Velünk párban jár a gyász

Hangtalan szavaimmal szólongatlak
gyere, a testem megszelt kenyér.
Ha éhes leszel, szólj, gyere, egyél.
Lezárt szemedben a mindenség,
a csend fátyla leng körül,
hamuszínű fázós télben,
ezt hagytad rám örökül.
Arcodon a halál árnya,
az is lehet talán már az enyém.
Érted kel föl reggelente a nap,
ezért  születik most meg bennem
e megkínlódott költemény.
Az idős ember gyámoltalan senki,
magába roskadva mocorog,
a napokat összetereli és elfelejti.
A te  vigasztaló hangod még él,
a kitárulkozott éter őrzi.

Feketében állok az idő karéján,
tompa fények között kutakodom,
egymásba kapaszkodó  múltunk
fölidézem vacogva, némán.
Éjszakákban suhannak az árnyak
A test hallgatag, a fájdalom
kapkodva szüli néha a vágyat,
álmaimban még megkívánlak.
Ébredéskor kikristályosodott
könnyek hagynak nyomot
az arcomon.
Reszkető kezekkel nyúlok a
felejthető holnapok után.
Széthessentett napjaim között
bolyongok fáradtan, sután.
Ha velem tartasz, szólj. Vigyázz!
Nem vagyunk egyedül,
velünk párban jár a gyász.