Ott tartunk, ahol száz éve. Utálnád

te is, azt hiszem.

Kísérleteztél, tündököltél, ahogy

egy munkáslánytól elvileg

nem telik.

Attól se, akinek híres a bátyja. Dacból

lehettél volna sült realista is, ám

a politika és az izmos izmusok

magukkal ragadtak a légbe.

A világmegváltás olyan szexi volt!

Jó

lenne tudni, hogy aztán mért

adtál fel mindent.

Persze, kitalálhatom.

A politika, az írás, meg a

sok pasas együtt se ért annyit, mint a

gyerekeid. A jobb napokon

ezzel áltattad magad. Különben csak

a kozmikus fáradtság a konyhakövön.

Szűkös kosztpénz, szoros konty.

Gránithomlokod mögül

hamar kikoptak a vad

képzettársítások.

Mért hagytad, hogy feszes,

magnetikus melleidből

szítt emlők legyenek?

Hogy kiszívott nyakad, nyakas természeted

közönnyé hamvadjon? A töredelem

természetellenesre

fakította színeidet.

Talán eleinte vágytad még,

hogy szavad és neved legyen, de

meggyőztek aztán, hogy

nem ez a lényeges. Ha élni

akartál, hinned kellett nekik.

Mikor pedig már nem, addigra minden

megmindegyedett.

Mint egyedet, mint egyedit

a sors mézgája magába zárt.

Egyszer még borostyán leszel.