Maszlag

Színleltem, mintha erősen gyászolnék. Fásultan hallgattam végig a pap beszédét, csak akkor érzékenyültem el, amikor a sorban következőről tett említést. Azt a „miatyánkot” végig motyogtam.

A külvilág szeme és szája elől fekete ruhába, fekete fátyolba rejteztem. Csak olyan profán gondolat fogalmazódott meg bennem, megsülök a nyavalyás fekete harisnyában.

– Szegény asszony! Milyen fiatal még – hallottam ki a fals hangokat, amivel az asszonyok a férjüket óvták tőlem, a férfiak meg képzeletben már a lábam közt jártak.

– Zsuzsika! Ha szükséged van segítségre, csak szólj! – tolakodott intimszférámba a szembe szomszéd, akit az sem zavart, a felesége árgus szemmel leskelődik.  A farkát tolta volna, de útban volt hordóhasa.

Hallottam más asszonyoktól, ők is hasonlóan jártak amikor megözvegyültek, hogy azonnal akadt jelentkező, betölteni a keletkezett űrt. Hogyne, minden vágyunk egy másik alkalmatlan ember lenne.

Meglepően gyorsan megvolt a temetés, harmadnapra azután, hogy kihívtam a mentőket. Itt, egy alföldi kisvárosban nem kérdezősködnek.

A mentőorvos megállapította a halál beálltát és máris értesítette a temetkezési vállalkozót. Alig egy óra leforgása alatt el is vitték néhai férjem porhüvelyét. Senkit nem érdekelt, miért halt meg egy ötvenöt éves férfi, ahogy írni szokták, tragikus hirtelenséggel. Aki ivott. 

Az a bizonyos tragikus hirtelenség öt éve érlelődött. 

– Kirúgtak – közölte Zoli a férjem lakonikusan azon a napon. 

Csodálkoztam is, milyen korán hazajött. Többet nem tudtam belőle kiszedni. Akkortól kezdett intenzíven inni. Korábban is lecsúszott, de mindig csak hétvégén. Onnantól viszont a kávé mellé letolt két felest. Többször is kávézott és vodkázott egy nap, így akarta a józanság látszatát fenntartani, hogy nem csak alkoholt fogyasztott.

Nem lett munkanélküli, mert mindig volt mit tennie, voltak eseti megbízásai. Előadások, oktatások. Csak a rendszeresség múlt el az életéből. Soha nem volt agresszív, aki nem került lélegzetvételnyire közel hozzá, azt sem vette volna észre, hogy részeg.

A temetés másnapján becsöngettem a szembe szomszédokhoz, Ibolya a háziasszony nyitott ajtót. A gyászruhát levetettem, csak egy short és egy trikó volt rajtam a nagy hőségben. Takarításban voltam, a volt férjem nyomait takarítottam.

– Itthon van Pista?

– Mit akarsz tőle? – kérdezett vissza szúrós szemmel. 

Na mondom, gyorsan elmúlt az együttérzés. Meg aztán melltartót is viselhetnél, gondoltam, kilóg az otthonka karkivágásán.

– Na, mi van? – jött elő István, egy szál gatyában, amit csak hátulról lehetett látni, elől nem, takarta a pocakja.

Láttam rajta, zavarban van, szerintem nem arra a segítségre gondolt, amire megkértem.

– Neked vannak jó ismerőseid, akinek el lehetne adni néhány dolgot Zoli cuccaiból.

– Pár perc és odaát vagyok – kapott az alkalmon István.

Tele volt a ház mindenféle régiséggel, antik dologgal, műszaki eszközzel. Zoli mindig más hobbiba vetette bele magát. Egyszer a népművészet bűvölte el. Annak eredője a sok köcsög, cserépedény, semmire nem jó mezőgazdasági eszközök.

Később a festészet lett a szíve szerelme. Ibolya gyakran állt neki modellt, pontosabban feküdt. Egyszer a hálószobában találtam őket. Férjem éppen az ecsetet próbálgatta a hitvesi ágyunkban heverő csupasz nőn.

Bármerre jártam a lakásban a falakról sütött a szégyen a széttárt ölű aktokról. Első dolgom volt leszedni a falról a képeket, már csak a poros lenyomat emlékeztetett rendszeres megcsalásomra.

– Ez művészet, te ezt nem érted – pörölt velem Zoli, amikor sokadszorra kaptam rajta őket.

– Dugd meg, ha akarod, csak a falakat ne csúfítsd el!

Néztem a szomszédot, aki mit sem tudott a felesége viselt dolgairól és arra gondoltam, talán nagyon régen alkalmas lett volna bosszúállásra.

– Szerinted van valaki, akit érdekelnek hanglemezek? – mutattam a több ezer darabos gyűjteményre, aminek külön polcot fabrikált az uram.  Meg kell mondani, az asztalos munkához értett, mindenki csodájára járt a bútoroknak, amelyeket ő készített.

– Ezt megveszem én – csapott rá a kollekcióra István.

Gyorsan megegyeztünk és rövid idő múltán már a szomszédasszonyt boldogította a nálunk soha nem hallgatott zenetár.

Egy hét lomtalanítás után éreztem, megtelik levegővel a ház. Minden fölös holmit eladtunk, elajándékoztunk, vagy kivittünk a hulladékudvarba. Úgy tűnt,  rajtam kívül soha nem élt itt más.

Már csak az írások maradtak. A festészet után azt gondolta író lesz. Majd dühből megírja az igazságtalanságot, ami a szegény magyar dolgozókkal megtörténik. A politikával, haraggal, antiszemitizmussal átitatott írásait megmutatta. Csak reméltem soha nem kerülnek nyilvánosságra.

Hogy utáltam, amikor dühödten verte éjszakákba nyúlóan az írógépet. Vettem neki számítógépet, de azt mondta, helyette ne írjon semmilyen gép. 

– Temesi is egy Consul írógépen írta a Port – mondta a csehszlovák műremekre célozva. Rajongott a szegedi íróért.  

– Ahogy a nagyszüleim beszéltek. Azok a zárt ë-k.

Egyszer, amikor álomba írta-itta magát, bementem a dolgozójába, hogy ágyba segítsem. A földön szétszórt lapok hevertek, rajtuk gyöngybetűs kézírásával versek.

Mintha teljesen más ember írta volna őket. A sorokból egy érzéki ember gondolatai világlottak ki. Teljesen megfeledkeztem magamról, csak faltam a betűket és végtelen szeretet öntött el az ember iránt, aki erre képes volt.

Másnap reggel mikor felébredt, az irattartóba rendezett papírokkal ültem az ágya szélén. 

– Azt, hogy „Zergelépte rebbenése”, azt rólam írtad? – kérdeztem.

– Hogy írnék én ilyet a te vaskos bokádról?

A dossziét az ágyra dobtam és a kertbe mentem. A korábbi büszkeségünk elhanyagoltan vegetált, amit most felvert a gaz. Valaha csodájára jártak a sokféle növénynek. A csattanó maszlag virágából kipattintottam néhány magot. Porrá zúztam és reggelente a vodkájába kevertem. 

Fél év sem kellett az erős méregnek. Mindenki azt gondolta, az ital vitte el.