—Kétségeim vannak, hogy valóban csak a nagy Akbar történetét írom-e — kezdi sorait  Abúl Fazl, a Nagy Akbar hűséges barátja és történetírója.  —Akbarról, szól és mégsem csak róla. Érzem, hogy a mesélés szövetébe, annak szálai közé új és újabb szálak keverednek, amelyek már megmásítják a szövő által elképzelt képet. És tovább megyek. Attól tartok, hogy még ez a kép sem teljes, még e mögött is ott rejlik valami olyan mondanivaló, amelynek tettenérése és megfogalmazása meghaladja képességeimet.  „Ain-i-Akbari” című munkám írása közben — annak nem egy fejezetével kapcsolatban —alakult ki ilyesmi érzésem. De Allah tudja, mit miért tesz, s ezért nyilván mindennek így kellett történnie. 

Akbar gyermekkoráról csak elbeszélésekből értesültem, de tudom, hogy születésekor a Badruddin Mohammed Akbar nevet kapta, s miután apja Humajun, aki a nagy Babar fia volt, s aki épp száműzetésbe kényszerült, fiát Akbart  Rewa hercegségben hagyta, ahol Ram Singh herceggel nevelkedett. Tanuló éveit Mukundur faluban töltötte, ahol megtanult vadászni és harcolni, de Allah kifürkészhetetlen akaratából nem tanult meg sem írni, sem olvasni. Sőt, élete folyamán a későbbiekben sem szakított időt arra, hogy ezt a hiányosságát pótolja. Úgy vélem, ez is egyik oka lehetett a nagy világvallás kialakítására tett kísérlete sikertelenségének. 

Ami uralkodásának kezdetét illeti, az a véleményem, hogy ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett Bajram kán, aki Humajun —Akbar apja — halála után megfelelő eréllyel, a megfelelő időben — Kalanaurban —  a megfelelő keretek között —aranyruhában, fekete tiarával —koronáztatta meg Akbart sáhinsáhhá, azaz a királyok királyává.

Uram, Akbar már fiatal korában megmutatta micsoda képességeket örökölt, s méltó utódja nagyapjának a hatalmas Babarnak, aki annak idején a panipati síkon megverte Ibrahim Lodi seregét, s így alapozta meg a hős maghalok uralmát. Akbarnak ugyanis rögtön trónra lépése után meg kellett küzdenie a Szúri udvar megátalkodott képviselőjével, aki Delhi és Agra elfoglalása után szintén császárrá koronáztatta magát. Uram, Akbar nem hallgatva a tanácsadóira, akik a menekülést javasolták neki, rárontott Hami Vikramaditja seregeire és mint hős nagyapja Babar, ő is a panipati síkon bizonyította katonai rátermettségét és bátorságát. Dicső győzelmét tovább folytatta, amikor sorra verte meg a Szuri-dinasztia képviselőit. Először Szikandár Sáh Szúrit majd Ádil Sáh Szúrit győzte le. Az igazsághoz tartozik, hogy e csatákban is hűségesen mellette állt Bajram kán, aki hűségének és jó tanácsainak köszönhetően további érdemeket szerzett.  

Uram, Akbar ekkor kezdett neki birodalma kiépítésének, s ekkor kerültem udvarába én, Abul Fazl, a hűséges történetírója. 

Uram, Akbar egyik legfontosabb művének — mindamellett, hogy rendkívül nagy támogatója volt a művészeknek —Fatéhpur város felépítését tartom, és az igyekezetet, az elképzelést, ami uram Akbar lépteit vezette ennek a fensőbbséges tervnek a végrehajtásában. 

A most következő lapokon tehát Fatéhpur történetét követheted soron ó, kedves Olvasó!

Akkor még Delhiből irányította királyságát és tele volt harci kedvvel. Dicső őseinek, Dzsingisz kánnak és Timur Lenknek a vére, valamint a dicsvágy hevesen tombolt benne, így érthető, hogy sem Malva sem Rádzspútána királysága nem tudott ellenállni rohamának. Igaz, uram, Akbar — őseivel ellentétben —nem volt kegyetlen a legyőzöttekkel szemben. A rádzsputok legyőzése után például kétségbevonhatatlan tanújelét adta jóindulatának, s hűségesküjük után, eltérő vallásuk ellenére is fontos, irányító szerepüket a fejedelemségükben meghagyta nekik, sőt mi több, udvarában egyenrangúnak számítottak a muzulmán nemesekkel. Háremébe pedig dzsajpur hercegnőt is vett, akit Mariam uz-Zamaninak neveztek, és aki később fiát, Dzsehangírt szülte neki. 

A nép szerette Akbart, és Akbar szerette a népét. Todar Mal — egyébként szintén hindu —adóügyi minisztere révén olyan közigazgatási és adóügyi rendszert hozott létre, amely felvirágoztatta birodalmát, így nyugodtan eltörölhette a hindu zarándokok adóját és a más vallásúak adóját, a dzsizját. Ugyanakkor megtiltotta a muszlimoknak, hogy a hinduk szent állatát, a tehenet levágják. Általában törekedett arra, hogy hitéért bárkit hátrány ne érjen, még a hitelhagyásért járó muszlim büntetést is eltörölte. Ellenezte a muszlim rabszolgaságot, de azt a hindu gyakorlatot is, hogy a halott férjjel együtt élő feleségét is elégessék. Mivel hithű muzulmán volt, és nem akarta provokálni az ulemat, tehát a vallástudókat, Akbar évente hosszú karavánokat küldött Mekkába zarándokokkal és gazdag ajándékokkal a mekkai és medinai hatóságoknak. A hajók a gudzsaráti Szuratból indultak. A háreméből való hölgyek is rendszeresen a karavánnal tartottak. 

Akbar, mint a népe sorsáért felelősséget érző uralkodó sokat töprengett mindazon, amivel életében találkozott; a kiirthatatlannak tűnő ellenséges megnyilvánulások és a baráti gesztusok összeegyeztethetetlenségén, valamint az emberek vallási elkötelezettségén.

A birodalmában fellelhető vallási és kulturális megosztottságot nehezen tudta megérteni. Allahnak ugyan mi szándéka lehetett azzal, hogy ennyire megosztotta az embereket?

Miután a palotában azon kevesekhez tartoztam, akiknek uram, Akbar megengedte, hogy nézeteinek hangot adjon, én magam is gyakran tettem fel hangosan kérdéseket, amelyek a köröttünk zajló ismert és ismeretlen világok természetével voltak kapcsolatosak.  Uram, Akbar nyitottságának és eszességének köszönhetően palotáinak valamelyikében gyakran és rendszeresen találkoztunk idegen vallások képviselőinek és kereskedők nézeteivel, s érdeklődéssel hallgattuk az idegen országokról szóló jelentéseket, mendemondákat. Természetesen voltak, amelyeknek hitelt adtunk és akadtak, amelyeket kételkedéssel, fenntartással fogadtunk. Akár üzletemberekkel, akár más népek vallástudóival beszélgettünk, számomra mindig ott lappangott beszédükben valami mögöttes szándék, a meggyőzésre törekvők határozottságában mindig belevegyült valamiféle sunyi akarnokság.  

Végül, tanácsomra, uram, Akbar megnyitotta az Istentiszteletek Házát, ahol rendszeresen hitvitákat rendezett szunnita ulémák, szúfik, hinduk, zoroasztriánusok, zsidók, dzsainák és a goai portugál jezsuiták részvételével. Sajnos, mint később kiderült, a vallástudókkal szembeni fenntartásaim jogosnak bizonyultak, mert bizony eme jeles bölcsek ezeken a hitvitákon gyakran bolondnak és eretneknek nevezték egymást, sőt, mi több, jó barátom a történész Bada’úni szerint úgy gyűlölködtek, mint a zsidók és az egyiptomiak.

Számunkra, igazhitűek számára a mihráb az imafülkét jelenti (legyen az mecsetben vagy idgán), a qible pedig a mekkai irányt jelzi, amely ugye az ulema szerint nem térhet el több mint 30°-al a megadott iránytól, azaz Mekka feltételezett helyétől. A hitvitákon az kellett tapasztalnom, hogy egynémely vallás képviselője nem 30, de olykor 90, sőt mi több, 180-fokos változtatásra is merészkedett kinyilatkoztatása során, s ezen urammal, Akbarral később jókat mulattunk. 

De hogy Fatéhpur sorsára is rátérjek, az előzmények a következők voltak: 

Mint minden uralkodónak uram, Akbarnak is fő gondjai közé tartozott az utódlás kérdése. Mivel két elsőszülött fia, az ikrek, Hasszán és Husszein, kora gyermekkorukban meghaltak, kedvenc feleségei pedig ez ideig csak lányutódokat szültek neki, a birodalom ügyeinek intézése közben állandóan a trónörökösön járt az esze. Az ifjú, aki tovább viszi akaratát, élteti a régi maghalok vérét, és fiatal farkas módjára végrehatja azt, amit ő elkezdett. Egy ifjú, aki élére állhat a birodalomnak, s érvényt szerez egy új, minden alattvalót kielégítő vallásnak. S mindezt a szelíd meggyőzés erejével éri el, nem pedig úgy, hogy üszkös romokat, vért és rettegést hagy maga mögött.

Nem messze Szikri településtől lakott Szelim sejk, akit erényes élete miatt már életében szentként tiszteltek és ezért is hívták sokan Pir (Szent) Szelimnek.  (Érdekes játéka a sorsnak, hogy az ősrégi indiai pir, azaz szent nemzetség ugyanazt a szót használta önmaga megjelölésére, amelyet a perzsák a pir, vagyis a mester nevére.) Akbar tehát felkereste Szelim sejket, akit tisztelt és nagyon sokra tartott, és hosszasan elbeszélgetett vele. Nem zavarta az sem, hogy Szelim sejk a szúfi utat járta, mert jómaga is azon volt, hogy megtapasztalja Allah jelenlétét a világban. Sőt, uram Akbar egyenesen Allah kinyilatkozását látta és érezte benne. Szelim sejk egész lénye nyugalmat és megértést sugárzott. Bár vallási ügyekben végtelenül szigorúan járt el, türelme és jósága szeretetreméltóvá tették. Uram, Akbar tehát azért kereste fel Szelim sejket, hogy az imádkozzon az új uralkodó, a trónörökös megszületéséért, és hogy jóindulatát elnyerje, meg akarta tudni, lenne-e kifogása az ellen, hogy mecsetet építessen a tiszteletére. Természetesen, csak akkor, ha majd a fiú megszületik. 

Szelim sejk meghallgatta a kérését, s cserébe csak azt kérte, hogy ha eljön majd az ideje, ő maga foglalkozhasson az ifjú szellemi nevelésével. Nyilván tudta, hogy ha uram Akbar örökösét megnyeri, megfelelő nevelésben részesíti, neki továbbra is nagy szava lesz a birodalom irányításában. S az új trónörökös megfelelő irányban tarja majd a birodalom kormányzását.

És Szelim sejk betartotta a szavát. Imáinak köszönhetően, no meg persze, Allah kegyelméből megszületett Dzsehangir herceg.

Dzsehangir herceg megszületésekor uram, Akbar öröme határtalan volt. Hatalmas ünnepséget tartott, s ígéretéhez híven a Szikri melletti magaslaton felépítette a Dzsama Maszdzsid mecsetet. Sőt, nyilván egy korább elgondolása alapján a Szikri község felett emelkedő szilapárkány tetejét legyalultatta, a domb aljánál 30 kilométer kerületű mesterséges tavat hozatott létre, majd belekezdett Fatéhpur építésébe.  

A Dzsama Maszdzsid mellett fokozatosan épült a Díván-i-Khász, a  Magánkihallgatások Csarnoka, amely úgy is ismert, mint Ékszerház, felépült a  Díván-i-Ám, a Nyilvános Kihallgatások Csarnoka, továbbá az Ánkh Micsauli, amelynek a jelentése: „csukott szemek”, és valójában császári kincstárnak szánták, és végül, de nem utolsósorban a Pancs Mahal, amelyet az új világvallás székhelyének szánt. 

Uram, Akbar mindeközben rendületlenül törődött birodalma jólétével és gazdagságával, minek következtében további királyságokat támadott meg és foglalt el.  Hatalma és gazdagsága hihetetlenül gyarapodott, így — az agrai kincsestár mellett — a készülő város újonnan épült palotáiban külön termekben halmozta fel kincseit. Egy teremben voltak az arany- és az ezüsttárgyak, egy másikban a drágakövek és ékszerek, egy továbbiban pedig a rézből készült műkincsek.

Külön palotában tárolta a festményeket, könyveket és egyéb értéktárgyakat. Akbar különösen kedvelte a festészetet…. eleinte perzsa hatás, különösen a miniatűrök nyűgözték le, és ezen a téren az ő szemében egyértelműen Bizhád stílusa érvényesült, ám később újabb festők törtek az élre, köztük nagyon sok hindu is. Ilyenek voltak Készu, Murkand, Madhu, Dzsagan, Mahés, Tára és a többiek. Külön említeném a fiatal Daszvant nevét, aki gyaloghintó-hordozóként szaladgált  az udvarnál, de szabad idejében folyton csak rajzolt, falakra, ajtókra, ahova csak tehette. Uram, Akbar felfedezte és Mir Szejjidhez, az udvar legtekintélyesebb festőjéhez adta tanítványul.

Az ifjú képei nagyon nagy hatással voltak Akbarra, és bőkezűen jutalmazta munkájáért. Daszvant volt az, aki szakított a régi perzsa miniatúrák jellegzetes hagyományával, amely hagyomány a távoli tárgyakat vagy alakokat a közelebbinek fölé helyezve ábrázolta, a távlatot mintegy térképszerűen függőlegesen síkra vetítve. Daszvant viszont — idővel — térbeli rajzokat készített, amelyeken a palotának nemcsak a homlokzata látszott, de az oldala is és emberi alakjai is olyan élethűre sikeredtek, hogy Akbar nem győzte csodálni őket. A távolban elvesző perspektíva látható és láthatatlan vonalai ámulatba ejtették Akbart. Nem titkolta, hogy komoly feladattal akarja megbízni az ifjú festőt, azonban sejtelmesen csak a Fény Fiainak és a Sötétség Fiainak ábrázolásáról tett említést.  

Mondanom sem kell, hogy szegény fiú rengeteget szenvedett Mir Szejjid féltékenységétől és piszkálódásától. Akbar persze mindebből semmit sem sejtett, bár nemegyszer javasoltam neki, hogy Daszvantnak nagyobb szabadságra lenne szüksége, de uram, Akbar figyelmét teljesen lekötötte az új vallás szervezése és a hadjáratok, a birodalom irányítása, a kincstár, a hárem és gyönyörű paripái felügyelete.

A festők közötti természetes rivalizálásként fogta fel a dolgot, — „ A betű vakhitű követői ellenséges szemmel nézik a festészetet, de én nem szeretem az ilyen embereket.” — mondta, mert jól tudta, hogy az ulema nem nézi jó szemmel az emberi alakok ábrázolását, s neki saját külön harcát kellett megvívnia a vallástudókkal, akiket népszerűségénél és hatalmánál fogva —saját nézetei megvédése érdekében — sarokba szorított, s nem érezte szükségét, hogy a festők közötti csetepatékba is beleavatkozzon. 

A gudzsaráti hadjáratáról hazatérve, az időközben felépült új fővárost hivatalosan is Fatehpurnak, azaz a „Győzelem Városának” nevezte el. Ezek az előzmények is amellett szóltak, hogy az új vallást, az Isteni hitet, a Dín-i-Iláhi-t szeretettel és a szelíd meggyőzés módszerével terjessze, és ne erőszakkal menjen neki az ulemának. 

 Uram, Akbar, mint említettem, szerette a népét és rengeteget gondolkozott azon, hogy miképp lehetne annak helyzetén javítani. Olyankor csak ült és hangosan beszélt magában… kérdéseket tett fel… de tudtam, hogy ezeket a kérdéseket csak a fáradtsága szüli. Választ csak akkor kapott, ha megjelent a másik énje. Csak akkor tudott válaszokat kicsikarni, ha megérezte a „mennyei ikertestvére” jelenlétét. Őt nevezte okosabbik énjének, és ilyenkor határozott léptekkel fel-alá járkálva szép, érdekes és izgalmas párbeszédek részese volt.  Véleményem szerint valójában Allahhal beszélgetett.

Ezeken a napokon régi gondolkodók műveiből kellett felolvasnom neki és tudtam, ilyenkor a legnagyobb hiba lenne megjegyzéseket fűznöm a hallottakhoz. Uram, Akbar maga akarta továbbgondolni Kabir vagy Dádu eszméit, amelyek mind a lényeg egységéről szóltak („A lényeg egy és ugyanaz” „Minden jelképen át ugyanazt a valós tartalmat kell felismerni.”) Nagy érdeklődéssel hallgatta Nának vallásalapító nézeteit is, és lassan fel-alá járkálva a teremben, kezeit háta mögött összefogva kissé lehajtott fejjel gondolkodott. Pillantása valahova távolba révedt, és tudtam, hogy még a személyemet sem érzékeli, csak a szöveg jutott el hozzá, melyet oly szépen, érthetően és hangosan olvastam fel. Leggyakrabban azonban a Bamidzsan-völgy prófétájának könyvéből kellett felolvasnom, aki képes volt kiszabadulni a zsidó-keresztény-zoroasztriánus-buddhista világból és levelében ilyeket írt: „A Szentlélek irgalma nyissa meg szíveteket és engedje, hogy saját szemetekkel pillantsatok bele lelketekbe!”

Máskor azonban kétségbeesetten kérdezgette önmagát : —Mit tegyek? 

Talán attól félt, hogy ő is ama próféta sorsára jut…

Jól tudta, hogy erőszakkal mindent elérhetne, hiszen számos államot, királyságot letiport, de az igazi kihívást az emberek meggyőzésében látta. Azt szerette volna, ha az emberek a saját józan eszük hatására gyülekeznek az új vallás zászlaja alá…mert ettől remélte az igaz győzelmet. A meggyőzést többre tartotta, mint a kényszert.

Talán azért mert uram, Akbar nagyon fiatalon megélte a kegyetlenséget, csatáiban rengetegszer látott értelmetlen vérengzést és halált, amelyek mintha az élet elkerülhetetlenségei közé tartoztak volna. Bár a csatákban, a harc hevében még fellelhető némi a gyilkosságot igazoló törvényszerűség, de a hétköznapi életben nem fogta fel ésszel, miért nem javulnak az emberek. 

Minden nap, rögtön napkelte után, három órán át szolgáltatott igazságot a nép szeme láttára a Díván-I-Ámban — a hóhér az egész meghallgatás alatt a kínzóeszközök mellett állt (bár azokat sosem használta), hogy a fegyelmet fenntartsa a teremben — s mégis akadtak, akik újból és újból rossz tettekre ragadtatták magukat. Akbar érezte, hogy egy új vallás csak akkor lehet sikeres, ha küldetése, üzenete áthatja a nép, a hétköznapi emberek szívét és meggyőzi őket a helyességéről. Ha olyan elvekkel, kijelentésekkel és tartalmakkal van tele, melyek a más világvallásokban is megtalálhatók. Azokból csak a legmegfelelőbb tételeket, mint például az „amit nem kívánsz magadnak, te se tedd mással” kell átültetni egy újkörnyezetbe, s olyan vallás alakítható ki, amely megadja a lehetőséget, hogy az emberek jobbak legyenek. 

—De mi a megoldás? —kérdezte önmagától palotája mélyén. A portugál keresztények beszámolóiból nyilvánvalóvá vált számára, hogy ezek a keresztények, akik egyetlen egy igaz istent hirdetnek, csalók és önámítók, hiszen a későbbiekben elárulták, hogy rengeteg szentjük is van, akikhez imádkoznak. —Miben különböznek akkor a többistenhivőktől? — merengett el Akbar. Szentjei vannak a városoknak, a mesterségeknek és még ki tudja, kinek. Botorság abban hinni, hogy van egy mindenható isten és ugyanakkor a kisebb szentekhez imádkozni — rázta meg fejét értetlenül. — És a zsidók se jobbak. Miféle teremtő isten az, amely úgymond visszahúzódik magába, hogy helyet adjon a világnak? Amelyben aztán teljesen értelmetlenül megjelenik a rossz? 

—De az ulema (a muzulmánok jogtudósai) képviselői sem egységesek — méltatlankodott uram, Akbar —, hiszen elítélik a szufizmus képviselőit, akik saját magukon akarják megtapasztalni Allah jelenlétét. — Ugyan mi rossz lehet abban, ha Allah megjelenik nekem —kérdezte, választ sem várva, és ebben igazat kellet neki adnom. Allah mindenre képes, akkor miért ne lehetne képes arra, hogy uralkodónknak megjelenjen, és személyes létéről biztosítsa?

—Ehh,…—legyintett bosszankodva uram, Akbar és tudtam, hogy az új világvallás más alapokra fog épülni…

Szíve egy olyan valláshoz húzta, amelynek követője szabadon döntheti el, miként harcol a világban fellelhető rossz ellen. És ez a vallás csak olyan eszmékre épülhet, amelyek a régi Perzsiában eresztett gyökerekből Bamidzsanban szökkentek szárba… 

A döntést — éppen mert alaposan elő akarta készíteni — saját maga is nehezítette, talán mert sok mindenkire hallgatott. (Még a napi horoszkóp összeállítók is befolyásolták Akbar és az udvar szinte minden tevékenységét. Többek között a császár ruhája színeinek is összhangban kellett lenniük az asztrológusok tanácsaival. Akbar uralkodó bolygója a Jupiter volt, és így a ruha színeinek is — mint a sárga, lila és bíbor — vissza kellett tükrözniük ezt.)

Mindezek ellenére én magam is hittem az új vallásban, mert láttam azt a temérdek kincset, és hatalmat, amellyel uram, Akbar rendelkezett, láttam a rengeteg újítást, a közigazgatás jobbra fordulását, a manszabdárok, dzságirdárok és a köznép gazdagodását, és valahol hittem abban is, hogy mindez olyannyira kihat majd az emberek gondolkodására, hogy ezáltal egy olyasfajta közös léleknek jutnak birtokába, amely győzelemre viszi a Dín-i-Iláhi ügyét és „saját szemükkel pillantanak bele lelkeikbe!”

 Nem vettem észre, hogy miként uramat, Akbart, engemet is becsapott az eszme. Nem mi voltunk, akik uraltuk a gondolatainkat, hanem az új világvallás eszméje uralkodott el rajtunk.  

Mikor végre, rengeteg hadjárat, rengeteg szervezkedés és győzködés után a város készen állt, s paloták hosszú sora díszítette, uram, Akbar egyre inkább erőltette válaszaimat azt illetően, kik és mennyien vannak az új vallás hívei. 

Az igazsághoz tartozik, hogy az idő előre haladtával nekem is rengeteg álmatlan éjszakát okozott saját ötletem. Végül is én voltam az, aki a rendszeres hitvitákat javasoltam neki, s ezzel bogarat tettem a fülébe, s ugyanakkor én vagyok az, aki látom az ulema ellenséges lépéseit, s látom a megfélemlítettek megjuhászkodását. S végül én vagyok az, aki mindezt elhallgatja legfőbb ura és parancsolója előtt. Előbb magam akartam megérteni a helyzetet:  

Lám, mi magunk sem tudjuk, mi rejtőzik a népünkben, mert ha veszem egyiküket vagy másikukat, akikkel négyszemközt beszélgetnék, talán meg tudnám győzni, hogy lépjen az új vallás követői közé, mint mondjuk, Faizit, a költőt,  de lám a nép, mint  tömeg, pontosabban a tömeg, mint nép,  egységesen elutasítja, nem érzi magáénak uram, Akbar vallását, s valamiért, amit nem értek, nem fogadja el. Bizalmatlan. Valami más kell a meggyőzésére, ami több mint egyszerűen kihirdetni.  Akbar akarata ehhez kevés. Talán mégis az erőszak a vallás és a hit kellő térítője? 

 Az új vallásnak univerzálisnak és térítőnek kell lennie, rendben van. De miért nem elég a meggyőzés?

Hiába van tehát rengeteg vagyona, hadserege és hiába megnyerő és jóságos: egy vallás megalapításához mindez kevésnek bizonyult….a jó közigazgatás, a dzsizja eltörlése, különböző, a nép érdekében hozott újítások, mind-mind kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy egy vallás beinduljon… 

S nemcsak én, de maga uram, Akbar is tanácstalanul állt mindezzel szemben. Ő nem egy vad nomád volt, mint ősei Dzsingisz vagy Timur Lenk, aki végigsöpörtek a pusztán és nem hagytak maguk mögött nemhogy épületeket, de még életet sem. Bár ő maga is tudott kegyetlen lenni, ha becsapták vagy hűtlenek voltak vele szemben, de a legyőzöttekkel szemben elnéző volt, sőt a nemes ellenfeleket a maga pártjára tudta állítani, tehát meggyőző erőben sem volt hiánya, ám úgy mutatkozik, mindez egy új vallás megalapításához kevés. Kapcsolatba került minden lehetséges vallás képviselőjével, s a vallások mintegy legjavát kívánva átmenteni, azok lényegét megragadva kínálta fel az új, megújult vallást népének. Mindezek alapján a nép békésen, nyugodtan áldozhatott volna istenének, megszabadult volna a rossztól és lám, a népnek mégsem kell!!!

Amit nem lehetett tovább elodázni, bekövetkezett. Uram Akbar ellenkezést és mellébeszélést nem tűrő módon felszólított, adjak számot arról, mennyien is vannak az új vallás, a Dín-i-Iláhi követői. S nekem azt a tényt, hogy a hatalmas birodalomban a Dín-i-Iláhi-nak eddig mindössze tizennyolc elszánt követője van, ugyanaznap kellett tudtára adnom, amikor be kellett számolnom arról, hogy Daszvant, a kedvenc festője öngyilkos lett. 

Uram Akbar elgondolkozva ült a Divan-i- Khasz –beli trónján, tekintetével valahol a távolban keresett valamit, és nagyon sokáig nem szólt egy szót sem. 

—Micsoda figyelmetlenség volt ez a részemről… hogyhogy nem vettem észre? — motyogta csendesen az orra alatt és én nem értettem, mire vonatkozik uram, Akbar ezen megjegyzése. Az új vallás sikertelenségére, s ezáltal az ulema alábecsült befolyására avagy Daszvant méltatlan halálára? 

Senki nem tudhatja mi járt uram Akbar eszében azon napon, mikor döntését meghozta, kivéve persze Allahot, de ő sem avatkozott közbe. 

Fatéhpur, az élő város szinte egyik napról a másikra kiürült.  Uram, Akbar udvarával, embereivel, hivatalnokaival, katonáival, kincseivel, lovaival Lahorba költözött. Fatéhpur kihalt, s Akbar parancsára senki sem nyúlhatott hozzá.  A csodálatos paloták azóta mintegy figyelmeztetésként állnak továbbra is, ám senki sem figyel rájuk…a fatehpuri gondolatot éppoly mellőzés jellemzi továbbra is, mint Akbar ottlétekor. 

Uram, Akbar azonban nem mutatott sértődést, ez a nemes lélek továbbra is elszántan harcolt Allah nagyobb dicsőségéért, birodalma alattvalóiért, s mindent megtett, hogy a maghalok dinasztiája erősebb és hatalmasabb legyen, mint bármely más előtte való uralkodói család. Allah segítségével sorra hódította meg Bengália, Kabul, Kasmír, Orisza, Beludzsisztán és Berár királyságait, míg végül Kándes került az uralma alá. Fia nevelését sem hanyagolta el. Szelim sejk korai, váratlan halála után a lehető legjobb képzést adta fiának. Dzsehangír herceg a tudós Abdur Ráhim Kanikanán mellett , történelmet, számtant, földrajzot és más tudományokat tanult, valamint elsajátította a fárszi, arab, török és urdu nyelvet.

Ám soha többé nem említette előttem Fatéhpur nevét.

Fatehpur, a mogul építészet eme látványos csodája így továbbra is kiüresedve áll, mintha azt sugallná az odatévedő vándoroknak: A világ némiképp másként működik —fejezte be a Nagy Akbar életének Fatéhpurról szóló fejezetét Abul Fazl az „Ain-i-Akbari” című munkájában. 

Hogya György