II. Rákóczi Ferenc, a szabadságharc merész gondolatát forgatva fejében, bizalmába fogadta Longueval kapitányt. Ekkorra országos híre ment: a császár Longuevalt, a Liege-i születésű „megbízhatatlan” franciát, elbocsátotta parancsnoki állásából. Bár a kapitány évek hosszú során példás hűséggel szolgálta a császárt. Ez akkor senkinek, még Rákóczinak sem tűnt fel, s mikor Longueval, állás és kenyér nélkül belovagolt a nagysárosi Rákóczi-kastély udvarára, s az ajtónálló, Rákóczi Ferenc színe elé bocsátotta, Longueval délceg tartásban kezdte sajnáltatni magát:

– Méltóságos uram! Itt állok: se testem, se lelkem, se tudásom, nem kell már senkinek. Szolgálatra jelentkezem!

Rákóczi Ferenc örömmel fogadta Longuevalt. Megegyeztek, és Rákóczi hamarosan titkos levéllel küldte XIV. Lajos francia királyhoz: „Ha az európai hadi helyzet megérett rá, a magyar szabadságharc bármikor kitörhet: Lajos és Rákóczi serege ollóba foghatja a császárt.” Longueval megesküdött rá, hogy bármi történjék, a levél avatatlan kezekbe soha nem kerülhet. Inkább lenyeli! És nem sokkal azután, hogy Longueval, a Biblián tartva kezét esküdözött, II. Rákóczi Ferenc fogolyként ült a bécsújhelyi várbörtönben…

A börtön alagsorát sebtében tárgyalóteremmé alakították, nem sokat törődve azzal, hogy megfelel-e az előírásoknak. Így aztán egyetlen előírásnak sem felelt meg. A három tagú vészbíróság feje fölött mécsláng imbolygott, fényét a boltív tégláira vetette. Mialatt Traun marsall komoran nézte az abroszt, mintha nem is értené, mit keres ő itt ebben a pillanatban, Kollonich bíboros, Rákóczi volt gyámja, az egyház zordonabb korszakát idézve: idegességében kekszet rágcsált.

Buccelli, a bíróság elnöke, kiadta az utasítást:

 – Solari ezredes, vezesse elő a foglyot!

Rákóczit, késő éjszaka Solari ezredes tartóztatta le, s szállította őt a nagysárosi Rákóczi-kastélyból a bécsújhelyi várbörtönbe. Száguldó hintóját lóháton, fegyveres őrök kísérték. A megnyerő modorú Solari, Rákóczival egy hintóban ülve tette meg az utat, és sikerült azt a benyomást keltenie, mintha ő csupán a zordon parancsnak engedne, s lélekben semmi köze sem volna a botrányos letartóztatáshoz. Még a bilincset is levette Rákóczi kezéről.
– Porkoláb! – adta most tovább Buccelli parancsát Solari. – Nyissa ki a rácsajtót!

Aztán a kitáruló rácsajtóban megállva mély tisztelettel szólt be a fogolynak:
– Méltóságos uram, a bíróság kéreti. Engedelmével átkísérném a bírói asztalhoz.
  Rákóczi magához vette iratait. Talán csak azért nem észlelte Solari színpadias udvariasságát, mert gondolatban már bírái előtt állt, s az életéért küzdött.

Rákóczi Solarit ekkorra olyan császári tisztnek tekintete, akitől nem volt idegen a magyar szabadságharc gondolata, s aki mostanra már inkább  neki, Rákóczinak drukkolt. Az így gondolkodó tisztekből már több is volt a császári seregben, és Solari szolgálatkészséggel rá is játszott erre.

– Méltóságos uram… – szólt.

– Még valami? – kérdezte Rákóczi, miközben papírra vetett szövegén átfutott a tekintete.

– Nincs Ön ellen bizonyíték.

– Tudom…

– Csak figyelmeztetni szerettem volna, méltóságos uram – mondta Solari, hangját le sem halkítva, mintha az IGAZSÁG kimondásának igézetében már az sem számított volna, hogy szavainak súlyos következményei lehetnek. Talán, ha Rákóczi figyelmét nem kötötte volna le az előtte álló tortúra iszonyú feszültsége, Solariba vetett hite megingott volna! Most azonban félszívvel fogadta, mintegy elsiklott fölötte. Nem úgy Buccelli. Vércseként csapott le Solari szavaira:

– Ezredes! – mondta, majd hatásszünetet tartva Kollonichra és Traunra vetett egy-egy sokat sejtető pillantást. – Solari ezredes, a bíróság mostantól zártkörűvé minősíti a tárgyalást. Kérem, hagyja el a termet!

Traun marsall meglepődött:

– Így döntöttünk volna? Mikor döntöttünk így?

Solari vállalva Rákóczi iránti szolidaritását, tüntetően állva maradt.
– Ezredes! – ismételte Buccelli a kijárat felé mutatva. – Legyen szíves, hagyja el a termet! 

– A termet? – nevetett Solari. Fölnézett az alacsony boltív homályába, ahol a vaksi mécsláng fénye táncolt. – Méghogy termet! Hol itt a terem? – nevetett. Mert Buccelli ide, Buccelli oda, bár őméltósága éppen egy vészbíróság elnöke, azért, Solari szemében Buccelli csupán egy civil volt, egy rikácsoló civil a nagy európai háború kellős közepén. 

Traun marsall nem sokat értett abból a finomszövésű színjátékból, amit Buccelli, Kollonich és Solari szőttek Rákóczi köré mesés baksis reményében: bőven jutott volna mindenkinek a hatalmas Rákóczi-vagyonból, ha Rákóczit, a jövendő fejedelmet sikerül a bíróságnak vérpadra küldenie!

Traun komor igazságérzékét: csatamezők lőpor-, s halálszagú emléke más koordináták felé tolta, mint amilyenek e pillanatban a bírói asztalnál irányszabóak voltak.

– Menjen, fiam! – mondta Solarinak. – Vegye úgy, hogy tőlem kapta a parancsot.

– Értettem – felelte szolgálatkészen Solari, s az oldalsó ajtón át elhagyta a helyiséget.

– Vádlott! – fordult most Buccelli Rákócihoz.

– Hozzám szólt, Buccelli? – kérdezte Rákóczi.

– Talán Elnök úr, Rákóczi! A császár nevében felszólítom, sürgősen szálljon le a magas lóról!

– II. Rákóczi Ferenc vagyok, birodalmi herceg, s eddig nem közölték velem, mivel vádolnak.

– Mivel vádoljuk?! A vád a lehető legrosszabb… Felségárulás! A büntetés a legjobb esetben is fővesztés. Rosszabb esetben akasztás. Mit tud felhozni mentségére?

Bár Rákóczi felkészült a legrosszabbra is, most mégis megremegett. Ami a jelenlévők számára ebből látható volt: egy bátor, szálfaegyenes ember állt a bíróság előtt, s egyenesen bírái szemébe nézett.

– Nincs ellenem bizonyíték – mondta Rákóczi. – Ezt a bíróságot pedig vésztörvényszéknek tekintem.

– Hallották uraim?! Rákóczi vésztörvényszéknek tekint bennünket – hüledezett Buccelli.

– A bűntudat kétségtelen jele! – jegyezte meg Kollonich.

– Bűnösnek érzi magát, Rákóczi? – kérdezte Buccelli

– Vigyázzon, Rákóczi! Vétkeit ne tetézze újabb vétkekkel! Válasza csak beismerés lehet – mondta Kollonich. Anno, Rákóczi gyámjaként, nem sikerült megkaparintania a mesés Rákóczi–vagyont, s most itt volt rá az alkalom. – Ajánlom, ismerje be!

– Ismerje be! – mondta magából kikelve Buccelli. – Makacskodik?

Rákóczi Buccelli feje fölé mosolygott.

– Ne makacskodj! – rivallta volna Kollonich, immár félrelökve minden formalitást, de egy félrecsúszott keksz-falat mentette meg őt a végső lealacsonyodástól. Köhögött-krákogott. Félő volt, még egy pillanat, s egészen kiborul.

– De, uraim! Uraim! – szólt közbe Traun. – A császári bíróság méltósága…

Komor darabosságában is jóval emberibb volt, mint a másik két bírótársa.

– Nincs ellenem bizonyíték – felelte ismét Rákóczi.

Buccelli apró szemében ravaszság csillant:

– Hogy érti ezt, Rákóczi? – kérdezte. – Talán úgy, hogy nem is volt? Vagy inkább úgy, hogy Longueval kapitány, akit a császár hű emberei fára akasztottak, örökre elnémult?

Súlyos csend támadt.

– Istenemre… – felelte Rákóczi megindultan. – Arra, amivel itt engem vádolnak, a felségárulás bűnére nincs, mert sosem volt, nem is lesz, mert nem is lehet ellenem bizonyíték! A szeretet…

Buccelli grimaszt vágott. Erre Kollonich is elhúzta a száját, mintha citromba haraptak volna.

– Jól hallok?! – vágott közbe Kollonich. – Azt mondta: szeretet?

– Átérezni katonának hurcolt, a császárért megöletett jobbágyaim, embertársaim szenvedését – folytatta rezzenéstelen arccal Rákóczi –, se Isten, se ember előtt nem számíthat bűnnek. Hát még felségárulásnak! – de hiába, mert látható volt, hogy szavainak itt, ennél az asztalnál nincs akusztikájuk.

– Miről beszél, Rákóczi? – rikkantotta Buccelli.

– Ez minden, amit mondani tud? – kérdezte Kollonich.

– Bizonyíték kell? Hát jó! Hívják be Solarit! – adta ki a parancsot, Buccelli.

A porkoláb kiszólt a folyosóra:

– Solari ezredes! A bíróság kéreti.

A rácsajtó, melyen át Solari korábban távozott, megnyikordult. Rákóczi szinte földerült: ha Solari tanúskodik, talán mégsem reménytelen minden. Aztán belépett Solari, azaz valaki, aki a boltív homályában akár Solari is lehetett volna. Egy örökkévalóságig tartott míg kilépett a fényre, a mécsláng imbolygó, de tisztább és erősebb fényére, ahol Solariból Longueval kapitány lett. A gyorsfutár Longueval, akit a hírek szerint a császári pribékek egy akácfa ágára akasztottak. Jött, kezében lobogtatva Rákóczi levelét, melyet eskü alatt le kellett volna nyelnie! 

Jött, jött, a biztos halált hozva közeledett…

(Epilógus: Napokkal később Rákóczinak, felesége közreműködésével, sikerült megszöknie börtönéből, és Podolin városánál átlépte az életet jelentő magyar-lengyel határt.)