeretlenül is megszólított – ne azzal törődjön, és ne azt figyelje, van-e „előzménye” az olvasott írásnak, s mondjuk, a Rómeó és Júlia kapcsán ne azzal foglalkozzon, hogy Xenophon Anthia és Abrocamas-a volt-e az első ebben a témában, és hogy Bandello vagy Luigi da Porto írta-e meg hamarabb a Marietto és Gianetta történetét, hanem próbálja meg megérteni az író önmaga által megrajzolt személyiségét, mondanivalójának lényegét, az író stílusát. Ez a személyiség ugyanis akaratlanul is ott rejtőzik az említett műben.  

Az író – és tegyük hozzá, hogy tapasztalt és hivatásához méltó íróról beszélünk – ugyanis bizonyos ősi eszményektől vezérelve eszmélt önmaga küldetésére s mindazokkal az emberekkel szemben, akiknek az értelme az újkori gátlástalan erők hatására fokozatosan sorvad, tompul, nos ezekkel szemben az író minden egyes művében egyrészt önmagát teremti újra és újra, és – a remény lovagjaként – azon dolgozik, hogy a felszínesen gondolkodó társai számára feltárja a gondolkodás és a kétely örök kettősségéből fakadó kísértés örömét. 

Ha ön kedves ismeretlen, a fenti gondolatokat mérlegelve és az irodalmi műveket ezentúl más optikán keresztül szemlélve – egyfajta intrinzik motiváció hatására – felismeri önértékelésének előnyeit, akkor szellemi örökségünk továbbadásában az író méltó társává válik. 

Higgye el kérem, ezen túl nem csak az irodalmi alkotásokat fogja másként értékelni, hanem saját környezetében megforduló, settenkedő embereket és eseményeket is sokkal lényegre törőbben fogja érzékelni és értelmezni.                                                                                                       

Ha az ön által említett találkozó után – esetleg egy kávé mellett – beszélgethettünk volna, röviden ennyit mondtam volna önnek …

Az Író