Igen, kedves barátom, igazad lehet abban, hogy túl nagy feneket kerítek az ügynek, s ráadásul hosszasan és körülményesen mondom el azt, amit rövidebben, velősebben, és csattanósabban is el lehetne mondani. Mindez igaz. De hát ilyenek vagyunk mi, írók, barátom! Sok beszéddel próbálunk valamiféle nagy társadalmi igazságok nyomára bukkanni, s közben képtelenek vagyunk észrevenni és megoldani saját gondjainkat. Ugyanakkor az őszinteség is kötelez, így mentségemre még azt sem mondhatom, amit egyébként szoktam, tudniillik, hogy alapos embernek tartom magam, s ez a megmásíthatatlan sajátosságom kívánja meg, hogy öncélú fejtegetéseimbe figyelmedet tudományos (vagy legalábbis annak tűnő) elméletekkel próbáljam meg bevonni.  És még sok más mentség is eszembe jut, amelyekkel megmagyarázhatnám ennek a történetnek a mélyebb és felszínesebb síkjait, de (ebben viszont te fogsz igazat adni nekem) mind haszontalan, hiszen a felismerhetetlennek tűnő összefüggésekre végül is neked magadnak kell rájönnöd…

Különben is egy író ne magyarázkodjék! (Amikor tehát a most következő, az írói álnevemmel kapcsolatos eszmefuttatásomat olvasod, azt semmiképpen sem magyarázatként fogd fel!) 

Kezdem tehát, az írói álnevemmel.

Miért is van szükség álnévre? 

Nos, a „nagy filmek” némelyike azzal a felirattal kezdődik, hogy a történet szereplői kitaláltak. Ugyan miért? Általában olyan esetekben kényszerülnek ilyesmire az alkotók, amelyekben a mű bemutatása idején még élő alakok szerepelnek, s a szerzők így akarják elkerülni a valóság „nyers” ábrázolása miatt várható ellenlépéseket, bosszúhadjáratokat. Persze mindenki, akit illet, tisztában van azzal, kiről, kikről szól a mű, de hát fiktív személyek (itt mutatkozik meg az álnevek szükségessége!) filmbeli tettei ellen nevetséges lenne hadjáratot indítani, s így, kényszeredetten, a történet „igazi” szereplői is elfogadják, hogy a mű csak kitalált szereplőkről szól. 

Mindenesetre — bár a történetem valós, és a szereplők nevét sem változtatom meg — szívesen eleget teszek ennek az udvariassági (és olykor önvédelmi) gesztusnak, és így saját nevem megváltoztatásával fogom elérni és megőrizni a történet fiktív voltát, s ezáltal a jogi  sérthetetlenségét. (Megpróbálva tompítani az érintettek esetleges felháborodását.)  

Az írói — és a történetbeli — álnevem tehát Jurikk. Ezzel tulajdonképpen nincs is baj. A baj akkor kezdődik, amikor némelyik szószátyár író (mert vannak ilyenek!) meg-ma-gya-ráz-za, hogy miért ezt, és miért nem más álnevet választott. Sőt, teszi ezt oly vehemensen, hogy szegény olvasó még csak ott tart, hogy: — Jurikk, Jurikk… mi az ördögöt akarhat ezzel az író mondani? — és az író máris rávágja: — Naná, hogy a Jorikke a megfejtés! 

Mert az (a bizonyos másik) író nem bírja ki, hogy meg ne csillogtassa tudását, és ezzel természetesen megfosztja az olvasót a valódi felismerés örömétől. Most képzeld el, hogy ha nem velem hoz össze a sors, hanem valaki mástól hallanád ezt a történetet (vagy hasonlót, ez mindegy!), akkor bizony hosszas elemzést kellene elolvasnod arról, hogy miért éppen Traven halálhajójának neve hivatott felhívni az olvasó figyelmét az írásban várható társadalomkritikára, valamint, miért éppen ezzel a névvel kívánja jelezni az író a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni érzékenységét. Sőt mi több, én még azt is el tudom képzelni, hogy ez a (nem) említett írótárs még azt is elkotyogná, hogy a Jurikk név valójában a történetben szereplő Madagaszkár Törpéjének (ő csak egy mellékszereplő, miként Traven művében a Madagaszkár Császárnője is) a felvezetője, ami tulajdonképpen az olvasó önérzetének megsértése, hiszen az olvasó maga is képes ezekre a lélekemelő felismerésekre. De hát, mint mondtam, én ilyesfajta elemzésekbe, elszólásokba és ál-társadalombírálatokba nem bocsátkozom, jóval fontosabbnak tartom kihangsúlyozni a mű tudományos megalapozottságát, az éppen divatos misztikumoktól való mentességét, és persze az író (ez én vagyok!) lelki mélységeinek bemutatását.

És ha már véletlenül idejutottuk, azt is tudnod kell, kedves barátom, hogy az író sokkal, de sokkal érzékenyebben éli meg azokat a lelki megrázkódtatásokat, amelyek a mindennapi élet során érik. S épp a legbonyolultabb, legválságosabb pillanatokban jelentkezik az írói lélek már említett, élénken működő, komplikált érzékenysége, amellyel ama bizonyos összefüggéstelennek látszó jelenségek mögött is felfedezi az élet leírhatatlan egységét.

Az író az az egyéniség, aki bár tisztában van vele, hogy (bármely) adott kérdéskör nem válaszolható meg egyetlen szempont (mármint a sajátja) felhasználásával, egyéni problémáit igyekszik (több-kevesebb sikerrel) úgy kivetíteni, eléd tárni, hogy azok lehetőleg minél egyetemesebb társadalmi értékkel bírjanak. (Bár lehet, hogy ezt nem minden írókolléga fogja fel így.)

És ez még nem minden! (Ha a következő néhány keresetlen gondolatot kibírod, nyert ügyed van, akár az egész történetet végig tudod olvasni.) 

Az imént említett társadalmi érték rendszerint tudományos vizsgálat eredményeként születik. A sorrend általában a következő: valamely arra érdemesnek mutatkozó tudományos fogalom először társadalmi metaforaként jelentkezik, majd — miután az élelmes és figyelmes alkotók lecsapnak rá — művészi töltetet kap. Ebben a fázisban viszont néha — a művészek tudományos felkészültségének hiányában — megtörténhet, hogy miközben műveikbe vehemensen igyekeznek belekomponálni a már említett társadalmi értéket — úgy, hogy ez azért erősítse a mű aktualitását —, az átértelmezett elméletbe akaratlanul is belecsempésznek valami — számukra is — titokzatosat, valami érthetetlent. És ez nem is lenne baj, hiszen a titok éppúgy elválaszthatatlan velejárója a művészetnek, mint a vallásnak vagy a tudománynak. Igen, igen a tudománynak is, hiszen erről szól a létünk megmagyarázhatatlansága, a világűr, saját keletkezése kérdéseivel, és a lélek a felfedezhetetlen mélységeivel. (Javaslom, tanulmányozd alaposan Jung és Pauli ezzel kapcsolatban folytatott eszmecseréjét; szerintük a psziché tudatos világának peremén is felderengett egy másik, új és éppen ezért ismeretlen, az atomfizika törvényeivel nagy hasonlóságot mutató szabályszerűség uralta világ… Megjegyzem, erről a bizonyos világról bevallottan ők maguk sem sokat tudtak…)

A gondot a tudományos és titokzatos világ kapcsolatának magyarázatában azok generálják, akik mindenáron egy kalap alá kívánják hozni a kettőt. Mármint a tudományosban — a tudósok által — nehezen megmagyarázhatót, a tudománytalanban — a kóklerek által — könnyen elfogadhatóval. 

És ekkor jönnék én (vigyázz, itt a feltételes mód visszacsatolást ígér!), aki kíméletlen tárgyilagosságával és szakmai felkészültségével lesújtana a tudománytalan tanok hirdetőire! Mert azt elfogadom, hogy bizonyos személyek — valóban csak a példa kedvéért, és mert mostanában ez a téma izgat leginkább  —  mondjuk, morfegenetikus mezőkben, morfikus rezonanciában hisznek, amely elmélet a morfikus mezők tértől és időtől független távolrahatásáról szól, de mindezt összehozni, sőt mi több, magyarázni a századik majom elmélettel (miután majmok egy csoportja megtanult egy bizonyos viselkedést, más szigeten élő majmok a kommunikáció „normális” módjának lehetősége nélkül egyszer csak szintén tudták ugyanazt a viselkedést) esetleg az Einstein-Podolsky-Rosen kísérlettel (egy szubtilis kapcsolat révén bármi, ami a távollévő elemi részecskékkel történik, más részecskék alaki mezőjére is hatással lehet), ez azért sok! A természettudományos ismeretek effajta öncélú összemixelésének káros voltára egy hosszabb esszében szerettem volna rámutatni, ha… (és itt köszön vissza a feltételes mód!)

…ha, történetesen nem foglaltak volna le komolyabb gondok…

Ugyanis, ha eddig nem említettem volna, most mondom: miközben az élet nagy kérdéseivel küszködik, az író is kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe. Ezt a magyar (és általában a jobb sorsa érdemes) írókra jellemző módon én sem hagyhattam ki. Nem mintha kerestem vagy kívántam volna, egyszerűen arról van szó, hogy a sors csak adott képlet szerint dolgozik. A képletben pedig megváltoztathatatlan tényezőként szerepel egy állandó, amely mindig a legnagyobb ellenállást fejezi ki. Mondanom sem kell, a képletben szereplő, alkotással kapcsolatos mutató értéke és mértéke fordítottan arányos a munkakedvemmel és lehetőségeimmel. 

A képlet egy másik alkotója az a jól megalapozott kierkegaardi archaikus félelem, amelynek jogosultságát saját életem könnyelműsége és kilátástalansága adja. 

Miért is szépítsem a dolgot, eddig az életet a mesebeli tücsök gőgös fensőbbségével szemléltem, mintha — íróként — sérthetetlen lennék, s mintha tulajdonképpen nem sok közöm lenne hozzá, csak éppen — elvitathatatlan jogot formálva rá — megálltam megszemlélni, hogy s mint működik…,   … pedig csak saját magam és az élethez való viszonyom megítélésében voltam felületes és könnyelmű, …  

A telet közeledni érezvén azonban látom, hogy mindezért nagy árat kell majd fizetnem.

A képletben szereplő számítások után tehát egyre felismerhetőbbé válik, hogy nekem is a nagy elődök sorsa jut, s ha a hírnévvel nem is, a sors kegyetlenségével szembe kell néznem, s — esetleg — a halállal is. 

Mindössze ennyit tennék hozzá — röviden, minden magyarázat nélkül — az álnevemhez, a Jurikkhoz…

A nevem után végre következzen a történetem:

Miután közös lakásunkból a feleségemtől — itt most nem részletezett okok miatt — viharos gyorsasággal elköltöztem, jobb híján, albérletekbe kényszerültem, s ott szagoltam az előző bérlők szagát.

Amíg munkám akadt, nem okozott gondot a lakás keresése, s a bérleti díj fizetése, ám a gazdasági válság szó szerint az utcára juttatott. Munkanélküli lettem, életem során már nem is tudom hányadszor, s ismét a huszonkettes egyszerű csapdájába kerültem: ha nincs munkám, nincs keresetem, ha nincs pénzem, nem kapok albérletet, ha nincs hol alkotnom, akkor nincs mit közölniük a folyóiratoknak, s ezáltal tőlük sem kapok pénzt. Ráadásul sehol, egyetlen szabad hely sem akadt, amelyre írót kerestek volna (pedig nem mintha olyan sokan lennénk errefelé!). Ez volt tehát az alapállás, s innen pontosan úgy nézett ki, mintha csak az agyonhallgatásra ítélt írók sorát lettem volna hivatott növelni. 

Lám, újabb lehetőség az áltudományok kedvelőinek. A világot érintő válság olyan, mint egy kozmikus átok: megmagyarázhatatlan, kivédhetetlen, és sokan mégis hisznek benne…, egyszerűen, mert működik. 

Mindazonáltal — mi másról szólhatna az írói hivatástudat — felfedeztem a helyzet „irodalmi előnyeit” is. Miután meg kellett tapasztalnom életem változásait, ebből kifolyólag meg kellett tapasztalnom ismerőseim színváltozását is. Míg az voltam, Akinek Lakása Van — fel sem tűnt nekem, mennyire felfuvalkodottak, pökhendiek és pénzsóvárak tudnak lenni ismerőseim, ha olyasvalakivel találkoznak, Akinek Lakása Nincs, s netán éppen albérlet iránt érdeklődik.  

— Nincs lakásod? — kérdezték olyan hangon, amelyből kicsendült az önmagukkal való megelégedettségük (hisz ők elérték, hogy legyen lakásuk és ez számukra mindenképpen megnyugtató), ugyanakkor benne lappangott egy nehezen megmagyarázható, ám érzékelhető kajánság, amely mondjuk a Titanicról menekülő, már mentőcsónakban helyet foglalókat jellemezte, mikor elképedve kimondták: — Nahát, a többiek számára nincs mentőcsónak? — és sietve eleveztek a helyszínről, hogy az örvény magával ne ragadja őket. A kajánság persze, nyilvánvalóan nem annak szólt, hogy a többiek ott maradtak, hanem annak, hogy ők nem…

Meg se próbáld elképzelni barátom, hogy most hirtelen elveszíted a lakásodat, és költöznöd kell, egyszerűen azért, mert lehetetlen! Ez úgy van, mint a szent emberekkel; meg lehet próbálni átélni, milyen lehet az életük, de megélni lenne az igazi, viszont erre képtelenek vagyunk, hiszen, ugye, akkor mi is szentek lennénk…

Elsőként természetesen a húgomhoz fordultam (a család az mégiscsak család, gondoltam), engedje már meg, hogy bizonyos — hangsúlyozottan átmeneti — időre meghúzódjak az üresen álló családi házunkban. Ezt a házat nem sokkal anyám halála előtt, tudtom nélkül íratta magára, s anyám (mindenki számára érthetetlenül) beleegyezett, igaz, azzal a feltétellel, hogy a húgom majd kifizet nekem egy bizonyos összeget (talán ő is a családra gondolhatott). Miután ennek a kifizetésnek a fénye egyelőre csak a távoli jövőt ragyogja be (olyan igazán távolira gondolj!), így arra kértem, pár hónapig engedjen be közös gyermekkorunk helyszínére, míg nem találok valami munkát, s ha pénzem lesz, akkor egy másik albérletet is szerzek. A valaha szerető húgom jellembeli tulajdonságai azonban a ház birtokában nagyon gyorsan megváltoztak, és a radikális megoldások híveként, abbéli meggyőződésének hangot adva, hogy teher alatt nő a pálma, olyannyira megsértődött a kérésemen, hogy ezek után, ha elsuhanó autójából meglátott az utcán, még a fejét is elfordította. 

Így aztán meg sem lepődtem, mikor lakhatás, illetve albérlet ügyében (a keresztényi szeretetről szóló filozófiai olvasmányélményeim megtévesztő hatására) egy-két ismerős környékbeli paphoz fordulva segítségért, azt kellett tapasztalnom, hogy bizony a papok gyakorlatiassága (is) sokkal fejlettebb, mint az enyém. Akadt olyan pap, aki háromszor annyit kért, mint az az illető, akitől épp drágasága miatt elköltöztem, s volt, aki fel nem ismerve saját keresztényi küldetését, anyja üresen álló lakásának kiadását azzal a kifogással utasította el, hogy: jelenleg nem aktuális. 

Ezeknek a papoknak a (szeretetről, könyörületességről és emberségről hirdetett) prédikációit nem volt szerencsém hallani, de bizonyos vagyok benne, hogy ha annak a végtelen gyakorlatiasságnak, amellyel életüket szervezték, csak egy kicsiny része átsugárzott a beszédeikbe, egyházuknak már nyert ügye van; rácáfolnak ugyanis arra a tévhitre, hogy az élet értelme teljességgel hiányzik a papok prédikációiból…

Az pedig külön kis történetet érdemel majd (nem közlendő) alkotásaim között, amely arról szól, hogy egy hosszú távú bérlet ígéretének reményében miképp festettem ki utolsó filléreimből egy „jóindulatú” ismerősöm lakását, hogy aztán családi okokra hivatkozva hirtelen meggondolja magát, és finoman kiebrudaljon a házából… Nehéz az írók élete, pajtás! (Különösen azoké, Akiknek Lakásuk Nincs.) 

De nem érdemes folytatni a sort, még olybá tűnhetne, mintha panaszkodnék, holott mindezért csak hálával tartozom a sorsnak, hiszen, ha nem kerülök ilyen helyzetbe, talán sohasem sikerül kellő hitelességgel leleplezni, feltárni és megírni azoknak a lényeknek a lelki mozgatórúgóit, Akiknek Lakásuk Van. (Kukacok ők az élet rózsaszín húsában — valahogy így szól majd általam az Úr, a szeretetet hirdető, templomjáró keresztényekről készülő, mélyebb lélegzetű esszémben. Hát igen, lehet, hogy még messze vagyok az alázattól, de hál Istennek a képmutatástól is…)

Azonban írói (értsd: átlagon felüli) olvasottságom és nem kis mértékben a kényszer hatására is, elgondolkodtam az okokon. S végül igazat kellett adnom mindenkinek! A helyzetért, amelybe kerültem, csak én vagyok felelős, mert ha idejében eltanulom a többiek, mármint a környezetem technikáját (s bármily szerény vagyok is, lássuk be, egy ilyen írói képességekkel rendelkező egyénnek megvoltak rá az esélyei), mindennek elejét vehettem volna. Csakhogy nem jó úton jártam. Eleve rosszul közelítettem az alapkérdéshez: a már említett morfikus mezők félrevezető eszméjét követve mindig és minden áron a dolgok legmélyére akartam hatolni, és írásaimban is a történelmi és lelki mélységek vonzottak. Aztán csalódva kellett rádöbbennem, hogy „odalenn” minden ugyanolyan! Mind az általam elérhető és értelmezhető történelem feneketlen kútjában, mind a lélek legmélyén, már csak megkövesedett archetípusokat és kiábrándítóan közös lelki struktúrákat találtam; semmit, ami az enyém (értsd: eredeti) lehetne. Odalenn — azon a bizonyos általam is keresett határon túl —, eltűnik minden, amit civilizáltan hiú énem szerzeményeként tárhatnék eléd. A lélek mélye éppoly egyhangú, mint az emberi test, amelyet, ha az atomok, elemi részecskék irányából nézed, azt kell tapasztalnod, hogy minden molekulánk, sejtünk megkülönböztethetetlenné tesz bennünket, sőt ha egy-két szívet, májat vagy tüdőt raknának eléd, még azt is képtelen lennél megkülönböztetni. 

Az alkat, a nemzetiség, a vallás és a focicsapat. Ezek igen, ezek jellemzőek. Ezek alapján ítélhetnek az emberek, s ezek miatt érdemes egymást szidni és (nagyon helyesen) agyoncsapni… ha alacsony, esetleg dagi vagy, ha fradista vagy, ha „dac”-os vagy, ha szlovák esetleg magyar vagy, mind kitűnő ok arra, hogy lenézzük, szidjuk egymást. Ja, és el ne felejtsük a vagyont!

Milyen autód van? Nincs? Hát ez bizony sokat elárul rólad. Lakásod, házad sincs? Nnna, ez aztán végleg meghatározza a helyedet. Kész, punktum, nem kell itt lelkizni kérem szépen!  Hát persze, hogy az a fontos: Mit nekünk belső értékek! Nincsenek belső értékek! Csak érdekek. És az, hogy milyen kapcsolataid vannak.  

Felszínesség, barátom, felszínesség a mi iránytűnk…

Írom mindezt, bármiféle harag netán bosszúvágy nélkül… 

Tisztában vagyok azzal, hogy az általam annyira áhított alázathoz csak fokozatosan juthatok el, s a lelki megtisztulásomnak azzal kell kezdődnie, hogy mindenkinek megbocsátok: a nemtörődöm barátoknak, a még közömbösebb papoknak, akiknek a keresztényi szeretetét átírta Isten erősebb — személyemet mindenáron próbára tevő — szándéka, az engem agyonhallgató kritikusoknak, sőt mi több, még a húgomnak is… és persze elsősorban önmagamnak. 

(Ebben nagy vagyok: az önmagammal szembeni elnézés elsőrendűséget élvez…)

Megbocsátási rohamomban megbocsátottam a saját védőangyalomnak is, aki — miközben én itt ülök nyakig a kakiban — valahol Goa Freakban (hippiparadicsom volt Indiában) üdül. (Vannak ismeretek, amelyekre már nem is tudom hol s miként tettem szert, de szeretném veled megosztani…, …szinte már szerzetesi szerénységem miatt ezeket majd csak zárójelben jegyzem meg, mert úgy tartom, bűn lenne elhallgatni őket… )

És itt meg kell állnom egy pillanatra. Amikor ugyanis az írom, hogy ÉN akarom veled megosztani a tudásomat, egy nagyon bonyolult kérdéskört érintek. Én magam sem értem ugyanis, hogy saját — a belátásom szerint létérzései pontos meghatározására is képtelen —személyiségem, aki számos helyen bevallotta önmaga megalkotására való törekvésének sikertelenségét, honnan veszi a bátorságot, hogy a könyvekből és egyéb forrásokból — olykor egymástól teljesen függetlennek tűnő és távol álló ismeretekből, bölcsességekből, tudományos és áltudományos nézetekből — alkotásnak nevezett rendszert hozzon létre. 

— Öncélúság! — vághatnád rá, és teljes joggal, hiszen én magam is céloztam erre az írásom elején. 

Csakhogy: kinek az öncélúsága? Ha a gondolkodást — Le Bon-i szempontból (Le Bonról majd talán később) — úgy fogom fel, mint külső hatásra állandóan jelenlévő, inspiráló, irányító és befolyásoló jelenséget, sőt mi több, lelki infekciót, akkor felmerül a kérdés: ki vagy mi az, ami infikál? 

A gondolkodást elválaszthatatlan tulajdonságomnak fogom fel, pontosabban olyan kreatív folyamatnak tartom, mely új teljességre törekedve új gondolatokat szül, s amelyek segítik az alkotást. 

Ugyanakkor, ha alapos akarok lenni, azt is látnom és tapasztalnom kell, hogy a gondolkodás hajthatatlan, akaratos és… nos, igen: öncélú. Nem tudok egyetlen sort leírni, hogy ennek az állandóan — még álmomban is zakatoló, csepergő, sistergő — zuhatagnak ne legyek kitéve. 

Akár éberen beszélgetek valakivel — s ilyenkor vissza kell fognom magam, nehogy engedjek a rám zúduló képtelen gondolatoknak, és közbevetéseimmel le ne járassam magam —, akár félálomban szendergek — amikor korlátlan hatalmát fitogtatva különös képzeteket vetít elém—, állandóan érzem a hatalmas, végtelennek tűnő hálót, amely különös rezgésével képzettársításokat gerjeszt, amelyek már-már valamiféle alkotás illúzióját keltik bennem… mindamellett fogalmam sincs, alkotás-e a képzelgés, illetve annak rögzítése…

Beszélgetés közben is — míg mások elgondolkodottnak, netán bárgyúnak tartanak — arra figyelek, hogy a beszélgetés által kiprovokált gondolatot elmentsem… mintha az enyém lenne, pedig csak közvetve, valakinek a megjegyzése által született meg bennem. Mégis, valamiért az enyémnek tartom… 

Olykor már egészen olyan abszurd következtetésekig jutok el, hogy: Nem is én gondolkodom, hanem a gondolkodás, mint felfoghatatlan háló, rezonáló mező felhasznál engem, alkot, s az alkotásnak csak apró feltétele, eszköze vagyok…csak arra vagyok jó, hogy általam nyilvánuljon meg…  felmerül a kérdés, netán csak nem valamiféle morfogenetikus legelőn bóklászok???

De visszatérek a védőangyalomhoz, mert ugye tőle ragadtalak magammal erre a kis kitérőre.

Tehát, a mandeusok szerint, akik ugyan már igazán kis számban léteznek a Földön, az emberek védőangyalai évente egyszer szabadságot kapnak, amikor is elmennek, hogy gyönyörködjenek a felkelő napban (gondolhatod, hogy kinek a társaságában…). Az engemet ért sok szerencsétlenséget csak azzal tudom magyarázni, hogy a védőangyalom épp akkor ment el felkelő napot nézni, mikor a pechsorozatom elkezdődött. (Ha egy angyal otthagyja a hozzá legközelebb állót, mit várhatok a testvéremtől, mint hozzám legközelebb álló családtagtól? ) 

Tudatában vagyok annak, hogy számodra esetleg az angyal-fogalom, nem éppen tudományos volta miatt, kilóg az eddigi fejtegetésekből, de hidd el nekem, semmivel sem felületesebb hasonlat ez, mint bármely más, amellyel eben az írásban találkozhatsz, s a mélységét, ha eddig nem is, idővel, észre fogod venni…

Különben is a lényeg az, hogy megbocsátottam.

S mondom mindezt annak a traveni idézetnek a jól értelmezett tudatában, hogy:„Az ember nem zuhanhat olyan mélyre, hogy ne zuhanhatna még mélyebbre is, nem tűrhet olyan elviselhetetlent, hogy ne tudna elviselni még súlyosabbat is.”

Ez az írói hangulatsorvadás kissé félrevezető lehet, s esetleg úgy vélheted, holmi tendenciózusság áldozata lettem, esetleg a szerkesztés depressziós alapelvei uralkodtak el rajtam, miáltal sorsom halmozódó balszerencséit fokozódó tempóban előadva valamiféle előre kiszámítható tragédiába kívánlak vezetni…  Tény, hogy ezen a ponton a történetem legvalószínűsíthetőbb kifejletének az öngyilkosság tűnik, de hát nem én tervezek, és nem én végzek…

Mert soha nem én találok rá az alkalomra, mindig az alkalom talál rám! 

Valószínűleg a védőangyalom jöhetett vissza a szabadságáról — a morfogenetikusok érveivel való hadakozásomban és felkészülésemben, valamint kilátástalannak tűnő helyzetemen való meditálásom következtében már épp a zavarodottság határán tartottam —, amikor átmenetileg munkát és lakást találtam. 

Ez épp arra volt jó, hogy abbahagyjam Seneca írásainak alaposabb tanulmányozását… (különösen azokat, amelyek egy meleg vízzel teleengedett kádban, borotvával végezhető tevékenységgel kapcsolatosak…) 

***

A Stadion utcai azil-házat az idegen szem talán észre sem veszi, annyira beolvad az apró, egyszintes sorházak szürkeségébe. A város polgárai közül is inkább csak az utcabeliek tudják, kik a lakói: hajléktalan, rokkant, kisemmizett, vakvágányra jut(-at-)ott emberek menedéke a megye által fenntartott ház. 

Már nem tudni miért épp az azil név ragadt rá, és maradt is meg a köztudatban. 

A valaha óvodaként szolgáló épületet a megye olyan hajléktalanok számára vette meg, akik naponta, alkalmi munkákból össze tudták szedni a szállásra való pénzt. Később, a sok veszekedés és verekedés miatt, ezeket az elemeket kiköltöztették, és olyan rokkantakat, mozgássérülteket vagy egyéb nyugdíjasokat hoztak ide, akik állami nyugdíjat kaptak, és egész napos törődést igényeltek.  Így, az új lakók állami támogatásukból fizetik a szállás költségeit, valamint a saját étkeztetésüket.

A történetem idején négy lakója van az azilnak (mert a név, az rajta maradt) … 

Ketten tolószékben ülnek, a harmadik két mankóval jár, s a negyedik pszichiátriai kezelésről került ide. A nevüket — pontosan meg nem határozható kifejezőségük miatt — szándékosan nem változtatom meg. 

Meszíknek, az ácsnak térdtől amputálták az egyik lábát. Mikor az orvos elcsodálkozott azon, hogy Meszík a műtét előtt vidáman szórakozik a nővérkével, azt felelte, miért szomorkodjak, elvesznek egy lábat, de kapok helyette kettőt. Ezzel a mankókra célzott. Szívesebben közlekedik a tolószéken, mert egyébként lusta is. Úgy vettem észre, Meszík a megtestesült önzés. Csak saját érdekét nézi, visszafogottságának is egyetlen oka van a megmaradás. Csak a bor és a cigi érdekli, no meg a tévé (ebben a sorrendben). Erőszak miatt ült a börtönben…talán ezért is cinikus..

Gics a másik „ralis”, tehát tolószékes. A magát ruszinnak valló alacsony cigány, hosszú éveket töltött a börtönben, hol azért, mert egy kirakatba bedobva egy életre nyomorékká tette az anyósát, hol azért, mert kirabolt egy templomot, és a megyeszékhelyen papi ruhában eladta az aranyozott kelyheket, hol meg azért, mert nem fizetett a fiára. Végül a sors agyvérzéssel próbálta megállítani őt, de túlélte. Csak az egyik lába sorvadt el, az is inkább az orvosok hanyagsága miatt. Legalábbis ő erre esküszik. 

Ők ketten a folyosó hátsó, nagyobbik szobájában vannak.

Drugda, a hegyi pásztor a harmadik lakó, neki mindkét lábfejét amputálták, így csak mankókkal tud közlekedni. Talán az őstulok a legtalálóbb hasonlat rá. Egész nap egykedvűen üldögél, a bejárati ajtó mellé kitett feketére festett faszéken, csak néha áll fel, és engedve munkakedvének (mert az állandó tevékenység iránti vágy az benne van), ügyesen egyik mankójára támaszkodva és egyensúlyozva, a másik mankójával addig piszkálja a bejárat elé kiültetett virágok közötti dudvát, míg az ágyas tiszta nem lesz. Ezzel szinte maximálisan ki is használja értelmi képességeit. Ritkán néz a szemembe… pillantása üres, de számomra olyan űrt jelent, amelytől néha megszédülök… úgy érzem, képes elnyelni minden energiámat. Ő a leghűbb hajnalváró… arra panaszkodik, hogy lakótársa, Kulifaj (a negyedik lakó) túl hangosan horkol, ilyenkor hangosan ordít, hogy Kulifajt ki kell tenni a kutyához, mert oda való, aztán kimegy a bejárati üvegajtóhoz, leül és sodor magának egy cigit, hogy megnyugodjon…   

Szerintem, ha Kulifaj nem horkolna, Drugda akkor is ott ülne az ajtóban: teszi, de nem tudja miért, legfeljebb olykor-olykor megindokolja… jelen esetben Kulifajjal…

Kulifaj, a negyedik lakónk — mint kitalálhattad, Drugdával a kisebb szobában vannak —, ő költözött be az azilba utolsóként. Egy északon fekvő pszichiátriáról került ide (jobb keze az agyvérzés következtében lebénult, valamint az egyik lábát is nehezen húzza), és a nap huszonnégy órájából cirka tizennyolcat simán átalszik. Lehet, hogy a gyógyszerek miatt. Nincs vele baj, hacsak a már említett éjjeli horkolása nem, amely Drugdát hajnalonként rendszeresen hangos káromkodásra ingerli. De ezt is megszoktuk. Hajnali három és négy között. Ilyenkor van az, hogy Drugda, miután lehordja mindennek, mankóira támaszkodva kibandukol a folyosóra, egészen az üvegajtóhoz, leül a fekete faszékre, sodor egy cigit,…

Függetlenül attól, hogy balesetük időpontjáig melyikük mennyit dolgozott az életben, a sors úgy hozta, hogy ezentúl egyetlen küldetésük legyen az életben: kihasználni az állam adta támogatásokat és ellézengeni a napjaikat. Nem tudom pontosan, mennyibe kerülnek az államháztartásnak, nekem hasznom van belőlük: dolgozhatok. Az Azil nekem is menedék…

A személyzetet négy, egymást tizenkét óránként állandóan váltó portás alkotja, valamint egy fiatal főnök, akit ritkán látunk. Elintézi a papírmunkát, és jelenlétével nem terheli az éppen szolgálatban lévőt. 

Az egyik portás lettem én. Feladatom a lakók felügyelete. Miután némelyikük börtönviselt és alkoholista, vigyázni kell, be ne rúgjanak, el ne verjék a pár száz eurós nyugdíjukat, valamint, hogy rendszeresen szedjék az orvos által előírt gyógyszereket. (Ezek általában nyugtatók, vagy az amputált csonkok vérellátását, vérkeringését segítő értágítók.)

A tizenkét órás munkaidő alatt, amit egy külön berendezett, tévével, ággyal, mikrohullámú sütővel és vízforralóval ellátott helyiségben töltök, azt tehetek, amit akarok, legtöbbször tévézek vagy írok. Ez a jó oldala a dolognak… meg az, hogy ezzel a tevékenységgel, ha nem is sokat, de keresek… (a lakbért ki tudom fizetni!)

A kollégákkal ritkán találkozom, csupán a szolgálat átadásakor váltunk pár szót arról, hogy melyik lakónak volt láza, mennyit ittak aznap (mármint a megengedett boradagból) és van-e elég cigijük. Meg persze, hogy hétvégére meglegyen a kajájuk. Ez általában a pénteki szolgálatos dolga. Nem messze az aziltól található egy kisüzlet, abban szinte mindent megkaptunk, kivéve húsárut. Ezeket a főnök vagy a helyettese vásárolja meg, valamelyik nagyáruházban. 

A munka — a látszatra nyugalmas kinézete ellenére — állandó küzdelem. Az igazi gondot az alkoholfüggők jelentik, mert bár a vezetés hallgatólagos beleegyezésével naponta megihatnak egy üveg Jolánkát (az olcsó almabort becézik így), nekik azonban mindig többre van szükségük, és ilyenkor vagy több adagért alkudoznak, vagy feketén megpróbálnak becsempészni egy-egy üveget. 

A napi boradagért való állandó könyörgés, rosszabb esetben fenyegetőzés, jobban kifárasztja az embert, mint gondoltam volna. Akkor sem lehetnének hatásosabbak, ha összebeszélnének (az összebeszélés egy kicsit túlzás, ezalatt nem is azt értem, hogy haditanácsot tartanak, hanem a közös érdek, az alkohol — pontosabban annak hiánya —, rögtönzésre készteti őket, és ettől néha úgy néz ki, mintha koordinált lenne a tevékenységük). Ilyenkor tízpercenként kopogtatnak az ajtón holmi semmiségekért — például egyenként jelentkeztek cigiért (ezt is beosztjuk nekik, különben pár nap alatt elszívnák a havi adagjukat, és akkor igazán nehéz lenne kibírni velük), majd a tévét kell átkapcsolni más-más csatornára (a kis ebédlőben saját tévét nézhetnek), majd persze azért, hogy töltsek már végre, mert ebben a rohadt nagy szárazságban meg lehet őrülni.

Ez nekem se jó, mert így nem tudok nyugodtan, megfontoltan az esszémmel foglalkozni. 

A kollégáim úgy próbálják megoldani a problémát, hogy vizezik a bort, mert így többször tudnak nekik tölteni, és lakókban azt az illúziót keltik, hogy többet isznak a megengedettnél. Én viszont úgy döntöttem, hogy nem fosztom meg őket a bor ízétől. Akármilyen olcsó, pancsolt bort veszünk is nekik, legalább bor íze legyen! Nem visz rá a lélek, hogy vizezzem, és a fiúk értékelik is ezt. Ha én töltök, jóízűen csettintenek a nyelvükkel, ez igen — ez van az arcukra írva —, és a pillantásukban is benne van az elismerés… a szar borokból ilyen zamatosat ritkán iszunk! (Nem mondom, részemről van benne egy kis önzés, hiszen ha erősebb a bor, hamarabb elszédülnek, és ebéd után ledőlnek egy kicsit aludni…  így én legalább már délután nyugodtan tudok írni.) 

Az éjszakák nyugodtabbak, nincs ivászat, így éjjel nem is követelőznek, ám ilyenkor viszont járnak, mint a besózottak. Nappal ugyanis, ha valamelyik ügyeletes nem bírja cérnával és többet ad nekik inni (úgy látszik, van ilyen!), kiütik magukat, és lefekszenek, hogy kialudják magukat. Igen ám, de emiatt egész éjjel nem tudnak aludni, és ilyenkor slajferoznak.  Az azil hosszában haladó L alakú folyosónak az L rövidebb szára végén álló, egyenesen keletre néző, üveg bejárati ajtajához húznak — ott szabad cigizni, a szobán nem —, és éjjelente többször, valamint kora hajnalban már ott ülnek a tolószékükben, kezükben a nyálas cigi és várják a felkelő napot. 

Talán Jungtól olvastam valahol, hogy az Elgon csúcsán élő bennszülöttek minden reggelüket azzal kezdik, hogy a tenyerükbe lehelnek vagy köpnek, és a nap felé tartják, várva, hogy az felszívja, felszárítsa azt. A nyálat a lélek megtestesülésének tartják, s ilyformán a lelküket ajánlják Mungunak, a felkelő napnak. Állítólag nem értik miért teszik ezt, a szokás eredete rég feledésbe merült, ha egyáltalán bárki is tudatában volt e szokás értelmének és jelentőségének.  

Érdekes! Teszik, de nem tudják miért… olyanok, mint Drugda… vagy mint a morfogenetikus rezonancia elméletének képviselői…

Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert amikor megkérdezték tőlük, hogy ezek szerint a nap Mungu-e, kinevették az ostoba fehér embereket, hiszen hogyan is lehetne a nap Mungu? Nem! A nap csak a felkelés pillanatában Mungu! Képzeld el! Nekik, akinek mit sem számít az idő, felfedezik és istenítik a pillanatot! Sőt a pillanatnyi változást!

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy képtelennek tűnő hasonlat: Mintha ők fedezték volna fel — vagy legalábbis ráéreztek volna — az elektron egyik pályáról a másikra történő „átugrásának” gondolatát. Van valami, amiről tudják, hogy van, még ha nem is látják, majd feltűnik a láthatáron, ekkor ugye ő a Mungu, majd egy szempillantás alatt Nappá változik, tehát a „pályáján marad”, de már nem Mungu, hanem valami más…

Azért Heisenbergnek megsúghatták volna, hogy ez a mungu… (szerinte ugyanis az elektron úgy ugrál az atommag körüli egyik pályájáról a másikra, hogy az egyik pillanatban még az egyiken van, majd hirtelen, teljesen megmagyarázhatatlanul, a másikon, de közben — legalábbis a fizikusok szerint — sehol???) 

Lám, bizonyos négerek már ősidőktől fogva tudják, hogy ez a mungu jelenség. 

Ők legalább tudnak valamit. Én még a lakóimat sem ismerem igazán. Persze igyekszem… fokozatosan… 

Alaposságnak álcázott lassúságom abból ered, hogy meglehetősen rossz emberismerő vagyok — ez ritka tulajdonság egy írónál! —, így nagyon óvatosan fogadok el és kezelek minden információt. Bár tisztában vagyok vele, hogy ebben a közegben is meg kell fizetnem minden tapasztalatért. 

A bevezető, azil-házi tapasztalatom például a farkastörvényt idézte számomra; csak saját érdek létezik!  

A belépésem utáni első napok valamelyikén történt, hogy Gicset és Drugdát jóindulatúan kiengedtem a hátsó udvar árnyas fái alá. Töltöttem is nekik — a megengedett mennyiséget — és örültem, hogy nincs velük bajom. Majd indultam, hogy áttanulmányozzam a legújabban beszerzett infókat Sheldrake elméletéről (mindenféle zavaros gondolatok egy láthatatlan mátrixról, amely értelmében a morfogenetikus mezők képesek időn és téren átterjedve hatni más eseményekre).

Estére két tekintetben is okosabb lettem. Sokkal többet tudtam a századik majom elméletről, valamint megtapasztalhattam, miként néz ki Drugda és Gics, ha berúgnak. A két lókötő, kihasználva jóindulatomat és figyelmetlenségemet, két üveg (nem vizezett) bort dobatott át a szomszédból, és estére jól berúgott. A váltás persze kiakadt — Most mit csináljak velük? — kérdezte, láthatóan idegesen. Bizony, kellemetlen volt magyarázkodnom. Be is írta szolgálati könyvünkbe, csupa nagybetűvel, hogy Drugda és Gics az én szolgálatomban berúgott. Ennek nem örültem, pontosabban ennek sem. Meg annak sem, hogy én is elveszítettem a fejem és kiabálni kezdtem Drugdára. Gics ugyanis, maga is lehordta Drugdát, mintha csak az tehetne arról, hogy mindketten berúgtak, majd hirtelen eltűnt. Így Drugda maradt ott egyedül, s jobb híján vele veszekedtem, de hát mit lehet mondani egy részegnek? Pontosabban mondani lehet, de mit várhat az ember egy részegtől? Semmit. És mit kezdjek egy csonkolt lábú szerencsétlenül járt emberrel? Ettől a felismeréstől hamar magamhoz tértem, sőt mi több, valami hálafélét is éreztem, hogy épp itt, ebben a helyzetben élhettem át valamit, aminek — ha csak érintőlegesen is, de — katartikus hatása volt. Ekkor fogadtam meg, hogy soha többet nem fogok velük kiabálni. Az erőszakkal halálra ítélném a kapcsolatunkat. Ha meg tudtam bocsátani olyanoknak, akik sokkal többet, nagyobbat vétettek ellenem, sőt, ha az írásaimban is elsődlegesnek tartom, hogy túllépjek mindenféle sértettségen, akkor őket is el kell fogadnom olyannak, amilyenek, s velük szemben is meg kell tennem ezt a gesztust. 

A kollégámat ugyan elneveztem Madagaszkár Törpéjének, de ez sem bosszúból tettem, pusztán a szerkesztési elveim következetes betartásának igyekeztem eleget tenni. (Emlékszel? A Jorikke és Madagaszkár Császárnője! Értelmet kell adni a Jurikk névnek!) 

Azóta tehát udvarias vagyok velük. Végtelenül udvariasan „léptem rá” a fiúk boradagjára, és ők veszik a lapot, mert tudják, hogy — akár börtön, akár azil — minden átverésnek ára van. Mindenért fizetni kell. Paradox, de valamiféle igazságérzet mégiscsak munkálkodik bennük. Ez természetes velejárója az életüknek. Mint amikor Gicset a börtönben egy rabtársával együtt kihallgatásra vitték, és a társ beszólt neki, hogy szökés! Ő nem gondolkozott, elgáncsolta a kísérőt, a másik fejbe verte, és futás! A pár napos országos hajsza után az őrök úgy megverték, hogy majdnem minden fogát kiütötték, de azt is az élet természetes velejárójának tartotta…  Neki az a sorsa hogy rosszat tegyen, és itt-ott szökjön, a smasszereknek meg, hogy mindezért —  szintén itt-ott — megverjék őt… (Diogenész Laertiosz Zénón adomájának parafrázisaként.)

Valójában ekkor jöttem rá, hogy sokkal erősebb pozícióban vagyok, mint eleinte hittem, hiszen kezemben a bor és a cigi, amiket akkor, és olyan mennyiségben adok oda nekik, amikor jónak látom. És semmit sem tehetnek ellenem; legfeljebb szidnak, morognak, de teljességgel tehetetlenek.

Miután ezzel a lehetőséggel nem szándékoztam visszaélni, beszélgetéseket kezdeményeztem velük — persze külön-külön, és csak felszínesen! —, melyek igazi célja az lett volna, hogy értésükre adjam, miként értelmezem én az erőviszonyokat. Ezek a beszélgetések — bármennyire felszínesnek szántam őket — kívánatlanul is azt eredményezték, hogy ezt-azt én is elárultam magamról, ám számomra fontosabbnak tűnt az, amit róluk tudtam meg. 

És érdekes hasonlóságokra figyeltem fel. 

Gicsről első perctől fogva lerítt, hogy csak szondáz engem, csak azért beszélget, hogy beszéltessen, s a megtudottak ismeretében kidolgozza a velem szembeni stratégiáját.  Mindazt, amit elmondott nekem, számtalanszor elmondta már, a rutinos mesélést inkább arra használta ki, hogy közben a hangomat, a reakcióimat, a gyengéimet figyelje meg. Ekkor mesélte el, miként dobta anyósát a kirakatba, amitől az egy életre nyomorék lett, és hogy miként gyújtotta fel a családi házat, mert kitagadták az örökségből. — Teljesen leégett? — kérdem. — Porig! — mondja csillogó szemekkel. Miközben életéről mesélt — kirabolta az egyik kisváros templomát, majd magára öltve a papi ruhát a megyeszékhelyen eladta az aranyozott kelyheket — úgy éreztem, lehet valami a morfogenetika elméletében. Ha létezik időn túllépő tudás, akkor léteznie kell valami másnak is, ami esetleg a tudás ellentéte! Ennek a felfoghatatlan (jobb híján nevezem) rossznak a megtestesítője Gics.  Ő nem a válság, nem a jelen kor szülötte. Gics az öröktől fogva működő negatívum… John Donne almájának végtelen lelke, az almából fakadó bűn állandóan jelen lévő képviselője és áldozata egyben. (Segítségül: John Donne: The progress of the Soul) Nem átgondolva rossz, és nem is kételkedik a tetteiben; ő ilyesmikről egyáltalán nem gondolkodik… Csak cselekszik.

Meszík nagyvárosi fiúnak tartja magát, már az első napok óta magabiztosan tegezni kezdett, és ezért én is óvatosabban kezeltem. Nem akartam, hogy azt higgye, ezáltal már közel került hozzám. A tegezést — nyilván — kedveskedésnek szánta, de világos, hogy csak azért, mert könnyebben akar (több) borhoz jutni. (Kiábrándító volt a felismerés, hogy csak azért lehet velük beszélgetni, hogy borhoz jussanak. Minden tettüket csak az alkohol motiválja.) Továbbra is következetesen magázom, és a róla szóló infókat inkább más forrásokból merítem. Ő azért került börtönbe, mert behúzott a főnökének. Természetesen jogosan, mert nem kapta meg a fizetéséét vagy valami hasonló, de azért mégiscsak ő került a börtönbe. 

Drugdával legfeljebb az időről tudunk kimerítő, pár perces beszélgetést folytatni, mikor is megállapítjuk, hogy esik, illetve süt a nap, miből kifolyólag hűvös, esetleg meleg van. És ezt képesek vagyunk napjában többször is megtenni… valahányszor szokásos körutamon elmegyek mellette. 

Kulifaj személyi aktáiba bepillantva pedig azt láttam, hogy idegösszeroppanásának egyik oka szülei elvesztése volt. 

Külön-külön kiragadva azokat az elemeket, amelyek összeköthetnek bennünket, érdekes mátrix rajzolódik ki előttem. Gics sorsával a családi házból való kitagadásunk köt össze, csakhogy én nem jutottam el a tettig, és nem gyújtottam fel a házunkat. Meszík igazságérzete, amely abban nyilvánult meg, hogy a jogtalanság miatt behúzott a főnökének, szintén csak a jogtalanság tényéig közös, sohasem tudtam volna rászánni magam, hogy erőszakkal toroljam meg a rajtam esett igazságtalanságokat. (Pedig — miként mással —, velem is történt egy pár, de hát: „Ha egy úri lócsiszárral /Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem— / Félreálltam, letöröltem.”) Szüleim elvesztésén sem idegszanatóriumban tettem túl magam, mint Kulifaj, szóval mindaz, ami múltunkban közös, kevésbé imponáló módon oldottam meg. És mivel a megoldások „lehetséges sokszínűsége” meglehetősen korlátoltnak tűnik, keserűen állapítom meg: az élet megmosolyogni valóan egyszerű! (Csoda, ha olyan szimbólumokkal próbállak szórakoztatni, amelyek túlnőnek saját magukon, és többletjelentésükkel egy kis szellemi kalandra csábítanak?) 

Más.

Mi sem bizonyítja jobban számomra a társadalom érettségét, mint az, hogy bármilyen munkahelyre kerülök, első dolgom iskolázáson részt venni. Lett légyen szó biztosításról vagy gyári munkáról, bizonyos volt, hogy a szakma fortélyait el kellett sajátítanom. 

Az azilból is nagyon gyorsan elküldtek egy gyorstalpalóra, mondván, fogyatékos emberekről lévén szó, az alapokat el kell sajátítani. Az alapok alatt a szociális munkáról szerzett ismereteim további bővítését kell érteni. Ennek kimondottan örültem, mivel eddigi tanulmányaimból a szociális munka volt az, ami valóban hiányzott. Az iskolázás gondolatának (és kötelező voltának) felvetése után valóban fel kellett tennem önmagamnak a kérdést: — Vajon élet ez, Jurikk? És rá kellett döbbennem, hogy: nem. Nem lehet teljes az életem mimikáról, haptikáról, proxemikáról és paralingvisztikáról szerzett tudás nélkül! 

Így aztán nem is akadékoskodtam. Ha tanulni kell (és ha ez a feltétele az itt maradásomnak!), én állok eléje, szívesen bővítem az anyagot; egyetlen írónak sem árt, ha valami újat tanul.

A középkorú, a szociális munka iránt szinte már áhítattal határos elhivatottságú hölgy nagyon kedvesen vezetett be minket (tizenketted magammal ültem a teremben) az „alapokba”, és csak mellesleg jegyezte meg, hogy az oktatásért természetesen fizetni kell, és nem is kis összeget. Cserébe persze hivatalos okmányt kapunk arról, hogy a kurzust elvégeztük. Még egy iciri-piciri apróságról is szót kell ejtenie, a két hónap végén vizsgamunkát kell leadnunk, amelynek témája: miként vonjuk be valamilyen hasznos tevékenységbe agy adott lakónkat. (A cím persze sokkal hivatalosabban hangzik majd, X.Y. szociális rehabilitációja vagy valami hasonló.) Aki nem dolgozza ki, az nem kap „papírt”. Szóval, van itt mit tanulni! Jól ki van ez találva. 

Nem kenőpénzt vesznek el tőled, mármint az új alkalmazottaktól, hanem megfizettetik veled az „oktatás költségeit”. Ami persze nem ugyanaz…  Lám, lám,…

Jól tudod, nem volt más választásom, a munkára szükségem van, így nekiláttam, hogy minél többet megtudjak a szociális munkáról, állami és magánintézmények jogköréről, csoportokról, terápiáról. Az itt szerzett ismeretek hatására nyilván más szemmel tekintek majd a személyiség és a kor olyan jellemző tüneteire, mint az elmagányosodás, öregség, családon belüli erőszak, hajléktalanok, valamint az öngyilkosság, és hasonlók; csupa olyasmi, ami a avatatlanokat szemmel láthatóan hidegen hagyja. 

Én egyébként alapból hajlandó vagyok mindent megtanulni, mert soha nem tudom, az alkotás folyamán mire lesz majd szükségem. Amikor a Munguról olvastam, fogalmam sem volt még az azilról, és Gicsről meg Drugdáról, de lám eljött az idő, amikor valami számomra felfoghatatlan, kényszerítő erő hatására az általam összegyűjtött, látszólag teljesen különálló fogalmakat és szimbólumokat újszerű egészé próbálom formálni. Lehet, hogy az oktatáson tanultakat egyszer, egy másik írásomban használom majd fel…

Az első dolog, amiről az iskolázáson meggyőződhettem, hogy a szociális munkát a teljes reménytelenség és kilátástalanság jellemzi. Mindenki — az előadótól kezdve a hallgatókig, sőt meg nem kérdezésük nélkül az érintettek, tehát a lakók is —, tisztában van vele, hogy az erre a célra szánt pénz, ablakon kidobott pénz, s a rájuk szánt munkának — valamiféle foglalkoztatottságot kitalálni, esetleg dolgoztatni, önálló kenyérkereseti lehetőség ügyében lépésekre kényszeríteni őket — , mérhetetlenül  kicsi a hatásfoka. 

Ha csak a mi azilunkban lakó alkoholistákat veszem alapul, akkor is be kell látni, hogy ezek a gyorstalpalók sem emberileg (mondjuk önkéntes alapon), sem szakmailag nem készítenek fel arra, hogy egy alkoholistát leszoktassak az ivásról… hiszen én csak egy portás vagyok! 

Mindazonáltal mindenki úgy tesz, mintha értelmet lehetne adni ennek a látszatra értelmetlen munkának, sőt mi több, mintha hinni lehetne abban, amiben senki (még az érintett célszemély) sem hisz. Az oktatónk volt az élő példája annak, hogy miként lehet a hitről úgy beszélni és azt definiálni, hogy egy lépéssel sem kerüljünk közelebb a hit mibenlétéhez! (Hiába, ez az átkozott műveltségem! A hitről szóló megállapításommal már megint becsempésztem egy tudományos, pontosabban matematikai fogalmat, amelynek a filozófiája, — ha szabad ilyet mondani egy matematikai tételről —, ugyanaz, mint a Gödel tételé. Gondolom, ezzel csak tovább fokoztam fejedben az írásom okozta káoszt…)

Tény, hogy akadnak kivételek, sőt az oktatónk (saját költségünkön) el is vitt bennünket egy olyan intézetbe, ahol mindez működik, ami azt jelenti, hogy reszkető fejű, rángatózó kezű emberek, arcukon földöntúli mosollyal, préselt falemezekre tájképeket festegetnek, műanyag kupakokból Mona Lisa-képeket raknak ki és hasonlók, de be kell vallanom, nem éreztem a siker felszabadító, kacagásra ingerlő érzését. 

Arra gondoltam, mit mondana erre otthon Meszík vagy Gics. 

De nem szóltam egy szót sem. 

Első elképzelésem az volt, hogy a vizsgamunka alanyául és tárgyául Kulifajt választom. A többiek alkoholisták, és ezen a pályán gyakorlatilag mozdíthatatlanok. Ő került ide legkésőbb, talán még lehet vele valamit kezdeni. Igaz, hogy álladóan alszik, és ha ébren van, akkor meg csak enne, de mi van, ha úgy tekintünk erre az éhségre, mint valami szimbólumra? Hiszen tudjuk, hogy minden szimbólum többet takar, mint a fogalom önmaga! Mi van, ha ő valójában művelődésre, valami értelmes tevékenységre éhes, csak így kompenzálja? Mi van, ha emberundorát, visszafogottságát és visszavonultságát épp a többiek földhözragadtsága és közönségessége váltja ki? 

Lehet, hogy valamilyen csendes tevékenységre rá is tudnám venni? Mi lenne, ha megíratnám vele az itt szerzett élményeit? Talán közelebb kerülnék a lelkéhez, felfedeznék valami érdekeset, és ezzel feloldanám benne a magára maradt ember keserűségét! 

Jó, jó, hogy lezárta a múltat, maga mögött hagyott mindent, és nem akar emlékezni, de lehetséges, hogy bizonyos szövegfoszlányok rögzítése neki is hasznára válna!  

— Tekintse ezt egy intellektuális kalandnak, Kulifaj úr! — mondom majd neki, döntöttem el magamban.

Aznap este — miután az esszéírást továbbra sem kívántam hanyagolni — a lovak és a szögesdrót viszonyával készültem foglalkozni. Állítólag (bizonyos Sheldrake állítja), a lovak kifutóját ötven évvel ezelőtt senki sem gondolta volna szögesdróttal körbekeríteni. A lovak ugyanis nekifutottak volna. Sheldrake szerint azonban a lovak megtanulták, hogy a szögesdróthoz nem szabad közel menni, mert a sebekből légylárvák fejlődhetnek ki, s ez akár végzetes következménnyel járhatnak. Az eltelt időben viszont — legalábbis Sheldrake elmélete szerint —, a lovak kollektíven tanulták meg, hogy ne menjenek a szögesdróthoz. Ezt ma már a kiscsikók is tudják, így csak elvétve fordul elő ebből baleset, hiszen az egész fajban kialakult a szögesdróttal kapcsolatos szorongás. 

A kollégám (Madagaszkár Törpéje szolgált) sietve adta át a szolgálatot, csak annyit vetett oda, hogy Drugda a nagy nyári forróság miatt, vagy talán a kollégám unszolásának engedve végre lezuhanyozott. Ám ő, mármint a kolléga úgy vette észre, mintha vérzett volna a Drugda bekötözött lába. Ezzel elsietett. 

Beszóltam Drugdának, hogy szedje le a kötést, mert meg akarom nézni a lábát, majd körbejártam a portát, a szobákat és hogy a lelkiismeretemet is nyugtassam, bementem hozzá, hogy leellenőrizzem azt a bizonyos véres lábat. Nagy lendülettel nyitottam a szobába, mert nemsokára kezdődött volna a kedvenc sorozatom a tévében, és lehajoltam a keresztbetett, fásliból kiszabadított lábhoz, hogy megnézzem mi a helyzet a vérzéssel. Szabályszerűen hátrahőköltem! A csonkolt lábfejen az addig összenőtt bőr teljesen szétrepedt, és a láb teljes keresztmetszetében apró kukacok, pondrók lakmároztak a húsából, sőt a húsát nem is láttam a vastagon hullámzó kukactömegtől. Még a varratok apró lyukain is kukacok másztak elő. A mindig egykedvű Drugda megszeppenve nézett maga elé — nem nézett a szemembe, csak később értettem meg miért — és várta az ítéletemet. 

— Ezzel azonnal orvoshoz kell menni —mondtam határozottan. 

— Jó — mondta engedelmesen. 

Abban a pillanatban éreztem, hogy a kép, Drugda megszeppenve szemléli keresztbe vetett, kukacoktól hemzsegő lábát, örökre megmarad bennem. Valószínűleg Drugda sem felejti el. Ördögi látvány volt látni, mi vár ránk a halálunk után…

Mentőt hívtam, és felvitettem a kórházba. Én lent maradtam, mert az azilt ugye, nem lehet őrizetlenül hagyni.

Eredetileg ezt az időt akartam kihasználni, hogy tervem szerint elbeszélgessek Kulifajjal arról, miként kapcsolódhatna be valamiféle a „főnökség felé kimutatható” tevékenységbe. Leültem hát hozzá, és megpróbáltam a lehető legegyszerűbben előadni a javaslatomat. Nem csak az írás pszichikai megnyugtató hatásait ecseteltem lelkesen, hanem annak lehetőségét is, hogy az írás esetleg megkönnyítheti a kollektívába való beilleszkedését… (eddig ez nem igazán sikerült).

Kulifaj elgondolkozott, és ahogy szokott, nem a szemembe, hanem mellettem valahova a végtelenbe elnézve, csendesen szólalt meg: — Tudja főnök, nagyon szívesen bekapcsolódnék valamibe, de én jégkorongozó voltam, s itt nem igen találok nekem való elfoglaltságot, így ezt felejtsük el. 

Csak ketten voltunk a szobában és ennyire összefüggően, értelmesen még nem hallottam beszélni. Hirtelen nem is tudtam mit mondani.

— Azt mondja, írjak —  folytatta csendesen, ráérősen.

— Miről írhatnék? Ezekről? Ennek a kis közösségnek egy negyede cigány, és nem akármilyen cigány — int a fejével Gics szobája felé —, börtönjárt, javíthatatlan, romlott cigány. A lakók nagy része csak tehetetlenül úszik az árral, és kénytelen eltűrni azt, ahogy azok ketten (tudom, hogy Gics és Meszík kapcsolatára utal) állandóan veszekednek. Kibékíthetetlen ellenségek, s ettől olyan érzésem van, mintha ugyanazt látnám és tapasztalnám, amitől „odakinn” — mutat a falakon túlra — annyira megundorodtam. Azokat a pondrókat, amik ott kint rágják az életet, éppúgy útálom, mint az ittenieket.  Nem akarok írni…nem akarok velük foglalkozni — mondta fáradtan… mi értelme is lenne? Nekem jobb így … — és szájával csücsörítve, szeme elhomályosodott…, lassan visszaesett a régi szerepébe. 

— Nincs valami kaja, főnök?  

Be kellett látnom, hogy Kulifajtól ezen a meglepően hiteles, szinte az egész társadalomra is ráilleszthető korrajzon kívül mást nem várhatok. Vissza kellett vonulnom…

Nemsokára ugyanaz a mentőautó, amely elvitte, visszahozta Drugdát, aki — még csak kiszállt, de én már láttam rajta — somolygott az orra alatt. Megkönnyebbültem. 

Az orvos kitisztította a valószínűleg valamilyen ütéstől megnyílt és elkukacosodott részt, s állítólag azt mondta, még jó, hogy a kukacok ott voltak, mert legalább megették a gennyes részeket is, és gyakorlatilag fertőtlenítették a sebet. 

Később, mikor ledőltem egy kicsit, hogy kipihenjem az izgalmakat, és átgondoljam a történteket, még mindig nem hagyott nyugodni a látvány, szemem előtt lebegtek a nyüzsgő pondrók, mintha a halálutáni állapottal való elképzelhetetlen találkozó részesévé váltam volna, s azt láttam volna, amit ember nem láthat: saját sorsát, a halál után, a koporsóban… 

Vajon hogy alakulhatott ki a lovakban a kukacokkal szembeni szorongás?

Kulifaj elutasítása után más „téma” után kellett néznem; az előadónk többször is kategorikusan hangsúlyozta, hogy ebből a feltételéből nem enged…  

Első pillantásra Gics tűnt a legmegfelelőbbnek, már csak azért is, mert rövid ismeretségünk alatt is észre kellett vennem, hogy ő az, aki valamilyen pontosan körülírhatatlan pozíciójánál fogva központi és véleményformáló figurája lett a közösségnek. 

Ez az alacsony, sovány, látszólag ártalmatlan, magát ruszinnak valló cigány a sok éves börtönmúltjának minden csínját felhasználta arra, hogy saját akaratát érvényesítve egyfajta belső rendet építsen ki az azilban.  Ennek a rendnek, hál istennek, nem vált feltételévé a mindenről való véleménynyilvánítás (némelyek ugyanis a mindenről mindenáron való megfellebbezhetetlen véleménynyilvánítással akarják bizonyítani társadalmi jelenlétüket és létjogosultságukat), a kis közösség csendes, no commenttel fogadott minden információt.  Különösen, ha Gics már minősítette azt. Tény és való, hogy bár velem ellentétben, nem ismert semmiféle tudományos elméletet, mégis sokkal jobb emberismerőnek mutatkozott, mint én. Tudott hízelkedni, tudott veszekedni, sőt, ha a helyzet úgy hozta, az erőszaktól sem riadt vissza. A minap például kést rántott Meszíkre, miután ismét összevesztek valamin. Meszík volt ugyanis az ő kiszemelt, szimbolikus, valós és elválaszthatatlan ellentéte. Az általa kiépített hierarchiában ugyanis feltétlenül szüksége volt ellenségképre, valakire, akin megmutathatja a hatalmát, félelemnélküliségét, és azt hogy a „rend” miként működik. Ha Meszík jobbra mozdult, Gics automatikusa balra, s bármilyen döntésben kollektívan kellett fellépniük, bizonyos lehettem abban, hogy ők ketten sohasem fognak egységesen fellépni. 

Kivéve, természetesen, ha a megítélt boradag kiharcolásáról volt szó. Mert ekkor mi, a szolgálatosok léptünk elő ellenséggé, akit ki kell használni, akinek meg kell mutatni, esetleg, akit meg kell szívatni. (Mint engemet, rögtön belépésem után, akkor, amikor Drugdával olyan szépen berúgtak.) Gics volt az, aki valamilyen sugárzó energiájával elérte, hogy valósággal polarizálódott a szolgálatosok és a lakók közötti helyzet, s ezzel ugyancsak próbára tette a türelmünket.

A kétféle ellenség között természetesen volt különbség. Kevesebbet engedett meg velünk, szolgálatosokkal szemben, mint mondjuk Meszíkkel szemben. Őrá — mint említettem — még kést is rántott, s bármilyen meglepő — sőt, így utólag kissé komikus is elképzelni a két tolószékest — de a kis Gics, kezében késsel, megkergette a nagydarab Meszíket. Világos, hogy Meszík elég okos volt ahhoz, hogy ne menjen bele semmiféle erőszakos cselekedetbe. Egyszerűen tudta, hogy sehol ilyen jó dolga nem lesz, s nem akart visszakerülni a börtönbe. Főleg nem Gics miatt…

Az eset után, bár nem hittük, hogy valós veszélyt jelentene, elővigyázatosságból mégis eltüntettük a konyhából a késeket — nehogy Gics éjjel meglepje Meszíket — és átmenetileg hallgatólagosan tudomásul vettük, hogy Gics önkényesen átköltözött a harmadik, üresen álló szobába. 

Számomra nyilvánvalóvá vált, hogy az eset után Gics szövetségest keres majd. Ez annyira egyértelműen következett az egyéniségéből, hogy úgy véltem, kár, sőt hiba lenne, ha ezt nem próbálnám meg hasznosítani. Ezért olyasmire vetemedtem, amit eddig senki nem tett az azilban, történetesen, hogy kimentem a hátsó füves udvarra, magammal vittem a két lókötőt, Drugdát és Gicset, és nekiláttam ásózni. 

Mesziket teljesen hidegen hagyta az efféle cirkusz, meg hát egyébként sem beszélt Giccsel. 

De most nem is Meszík érdekelt. Arra számítottam, hogy szorult helyzetében Gics ígéretekre ragadtatja magát, valamint, hogy az iskolázás miatti foglalkoztatási programommal valamiféle egységet tudok kialakítani a többiek között. 

Nyilván voltak hátsó szándékaik, de ezekkel nem törődtem — mert nekem is voltak. Két ágyásnak valót felásóztam, s ekkor következett Drugda. Már alig várta, hogy dolgozzon, hiányzott neki a mozgás, mint a vízhordó szamárnak a cipelés, munka nélkül el sem tudta képzelni a napot, hiszen számára természetes velejárója az életnek…  miután állni képtelen, eldobta a mankóit, térden állva fogta két kézre a kapát, és mintha baltával dolgozna,  izzadtra hajtotta magát… szinte érezni lehetett a megkönnyebbülését a levegőben…

Gics csak a tolószékében ülve kibicelt, de jelenléte — ezzel tisztában voltam — sokat jelentett. Hangosan beszélgettünk és viccelődtünk, jobb híján, saját magunkon…

Nemsokára Kulifaj is megjelent a konyhaajtóban, megremegett, mint a vadászkutya, ha szagot fog, és bejelentette, hogy ő is dolgozni akar. És már indult is — egyik kezében műanyag flakonnal, a másik ugye lebénult  — hordani a vizet a zuhanyozóból, végig a hosszú folyosón, keresztül az ebédlőn és a konyhán, lebicegve a lépcsőn (az egyik lábát csak húzza), ki a hátsó udvarra.  Ő is megizzadt a szokatlan, megerőltető munkában… 

Mivel már jócskán benne voltunk a nyárban — ilyenkor már ugyancsak korlátozottak a különböző vetőmagok kikelési lehetőségei — , az egyik ágyasba retket és céklát vetettem, a másikba meg paprikapalántát ültettem. Mikor nagyon jó hangulatban végeztünk, és a délutáni hangulatos napsütésben leültünk megpihenni, még egy pár fényképet is készítettem magunkról — Gicsnek fülig ért a szája, mikor rábíztam a digitális fényképezőgépemet. Valamiért, talán a „munka öröme” miatt vagy csak a változatosság okozta lelkesedés hevében lelkesen ígérgették, hogy ha én nem leszek szolgálatban, az ágyasokat akkor is rendszeresen gyomlálni és locsolni fogják… 

Meszik csak a konyhaablakból röhögött rajtunk… és sunyi szemeivel figyelt engem, amint ki-bejártam a konyhában, mint aki tudja, hogy itt valami másra megy ki a játék… még nem tudja mire, de rá fog jönni… ugyanakkor, mintha egy csipetnyi féltékenységet is észrevettem volna a fejcsóválásában…

Tudom, hogyne tudnám, hogy jobb körökben az effajta „újítás” seggnyalásnak számít, és számíthattam is az ellenlépésre. Madagaszkár Törpéje azonnal ellenakcióba lépett. Eddig ugyanis a régebben itt dolgozók nem nagyon törődtek a lakókkal, lézengeni, „vegetálni” hagyták őket, és állandóan azt hangoztatták, hogy nem lehet, és nincs is értelme velük foglalkozni… hagyni kell őket ülni a tévé előtt, úgy, ahogy vannak. A kiskert elkészítését kemény ütésként és személyük, véleményük, sokéves tapasztalatuk elleni támadásként élték meg. 

Nem sokkal az ásózásunk után Kulifajnak valamitől elromlott a gyomra, és felugrott a láza. (Nem lepődtem meg: a képtelennél képtelenebb újításai miatt — például az úgynevezett bolti, „zacskós” levesét két nyers tojással és két háromszögletű sajttal ízesítette —, vártam valami hasonlót.) Reggeli műszakra léptem be, és  38 valamennyi volt a láza. Adtam neki lázcsillapítót és hagytam délig aludni. Rendbe is jött. Este úgy adtam át Madagaszkár Törpéjének, mintha csak aznap érkezett volna hozzánk. Igen ám, csakhogy később, megint felment a láza, s erre rögtön újabb beírást tudhattam magamnak, mert Madagaszkár Törpéje alapos ember. (Talán még alaposabb portásként, mint én íróként…) Beírta, hogy elmulasztottam a kötelességemet, és a magas láza ellenére nem vittem készültségre Kulifaj urat. Punktum! Ez van, hiába állítottam, hogy az én szolgálatom alatt semmi baja nem volt, a beírás megtörtént, és izgulhattam, hogy lesz-e következménye. 

— Nincs ebben semmi személyes — felelte kérdésemre…

— Oké! — feleltem, és ennyiben maradtunk. Csak azt sajnáltam, hogy amikor itt hagyta nekem Drugdát, vérző lábbal, kukacokkal, azt nem írtam be… de hát, késő bánat, stréberkém!

Nem tagadom, hogy állítólagos stréberségemnek — Madagaszkár Törpéje így minősítette a lakókkal való foglalatosságaimat — egyetlen oka volt: a jó eredménynek köszönhetően növelni véltem az esélyét annak, hogy véglegesítsenek a munkahelyemen. 

Fontos — mit fontos, létkérdés — volt, hogy megmaradjak a munkahelyemen, így nem zavart a kollégák véleménye. Sikerként könyveltem el, hogy következetességemmel egyre komolyabb ígéreteket csikartam ki Gicsből — már ott tartottunk, hogy az iskolai sakk-kör tagjaival is megszervezünk egy rangadót —, s egyre nyilvánvalóbbá tettem a számára hogy mindezt be is akarom váltani. A kiskert kialakításával láthatta, hogy valóban komolyan beszélek.

Amikor egyszer csak… 

Az az igazság, hogy nem vettem észre, mikor történt a törés, csak azt tapasztaltam, hogy Gics radikálisan megváltozott. Talán azt hitte, hogy felelőtlenül ígérgethet, s látva, hogy komolyra fordul a dolog, egyszerre megtorpant? Talán úgy érezte, hogy a rend, amit az azilban kialakított, veszélybe kerül azáltal, hogy velem szerződik? Nem tudok pontos, kimerítő, sőt, még csak elfogadható magyarázatot sem adni.  

Csak azt tudom, hogy egyszerre váratlanul késő lett…

Ekkor már mindenki észrevette, hogy baj van. Gics idegesebb lett, egyre többet veszekedett — és már nem csak Meszíkkel —, több bort követelt, kevesellte a kiosztott cigarettát (mi az, hogy egyáltalán ki van osztva? — kérdezte lázítóan), és általában ingerlékenyen reagált minden bejelentésre…

A beszélgetéseinket is egyre terhesebbnek érezte, majd bevallotta, hogy tulajdonképpen a női társaság hiányától szenved… elmesélte, hogy valamelyik nap, amikor nem én szolgáltam, arra járt egy kis cigánylány, akivel — a zárt kapun keresztül — már meg is egyezett, hogy bemenne vele a szobára, de a szolgálatos nem egyezett bele

— Pedig isten bizony, egy fél évig nyugtuk lett volna tőlem! — mondta elkeseredetten.

— Mióta nem volt nővel? — kérdeztem, mert kapcsolatunkat már eléggé erősnek éreztem egy ilyesfajta kérdéshez.

— Tizenöt hónapja —felelte csendesen, leszegett fejjel. 

És én tudtam, hogy nem mond igazat. Nem ez az igazi ok, amiért el akar, el fog menni. 

Pár napig nem találkoztunk, a kollégák a nyári szabadságaikat merítették így cserélgettük a műszakokat, s mire újra találkoztunk, három új hír is várt: a még üresen álló egy szobánkba hamarosan két új tagot kapunk, Gics hivatalosan is beadta a kérvényét, hogy felbontja a szerződését, és a portások közül pedig egyet takarékossági okokból el kell engedni…   

Madagaszkár Törpéjének bánatos képe, mikor közölte velem a hírt, nem tudott meggyőzni arról, hogy nincs benne a keze… de hát tudtam: nincs ebben semmi személyes… csak az érdekeiket védik. Minek ide valaki, aki nyüzsög, mint a sajtkukac?

A cég ezentúl havonta megtakarít egy fizetést. Ez is csak nyereség…

Aznap éjszaka szolgáltam. Megittam egy kávét, és izgatottan vártam a hajnalt. Nem volt kétségem afelől, hogy kit fognak elengedni, hiszen én jöttem legutoljára, és csak helyettesítésre vettek fel…

Hát ez van, az azil, ami nekem éppúgy menedéket jelentett (volna), mint az itt lakóknak, mindössze három hónapi haladékot jelentett utam utolsó szakasza előtt…  

Ez a hülye Gics ugyan maradhatna, csak hát neki én rontottam el az esélyeit azzal, hogy rászálltam és nem hagytam neki békét! Legalább őt meg kellene menteni… rá kell bírni, hogy vonja vissza a felmondását! 

Görnyedten, előrehajolva nézelődött a kiskapu mellett. Kimentem hozzá, hogy zavartalanul beszélgethessünk, de éreztem, hogy nem fogok sikerrel járni. Az én meggyőzési módszereim kevesek ahhoz a hatalmas erőhöz, ami őt hajtja. Lám, minden tudásom kevés ahhoz, hogy eredményesen lépjek fel az ő ügyében, vele szemben! Arra kellett gondolnom, bizonyos emberekben miért ne lehetne valami ősi, logikát és mindenféle megalapozottságot nélkülöző félelemnélküliség, amelynek következtében nem kell bizonyítaniuk döntésük és cselekedetük helyességét, jogosságát. A döntés folyamatának kiismerhetetlensége egyáltalán nem árnyékolja be jövőképüket, hiszen nem törődnek azzal, mi lesz velük. Hiába érveltem, hogy pár nap múlva vissza fog majd akarni jönni, de akkor már késő lesz, mert az előírások szerint, aki egyszer visszautasítja az állam ilyesfajta segítségét, az többet nem folyamodhat hasonlóért… Gics hajthatatlannak mutatkozott. Éreztem a páncélt a lelkén, amely nem fogadja el a test törékenységét, csak a felfoghatatlan, kozmikus erőknek engedelmeskedik, amelyek számunkra ismeretlen erővonalak mentén milliárdnyi porszemként hajtanak maguk előtt bennünket, embereket…

 Be kellett látnom, el kellett hinnem, hogy Gics képes egy szál tolószékben, kéttáskányi cuccával világgá menni, nem fél attól, mi vár rá, csak fejet hajt annak a hajtóerőnek, amely nem engedi, hogy huzamosabb ideig egy helyben maradjon…

A szolgálati helyiségbe vonultam, és a kint éjszakáztatott lovak beletörődésével szemléltem a megváltoztathatatlant… 

És már itt is a történet vége… 

Lehet, valóban lehetségesnek tartom, hogy túl nagy feneket kerítek az ügynek, s ráadásul hosszasan és körülményesen mondom el azt, amit rövidebben, velősebben, és csattanósabban is el lehetne mondani. Ezen el kell gondolkodnom…

Gyertyát gyújtok. (A gyertyagyújtás aktusa sokáig mesterkéltnek tűnt, s mostanáig félig elnéző, félig lenéző szomorkás mosollyal tekintettem rá, most természetesnek veszem.)

Mikor pirkadni kezd, elfújom a gyertyát, kinyitom az ablakot. Hallom, ahogy Drugda a folyosón morog és készülődik. Majd, mikor világosodni is kezd, a tenyerembe lehellek, és előretartott karokkal várom a felkelő napot… — az utca túloldalán fekvő két családi ház között épp az ablakomba süt majd be. A szolgálati helyiség nyitott ablakán át beáramló, friss, hajnali levegőben végre szabadnak érzem magam. 

Tisztán látok, s érzem a gyökértelen lebegés mámorát. Szó szerint gyökértelen: Nincs saját lakásom, s mostantól még az albérletemet sem fogom tudni kifizetni… de nem érdekel… nem érdekelnek a könyveim, a szekrényeim, és az ágyam… semmi, amit eddig állandóan magammal cipeltem… a csodavárás átszellemült pillantásával bámulok a narancssárgás napkorongba, s arcomra merevedett fájó mosollyal gondolok vissza az utolsó kiköltöz(-tet-) ésem előtti álmatlan éjszakákra. Ugyan miért izgultam ennyire? Miért is féltem a „mindenről” való lemondástól, a nincstelenségtől?  Olyan egyszerű megszabadulni a mindentől! Itt van Gics! Ölébe veszi a két táskáját és megy… Soha nem éreztem magam ennyire természetesnek. A természetből jövő és visszatérő állománynak, a többmilliárdnyi alternatív, potenciális és állandóan visszatérő csoda egyikének.

Ebben a lebegő állapotban az alázattal és a halállal is könnyebb megbékélni; mindent, amit eddig kaptam, ajándéknak kell tekinteni…

Már azt sem sajnálom, hogy nem sikerült befejeznem a morfogenetikus mezőkről szóló esszémet… de hát így van ez, mindig közbejön valami…, holmi kis haláleset, ez-az…

Meszík kopog. Nincs cigije. Adok neki. Morog, hogy kedvenc dél-amerikai sorozatát korábbra tették… 

Vége a műszakomnak… reggel van…

Gicstől úgy búcsúzok el, ahogy szoktam. Mintha legközelebb még találkoznánk, pedig tudom, hogy soha többé nem látom. Mire legközelebb jövök, ő már nem lesz itt. Ma még megkapja a nyugdíját, és azonnal utazik fel a megyeszékhelyre. Valószínűleg rámulat, estére fog egy nőt,… majd azt veszi észre, hogy kifosztották… de nem zavarja. Aztán az egyik hajnalon, a Mungu közeledtével, kis tolószékével hirtelen ott terem valamelyik vasúti átjárón, ölében egy üveg Jolánkával, és teljesen nyugodtan, minden félelem nélkül, a leszámolás elszántságával várja a közelgő mozdonyt… nagyon jól tudja, hogy ha visszakerül a börtönbe, ismét csak valamelyik erősebb rab csicskása lesz. És ezt már nem fogadja el… 

Majd hirtelen egy új, matematikailag leírhatatlan dimenzióba megy át, egy új pályára kerül, olyasmire, mint a Jorikke pályája, és csendesen dúdolja a halálhajó dalát…:

Szomorú, de számára másfajta jövőt el sem tudok képzelni. Nem hiszek abban, hogy itt a földön megváltozhat, és valósággal szenvedek attól a tudattól, hogy a Gics sorsának megváltoztatásra törekvő minden emberi igyekezetem holmi archaikus kilátástalanságon fut zátonyra,… úgy látszik, bizonyos kozmikus igazságok szűrőjén való vizsgálódás összeegyeztethetetlen a hétköznapi dolgok elemzésével és megoldásával… 

Az azil csak annyit tudott neki segíteni, hogy napi boradagját elfogyasztva túléljen, de halvány reménye sincs, hogy innen kikerülve olyan hajóra kerüljön, amely megilletné, azaz úgy éljen, ahogy élnie lehetne…

Gics távozása után még bejárok egy ideig, s a fiúk elújságolják, hogy Gics szerepelt a tévéhíradóban. — Összeverték és kifosztották… — dünnyögi Meszík, a főtévés. — Mutatták a tévében…

— Hát nem volt neki itt jó? — kérdem kinn, a fekete faszéken ülő Drugdától… de ő csak egykedvűen vállat von. 

Bármennyire egyszerű ember (vagy talán éppen azért?), tökéletesen összhangba került Giccsel, érti a lelkét, és „tudja” ő is, akárcsak én, hogy Gicsnek nem volt más útja…

Elképzelem (az írói képzelet megzabolázhatatlan!), milyen lesz az élet, ha már én sem leszek az azilban. (Gondolom, még megengedik, hogy a vizsgát letegyem, kár lenne veszni hagyni a pénzt! És egyébként olyan szépen mutathatna majd a bizonyítvány a falon… de ugyan melyiken?)  

Hát igen, elképzelni valóban nem nehéz. 

Ennek a megváltoztathatatlanságra ítélt rendszernek az elemeiből játszva kikövetkeztethető, mi várható: Megérkezik a két új lakó, és Kulifaj felvont szemöldökkel, érdeklődve hallgatja majd a változásokról szóló híreket (valószínűleg többször is az újdonság erejével hatnak majd rá), és enni kér az új szolgálatostól. Meszík egy szót sem fog szólni, csak belemélyed a műsorújságba, és igyekszik elérni, hogy továbbra is az ő kedvenc sorozatait nézzék. Drugda pedig — miután esténként meglocsolja a paprikapalántákat — folytatja egyéni bosszúját a társadalom, vagy ki tudja mi ellen, s — az újonnan jelentkező köhögőrohamoktól kényszerítve — a leszálló éjszaka magányában egyre intenzívebben köhögi-köpködi tele a folyosót. Nyálával, testnedveivel telíti a csempéket, a falakat, és a kilincseket…

Aztán szertartásszerűen helyet foglal a zárt üvegajtó mellett, sodor egy cigarettát, és leszegett fejjel, anélkül, hogy odanézne, az azil védő falai között várja a napfelkeltét…

Hogya György