18.

Wlachovský Karcsival akkor kezdődött a barátságunk, amikor 1978 nyarán a Madách Könyvkiadó végre kiszabadult a Duna-parti fabarakkokból (ahol most az Eurovea bevásárlóközpont áll), és átköltözött a belvárosba, pontosabban a Tatran Kiadónak – Pozsony egyik vezető kiadója – az albérlője lett. Így hát a Tatran és a Madách egy épületben dolgoztak a szlovákiai könyvkultúra „felvirágzása” érdekében. Hogy ez a felvirágzás mit jelent, azt az idősebbek tudják. Mégis, a Madách részéről ez korszakos lépés volt, és nagymértékben segítette a Madáchot az elszigeteltsége feloldásához. Ez volt a dolog pozitív oldala. A negatív oldal hamarosan jelentkezett. 1979. január 1-jén leváltották Fónod Zoltán igazgatót. Az új igazgató Sárkány Árpád lett, a pártközpontból idedelegált férfi, aki a könyvkiadáshoz úgy értett, mint hajdú a harangöntéshez. Cserébe a nagyobb kényelemért, nagyobb cenzúra is jött egyben. Szóval, mindennek megvolt az ára. Elkezdődött a kiadói „jobboldal” – vagy amit annak neveztek – likvidálása. Ráadásul a szlovákiai magyar iskolák ügye is kirobbant (a történelmet és a földrajzot, az új elképzelés szerint, csakis szlovákul oktatták volna, méghozzá az alapiskolákban és a gimnáziumokban is). Ez ellen Duray Miklós és több társa szervezkedett. Véget ért tehát az az időszak, amelyről elmondhattuk, hogy a szlovákiai magyarság szélárnyékban él. 1979 fontos fordulópont volt.

A nyolcvanas évek elején az Éleslövészet és a Galeri című regényem ilyen körülmények közt jelent meg. Ráadásul 1982 nyarától a titkosrendőrség is megfigyelt Duray-ügyben, majd hamarosan a kiadóban is megjelent egy figura – no nem a letartóztatásomra, csupán egy fehér Pobedába szállítottak be, és elvittek az államrendőrségre (vagy hogy hívták). De erről már beszámoltam. De az Éleslövészet és a Galeri már megjelent. Ekkor támadt egy ötlete Karcsinak, hogy lefordítja ezt a két regényt, és mindjárt hozzá is látott. Ekkor kezdődött a barátságunk, és ez a barátság mind a mai napig tart, dacára annak, hogy több – főleg történeti vonatkozású kérdésben – eltérő az álláspontunk. Őneki is, nekem is az irodalom minden egyébnél fontosabb, és ez az, ami összetart. Karcsi a magyar irodalom szerelmese. Sőt! Én is és ő is a magyar polgári irodalmat tartjuk előnyben. Mikszáth, Kosztolányi, Csáth Géza, Márai, Ottlik, Örkény, Mándy, Mészöly… Folytathatnám a sort. A tízkötetes Mikszáth a legjelentősebb fordítói műve. És a világirodalom? Mindketten, például, Nabokov-rajongók vagyunk. Vagy Szentkuthy? Szóval, órákat beszéltünk irodalmi témákról, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Szegedy-Maszák Mihállyal is elmélyítettük a barátságot. Órákig beszélni irodalomról? Ilyen is csak a megszállottakkal fordulhat elő.

Nádas és Esterházy… Karcsi már a nyolcvanas években lefordította volna mindkettőjüket, például engem kért meg, hogy Esterházyról írjak lektori jelentést. Meg is írtam – pozitívabbnál pozitívabbat, mégsem lett belőle semmi. A kiadói főigazgatóságon egy T. nevű irodalomtörténész megfúrta azzal, hogy szocialista ellenes. (Mészölyt is megfúrták, hogy a Saulus vallási propaganda, Wlachovský ezért a Pontos történetek…-et fordította le.) Nádassal sem jártunk jól. Igaz, az Egy családregény végéről volt szó, ezt még Aczél sem engedte sokáig. Szóval, így került rám a sor. Mind az Éleslövészet, mind a Galeri a Madách Kiadónál jelent meg (vagyis Csehszlovákiában), így hát jóval könnyebb helyzetben voltam, mint magyarországi kortársaim. De hát az ördög nem aludott (vagy aludt). Épp megjelent az Áttételek, egy meglehetősen kritikus mű a korszak Csehszlovákiájáról. Karcsi ezt is vállalta. Mira, Karcsi felesége, csak csóválta a fejét. Nem mintha nem tetszett volna neki a regény, csak aggódott. Az Áttételek túl merésznek tűnt, hiszen, Csehszlovákiában, majdnem sztálini diktatúra volt. De Karcsi lefordította az Áttételeket is, és ez valamikor 1985 karácsonyán meg is jelent. Karcsinak egy üveg konyakjába került (a nyomdászoknak adta), hogy még 1985-ben megjelenhessen. 

Most jöhetett volna a Madách-díj bizottság előzetes ülése, ahol eldöntötték, kit jelölnek Madách-díjra. Rudi Chmel engem javasolt. De fölállt T. elvtárs, és ahogy Nádast és Esterházyt is megfúrta, énnekem is odabökte a kötőtűt. Ideológiai kifogással élt, úgymond túlságosan jobboldali a regényem (főleg az Áttételekre gondolt), s ő nem szavazta meg a jelölésemet. (Már másodszor fordult elő: 1983-ban is nekem ítélték a Madách-díjat, de a Galerit is jobboldalinak tartották, így hát, ha jól tudom, abban az évben nem osztották ki a Madách-díjat, vagy ha kiosztották, más kapta).

A Madách-díjnak ismét fuccs, örülhettem, hogy megúsztam a „jobboldalisággal”, és különösebb következménye nem volt ennek. Ráadásul Rudi egy cselt eszelt ki, ha nem lesz a Madách-díj, akkor lesz az Írószövetség díja. Itt már nem volt T. elvtárs. Itt Mináč volt és Šmatlák és még néhányan, akik párttagok voltak ugyan, de elegük volt a Pezlár-féle dogmatikus kommunistákból. Meg még egy: Gorbacsov volt, és már nem Csernyenko. Elkezdődött a titkos harc az írószövetségben is. Rudi elolvastatta Mináčcsal, Ján Števčekkel és Šmatlákkal a könyvemet. Nekik pedig tetszett. Sőt, nagyon tetszett. Így hát 1986-ban megkaptam a Szlovák Írószövetség díját, Wlachovský pedig a kiemelkedő fordításért a Ján Hollý-díjat. Jozef Bžoch, az egyik legtekintélyesebb szlovák kritikus – 68 után sokáig félre volt állítva – olyan kritikát írt a könyvemről a Čas című napilapba, hogy szinte a mennybe menesztett vele. Erre pedig nagyon odafigyeltek.

A Szlovák Írószövetség díja után megnyíltak a kapuk előttem a szlovák irodalmi élet felé, ráadásul Rudi Chmel és Karol Wlachovský is tekintélynek örvendett – no nem pártvonalon, hanem a szakmán belül. A husáki konszolidáció következményei mások voltak Szlovákiában, és mások Csehországban. Csehországban az értelmiséget – köztük az irodalmit is – en bloc indexre tették, míg Szlovákiában enyhébb lefolyása volt a dolgoknak.

A 80-as évek elején – pontosabban 1983-ban – ismerkedtem meg Hraballal. Szigeti Laci már ki volt rúgva a kassai Tháliából, és a pozsonyi nőszövetség lapja, a Nő munkatársa volt. Őneki támadt az az ötlete, hogy a Nő karácsonyi számában interjút készítsünk Hraballal, akit ismert már. És én, hogy úgy mondjam, a riporter leszek az interjúban. Elutaztunk hát Prágába, és megkerestük az Arany Tigrist, Hrabal sörözőjét. Kicsit megszeppentem, mikor épp előttem rúgta ki azt a lengyel asszonyt, aki interjút akart volna vele csinálni, de szerencsétlenségére az első kérdése az volt, hogyan látja a világot kopaszon. De Szigetit már ismerte, az én interjúmba belement. Csöndesebb helyet kerestünk, és akkor eszembe jutott a Magyar Intézet. Hát odamentünk. Hrabalt úgy fogadták, mint egy királyt. De meglepetésemre a könyvtár igazgatója előhúzott egy Galerit és dedikáltatta velem. Innen kezdve mintha kicserélték volna Hrabalt. Az interjú nagyszerűen sikerült, sokat beszélt Hašekről és Kafkáról, akik a legnagyobb hatással voltak rá – szóval elégedett voltam. De nem úgy a pártközpont! Az interjú karácsonyra megjelent, és a pártközpontban kitört a botrány. Hrabal ugyan közölhetett, mégsem volt szabad írni róla, s ha igen, akkor negatívan. Hogy Hraballal interjút csinálni, és azt a karácsonyi számban jelentetni meg – ez amolyan felségárulás volt. Azonnal letelefonáltak Haraszti Mészáros Erzsébetnek, a főszerkesztő asszonynak, és magyarázatot kértek tőle. Vagyis: ez a husáki kommunizmus lényege: engedjük, hogy jókat írjál, akár remekműveket is, de ha az ilyenről megírod, hogy remekmű, kitörjük a nyakadat. Itt van a nagy különbség Husák és Kádár között. A nyolcvanas években Kádár lemondott az ún. szocialista realizmusról. Magyarország felől új szelek fújtak.

Ritkán találkoztam Hraballal: ő Prága mellett élt, én meg Pozsonyban. De az egyik alkalommal – Pozsonyban, talán valami írószövetségi összejövetel lehetett – komolyan elbeszélgettünk. Ő nekem Mészöly Miklóst dicsérte, és azt mondta, ilyen regényt szeretett volna írni, mint Az atléta halála, de nem jött össze. (Az atléta halálát kiadták csehül is, az utolsó pillanatban, 1970-ben.) Már nem emlékszem, hogy ez a Mészöllyel való megismerkedésük előtt vagy után történt-e. Mégis azt hiszem, hogy utána, mert 1986 vagy ՚87 nyarán megismerkedtek, és Mészöly elvitte őt Kisorosziba is. (Ti. mindkettő jól beszélt németül, nem lehetett köztük probléma a nyelv.) Azon a nyáron ugyanis – Szigetinek köszönhetően – Hrabal Pestre utazott. Pesten a róla készített fényképekből volt kiállítás (a diákok szervezték meg egy diákklubban). Szegedre viszont nem akart lemenni. Végül is – Szigeti unszolására – mégis lement, és úgy megtetszett neki a város, hogy három napig ott maradt. Hrabalnak óriási renoméja volt Szegeden is, az ővele tartott egyetemista találkozón, még a folyosón is álltak az emberek a Móra Ferenc Kollégiumban. Szóval, Hrabal remekül érezte magát. De a csehszlovák titkosrendőrség ismét őrjöngött. Azonnal táviratoztak Pestre, ahol maga Aczél védte meg Hrabalt. Pedig ekkor már Gorbacsov volt hatalmon.

28.

1996-ban kiléptem a Kalligramból. Továbbra is a Kalligram adta ki a könyveimet, de a társaságból kiléptem – magyarán –, fölvettem a részesedésemet, és otthagytam a Kalligramot. Ez elég hosszú procedúra volt, majdnem egy egész évembe került. Nem vagyok könyvkiadó, ezt elég hamar tudatosítottam. Én, mint az egyik alapító tag, elvesztettem a kontrollt a kiadó ügyei felett. Szóval, kiléptem Fazekas Jóskával együtt, és szabadúszó lettem háromnegyed évig. Szeptemberben éppen nyugdíjba ment Fónod Zoltán a bölcsészkar magyar tanszékéről, úgyhogy megpályáztam a helyét. Ráadásul a 20. századi magyar irodalomban otthon voltam, márpedig Fónod Zoltán a 20. századi magyar irodalmat adta elő. Tehát épp kapóra jött. Tulajdonképpen a 20. századi magyar irodalom volt annak idején, húsz évvel ezelőtt, az aspiránsi munkám, amelyet nem fejeztem be – az ismert okból.

 Tehát 1997 szeptemberétől a bölcsészkaron tanítottam. Életem legszebb évei voltak ezek 2013-ig, amikor, betöltve a 65. életévemet, nyugdíjaztak. Mindig is erről álmodtam. Egyetemi oktatónak lenni, és a 20. századi irodalommal foglalkozni. Nos, ritkán esik meg az ilyesmi. Életem nagy szerencséje volt, hogy húszéves korom óta rendszeresen olvasom a magyar és a világirodalmat, többek között olyan világirodalmi nagyságokat, mint Joyce, Musil, Kafka, Gide, Woolf, Faulkner. Ez valamelyest megkönnyítette a dolgomat. Egy másik dolog is hozzájárult nálam az oktatáshoz. Ez pedig a strukturalizmus és bizonyos posztstrukturalista iskolák ismerete. A magyar irodalmat a világirodalom felől néztem, és szoros kapcsolatot láttam a magyar irodalom és a világirodalom között. További szempont az volt, hogy az előadásom érthető legyen. Ne legyen túlkomplikált, magyarán, egy kicsit az esszé felől nézzem, mint, mondjuk, Szegedy-Maszák Mihály. Hogy bejött-e vagy nem jött be, azt nem tudom.  Egy azonban biztos: élveztem ezeket az előadásokat – papír nélkül adtam elő, és sok mindenben, tehát ha a helyzet úgy hozta, improvizatív módon. Mint mondjuk egy rockzenész a koncerteken. Nem tudtam, hogyan fog kinézni az egész, ugyanakkor tudtam, milyen irányba terelem a beszélgetést.  Mert részben beszélgetések is voltak ezek az előadások. (Persze jól megfontolt beszélgetések, csak én tudtam, hogy hová akarok kilyukadni.)

Igyekeztem az irodalmat elválasztani a különböző bal- és jobboldali ideológiáktól, ami távolról sem volt könnyű. A pártideológusok, valamilyen oknál fogva, az irodalmat túlságosan kedvelik, főleg azt az irodalmat, amelyik az ő igazságukat támasztja alá. Mondok egy példát a sok közül. Déry Tibornak A befejezetlen mondat című regénye a kommunista párt, úgymond, kedvence volt. De a G. A. úr X.-ben című regénye annál kevésbé. Most antikommunistaként A befejezetlen mondatot kidobnád a szemétbe? De hiszen ez az egyik legjobb magyar regény? Na ugye. A G. A. úr X-ben pedig egy másik fontos mű. Az irodalom felülírja a bal- és jobboldali pártideológiákat. De mondok egy másik példát: Tormay Cécile, Nyirő József és Wass Albert nyilvánvalóan jobboldali nézeteket vallott, Nyirő és Wass Albert pedig szélsőjobboldali nézetet, amivel én abszolúte nem értek egyet. Mégis: a jobboldalon a legtehetségesebbek voltak. Ott van a helyük a 20. századi irodalomtörténetekben. Ami jó példa arra, hogy az irodalom felülírja a pártideológiákat.

Tíz év után megírtam a 20. századi irodalomtörténetemet, a magam módján és a magam szempontjai szerint. Tízéves munkámba került az első változat megírása, de elégedetlen voltam vele. A második változat – amely mintegy 100 oldallal vastagabb – készen van. Most már a kiadón múlik (nem is a kiadón, hanem a szponzoron), hogy megjelenik-e vagy sem. Segít? Nem segít? Talán mégis tisztábban látjuk általa a modern magyar irodalom történetét, mint eddig. Az én irodalomtörténetem nagyjából követi a meglévő irodalomtörténeteket, pontosabban Gintli Tibor Magyar irodalomtörténetét, a 20. századét. De vannak eltérések is. Ismétlem: eszem ágában sincs, úgymond, kötelezővé tenni. Inkább az irodalomtörténetről való gondolkodás „szüleményei” ezek az írásaim. Megpróbálom sorrendbe rakni őket.

1. Meglehetősen kevés szó esik a magyar novelláról az eddigi irodalomtörténetekben. Pedig a novella az a műfaj, amellyel világirodalmat írtunk, nem a regény. Mikszáthtól, Peteleitől mondjuk Garaczi Lászlóig. 2. A Nyugat döntő szerepet vállalt a modern magyar irodalom létrejöttében. Ez nem vitás. Ugyanakkor a húszas évektől – a Nyugatnak az ellenpólusa – a Napkelet is jelentős szerepet vállalt a mérsékelt-konzervatív oldalon. Többek között a szerzői közé tartozott: Hamvas Béla, a fiatal Németh László, Szerb Antal, Halász Gábor, Keresztury Dezső, Rónay György stb. 3. Ady szerepének újragondolása: az Új Versek, a Vér és Arany, az első világháborús versek, amik az eddigi csúcsot jelentették. A középső szakasz már jóval gyöngébb, bár itt is vannak nagy versek. 4. Babits és Kassák vitája az első világháború idején, Kosztolányi Ady-revíziója 1929-ből, amelyben sok mindenben igaza volt. 5. Egy új felfedezés: Békássy Ferenc. Cambridge-ben tanult, Wirginia Woolf köréhez tartozott, hazatért és 22 évesen esett el az első világháborúban magyar katonaként. 6. A magyar regény megújítása: Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső és külön fejezet Füst Milán A feleségem történetéről. 7. Kálnoky, Jékely és Vas István jelentősége (egy kissé elhanyagolt). 8. Kuncz Aladár és Móra Ferenc – egyedülálló nagy művek, melyek a Nyugattól távol születtek. 9. Szabó Dezső: lángelme és – ripacs. 10. Hunyady Sándor egyik világirodalmi rangú kisregénye, A hajó királynője. Meglehetősen elfeledett mű. 11. Másik téveszméje a magyar irodalomtörténet-írásnak, hogy Márai Sándor Csutorája egy szimpla kutyaregény, holott Márainak ez a legfilozofikusabb regénye. Azonkívül jó is. 12. Déry Tibor a 20. század egyik legjelentősebb írója. A befejezetlen mondat és A kiközösítő az avantgárd és a realizmus legszerencsésebb találkozása. 13. Remenyik Zsigmond a legnagyobb adóssága az irodalomtörténetnek. A Pernambucói éjszaka és az Élők és holtak világirodalmi rangú mű. Sajnos, mára teljesen ismeretlen a magyar irodalmi köztudatban. 14. Továbbá súlyos adósságok ezenkívül is vannak. Például Lengyel József. Például az elsőrangú Szathmári Sándor (egy angol irodalomtörténetben biztos a legelső vonalban foglalna helyet), de folytathatnám a sort Bánffy Miklóssal, Nyirő Józseffel, nem is beszélve az elletmondást kiváltó Wass Albertről – szóval az ún. jobboldaliakról. Helyük van kétségtelenül a 20. század élvonalában, akár tetszik, akár nem. Nélkülük hiányos lenne a 20. század irodalomtörténete. Végre emelkedjünk túl a jobboldali és baloldali dogmatizmusunkon. 15. Vitatható – s nem is igen kérem, hogy ossza meg ezt a véleményemet az irodalomtörténet-íróink zöme – nos, a 20. század felől értelmezhető úgy is, hogy Szentkuthy Miklós és Weöres Sándor a tulajdonképpeni csúcsa. Vagyis a századközép irodalma. Minden törekvés Szentkuthy Miklós és Weöres irányába fut ki. 16. A ʼ45 utáni irodalom sokáig mostohagyerek volt, mondhatni a 80-as évek közepéig. Mostanság úgy-ahogy a magyar irodalomtörténet-írás helyre tette a dolgokat, de, érzésem szerint, főleg Hernádi Gyula, Birkás Endre vagy Végel László jelentősebb író annál, mint ahogy az irodalmi közvélemény tudatosítja. Hasonló eset a költészetben is előfordul. Csak Marsall Lászlóra kell gondolni. Az én irodalomtörténet-írásomban Marsall kiemelkedő helyet foglal el.

Persze az én irodalomtörténetem is szubjektív, más nem is lehet. Objektív irodalomtörténet nem létezik. Az objektív Isten lenne, de hogy ha van Isten, akkor az semleges. Hogyan is mondta Flaubert: az író jelen van a mű minden sorában, de láthatatlan, mint az Isten. (Az impassibilité.) Nagyon tanulságos. Flaubert egyébként a 20. század előfutára volt, abban az értelemben, hogy először állította a regény fókuszába az időt az Érzelmek iskolájával (Balassa Péter). A másik tantárgyam az egyetemen a modern regény története volt, mely Flaubert-rel kezdődött. A francia regény Flaubert-en keresztül jutott el egy évszázada az „új regény”-hez, míg az angol–amerikai regény a „point of view’’ technika mélyítésével a woolfi és faulkneri időfelbontásos regényhez. A legizgalmasabb talán az esszéregény volt, Thomas Mann A varázshegye és Robert Musil A tulajdonságok nélküli embere. Itt mutatkozik meg talán a legfrappánsabban a 19. és a 20. századi regény különbözősége. Mindkettő esszéregény, azzal a különbséggel, hogy a korábbi „konstruktív”, a későbbi „dekonstruktív”. A korábbi „gondolkodásépítő”, a későbbi „gondolkodó” regény. Hans Castorp regénye, az esszéregény mellett, tipikus nevelődési regény. Settembrini a liberális, Naphta a nihilista „szempontból” neveli őt. Castorp tulajdonképpen egyiknek sem hisz maradéktalanul. Három hétre érkezik a svájci tüdőszanatóriumba, de végül is hosszú éveket tölt ott, és a kialakulatlan emberből emberré „fejlődik”. Meggyógyul, de időközben kitör az első világháború. A tulajdonságok nélküli ember Ulrichja nem fejlődik sehová. Szkeptikus, és mindennek látja a színét és a visszáját is. Ironikus, ez döntő fontosságú. Gondolkodik a világ dolgairól, de a gondolatainak nincs iránya – racionális és misztikus egyszerre, de a ráció sem, sőt a misztika sem elégíti ki kíváncsiságát. Tipikus tulajdonság nélküli ember – és ez becsmérlő szó és dicsérő szó egyszerre. Alakjával Musil tulajdonképpen a legtökéletesebben leképezte a 20. századi értelmiségi embert. Ezt persze én gondolom így. Lehet, hogy nevetséges. Nem tudom.

29.

A New Hont-trilógiáról pár sort. 1999-ben jelent meg a Tömegsír, ami egy éles váltás az írói praxisomban, különösen az És eljön az Ő országa után, egy bonyolult regény után, amelyet én, pechemre, még bonyolultabbá tettem. Olyan bonyolult volt, hogy teljesen elvesztettem az irányt a mű mondanivalója és formája között. Legalábbis én úgy éreztem. Sok minden sikerült benne, és sok minden nem. A Tömegsír jóval egyszerűbb volt. Mármint úgy, hogy az egyszerű történetből nem akartam mindenáron bonyolult történetet csinálni. Talán ez volt a siker titka. Mert hamarosan a második és a harmadik kiadása is megjelent a Tömegsírnak. A Tömegsír, bizonyos értelemben, a másfél évtizeddel később írt Bukott angyalok előzménye. Ez viszont kimaradt, vagy nem kellőképpen hangsúlyozott része a regénynek. Hogy a falusi polgármester, a rendőrkapitány stb. eltünteti a rendszerváltáskor a nyomokat, valószínűleg azért, mert a gyilkosságsorozatban nekik is volt szerepük. A Tömegsír tulajdonképpen az „eltüntetés” regénye. Na és a bedarálásé. A főhős bedarálásáé Ilonka nénistül, mindenestül. A Tömegsír írása közben jött a gondolat, hogy ebből a témából egy egész ciklust lehet írni. Így született, menet közben, a New Hont-trilógia.

A New Hont-regények groteszkkel azt csinálják, amit, távolabbról, a rockzenében Frank Zappa vagy a filmművészetben a kései Luis Buñuel. A valóságot szüntelen kifordítják, fantasztikus elemekkel telítik, ugyanakkor könnyűnek látszanak – a nyers valóság és a mitologizáló fantasztikus összeötvözései, méghozzá elválaszthatatlanul.  Nemcsak irodalmi példa lebegett előttem – hanem Buñuel  filmjei. A szabadság fantomja és a Burzsoázia diszkrét bája. Hátborzongató könnyedség… Legalábbis ez volt a célom. Ahogy Buñuelnél. Álom és valóság különös keveréke. Buñuelnél rendkívül fontos az álom, ugyanakkor álom és valóság sokkal szorosabb összefüggésben vannak egymással, mint az egyéb álomnovelláknál. Nem véletlen, hogy a Nálunk New Hontban a mottót Luis Buñuel fimjéből, A szabadság fantomjából kapta.

A Mátyás király New Hontban szintén abban a kisvárosban játszódik, amely tulajdonképpen sehol sincs, jobban mondva mindenütt van, egyfajta absztrakciója a kelet-közép-európai kisvárosoknak – tehát nem Léva.  A megbuggyant Király Mátyás története, aki az 1991-es moszkvai puccs napjaiban – egy paranoiás ötlettől vezérelve, tudniillik, Mátyás királynak képzeli magát – Comitét hoz létre az új, igazságosabb szocializmus megvalósítására. Természetesen a Comité megbízható, jó elvtársakból áll (például az egyik már akasztatni akar stb.). Szóval semmi sem lesz belőle, s a moszkvai puccs is dugába dől. Fantasztikus túlzás és paródia? Igen, talán egyfelől az. Másfelől: nem mindig szatíra a szatíra. Vajon A Mester és Margarita szatíra-e? Vagy, mondjuk, a kései Buñuel-filmek? Vagy Kafkától A per? Vagy John Barth számos regénye? Vagy, mondjuk, Szatmári Sándortól a Kazohinia? Mert mindegyik műből van egy cseppnyi igazság a New Hont-trilógiában is. A 19. század nagy magyar regényei – például Jókai meg Mikszáth regényei – bizonyos tekintetben jóval gazdagabbak a 20. századéinál. Mintha a 20. századi regényt csupa Camus írta volna a magyar irodalomban. Persze alapos túlzás, de ha megkaparjuk, van valami igazság bennük. (Persze Camus nagyszerű író, félre ne értsen a tisztelt olvasó.) Krúdy és Kosztolányi rejtett humora, Dérynek a nagyszerű Kiközösítője, aztán Karinthy, meg Mándy, meg Örkény…  Szóval nincs valami rendben a szatírával, különösképpen a szatírával, ami nem szatíra.

Nem akarok belemenni abba, hogy a szatíra mikor szatíra. Nem engedi meg a hiányos műveltségem se. Egy bizonyos: a groteszk nem szatíra. Sőt a fantasztikum sem szatíra, bár rokon vele. Az abszurd sem szatíra, bár ugyancsak rokon vele. Szóval a New Hontnak számos szatirikus vonása van, mégsem szatíra. Több annál? Kevesebb annál? Nem tudom, és őszintén szólva nem is érdekel. Egy biztos: az Áttételek óta ismét megtaláltam a hangot, noha több tekintetben jelentősen különbözik a régi hangtól. Furcsamód, ezt nem kis mértékben a Kalligramtól való kilépésemnek is köszönhettem. Egyetemi elfoglaltságom kényelmesebb volt, és rengeteg szabad idő állt rendelkezésemre. Az egyetem mellett sokkal inkább lehetett dolgozni, mint a Kalligram mellett. Nem is szólva arról, hogy az életem legboldogabb szakasza volt.

A rendszerváltás sok mindent megváltoztatott. Megismerkedtem Juraj Špitzerrel, és barátságot kötöttem vele. Špitzerrel 1969-ben találkoztam, akkor még a Kultúrny život főszerkesztője volt. Rövidesen a Kultúrny životot is – a legjobb progresszív szlovák hetilap volt – és persze Špitzert is hűvösre tették, egészen 1989-ig, a bársonyos forradalomig. Špitzer már nem vett részt közvetlenül az 1989-es eseményekben, de rehabilitálták. A 90-es évek elején kerültünk barátságba. Sokszor feljárt a Kalligramba, nagyra értékelte az Einstein haragjait (mondhatni először ő vette észre, hogy ez, bizony, az 1989-es forradalomról szól meglehetősen kritikus hangnemben), nagyra értékelte Mészöly Saulusát (mert egyébként kitűnően beszélt magyarul is), és az 1992-es választáson titokban megsúgta, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalomra szavazott. Sokat ültünk együtt a Kalligramhoz közeli kávéházban, és főleg irodalomról beszélgettünk. Művelt volt, és irtózott a műveletlen emberektől.

Mészöly Miklós, ha nem is rendszeresen, de gyakran megfordult Pozsonyban és Dunaszerdahelyen. Utolsó könyve, a Családáradás, már nálunk jelent meg, a Kalligramnál. Mészöly talán az egyetlen magyar író volt, aki Közép-Európában gondolkodott (l. Hrabal és Mészöly találkozóját Budapesten – nem volt gond, mindketten jól tudtak németül). Vonzódása Pozsonyhoz – mint korábban Újvidékhez – tehát nem volt véletlen. Egyszer azt mondta: Pozsony az új Újvidék. Évente mintegy negyven százaléka a könyveinknek szlovákul jelent meg. A legjobb szlovák írók hozzászoktak a Kalligramhoz. Egyszer, emlékszem rá, Vilikovskýval beszélgettünk a Kalligram folyosóján. Épp egy szlovák irodalomkritikus érkezett meg. Azt mondta ránk, persze félig tréfásan: az új Osztrák–Magyar Monarchia.

De a kilencvenes években vált kultikus szerzőmmé Vladimír Nabokov is. Nabokovot későn ismertem meg, a 80-as évek második felében. Valószínűleg nem merték lefordítani korábban, holott semmi politika nem volt benne. Orosz volt, és emigráns. Ennyi elég volt. Megvárták, amíg Gorbacsov alatt lefordítják az oroszok. A Lolita volt az első könyv, amelyet magyarra fordítottak tőle (Békés Pál érdeme a fordítás). Mi tagadás, azonnal megszerettem. Számomra a legnagyobb félreértés az volt, hogy pornográfnak nevezték. Nem tudom, mi okból. Számos könyvét olvastam, és szerintem, a legnagyobb amerikai írók egyike – és paradox módon – kitörölhetetlen az orosz irodalomból is. Az Adá…-t – szerintem ez az első az elsők között – két nyelven írta: angolul és oroszul, és a kettő nem ugyanaz. Hercegi családból származott, a 17-es októberi puccs után emigrált, utálta Dosztojevszkijt, de ezt is megbocsátottam neki, annyira nagyszerű író volt.

Aztán 2006… Vilikovskýval voltam Rómában, éppen szeptemberben, amikor a budapesti zavargás kitört. A szlovák követség vendégházában laktunk, amikor reggel Paľo bekopogtatott hozzám. Azt hiszem, még pizsamában voltam. Azt mondja, gyere át, a szlovák tévé épp beszámol a pesti eseményekről. Akkor tudtam meg, hogy baj van, a televíziót Pesten megostromolták, körös-körül égett minden. Októberben még nagyobb baj lett. Gyurcsány pedig nem mondott le… Valahogy megváltozott minden. Nem egyik napról a másikra, évekig tartott… 1968 óta baloldali voltam és liberális – igaz, a nemzeti önazonosság kérdésében más véleményem volt, Szili Katalinhoz állt közel a véleményem, és persze fideszes voltam, csak liberális. Ez persze érthető – nemzetiségi magyar voltam, a szlovák nemzet részéről ért sérelmek halálig megmaradnak az emberben. Nos, Gyurcsányt már akkor is ki nem állhattam, de most duplán. Arról nem is szólva, hogy adósságot adósságra halmoz, és hamarosan a tönk szélére juttatja Magyarországot. Fokozatosan leszámoltam a baloldallal… Elég hosszú folyamat volt, és keserves. Végül is apámnak volt igaza: nem ér az egész magyar baloldal egy kutyabagót sem.

Mielőtt áttérnék az agyvérzésemre, a Kossuth-díjról és az Acerbi-díjról szeretnék mondani pár szót. A Kossuth-díjat 1999-ben kaptam meg, 51 évesen, tehát fiatalon. Először nem is akartam elhinni, blöffnek tartottam az egész históriát. Gálfalvy György meg is jegyezte, még túlságosan fiatal vagy a Kossuth-díjhoz. De megkaptam, utóbb tudtam meg, hogy az Írószövetség „fordítói” tagozata jelölt a Kossuth-díjra. Ez még különösebb volt… Szóval megkaptam, átvettem, ha jól emlékszem Csukás István és Hernádi Gyula társaságában. Hernádi is túl volt a hetvenen, nagy szégyen, hogy csak most kapta meg, de a szocialisták, enyhén szólva, nem kedvelték. Pedig már a Kiáltás és kiáltás óta megérdemelte, mely húsz év letiltás után, ha jól emlékszem, 1981-ben jelent meg. Jóba voltam Hernádi Gyulával, bár ritkán találkoztunk. Egyszer, valamikor a 90-es évek közepén, Szombathelyen találkoztunk. Éjfél után gondolt egyet, és kettesben lementünk valamilyen bárba, már nem emlékszem, hogy mi volt a neve. De sztriptíz volt, s ez kissé fölhangolt. Megrendelt egy üveg pezsgőt, azt kettesben megittuk. Akkor mesélt nekem a szocialistákról. Megvolt a véleménye róluk. Pedig akkor még szárnyaltak. Szóval Hernádi is megkapta a Kossuth-díjat 1999-ben, és én ennek nagyon örültem.

Az Acerbi-díjat az Einstein harangjai olasz fordításáért kaptam 2007-ben. Akkor Mantova környékén Tóth Krisztinával – ő a verseire kapott Acerbi-díjat – bejártuk a gimnáziumokat, és ez az én számomra nagyszerű esemény volt, megismerkedni az olasz gimnazistákkal. Nagyszerű élmény volt, egyáltalán nem voltak megszeppenve, sőt… Az ilyen gimnáziumba örömmel jártam volna ki. Az egyik helyen még harangoztak is a kedvemért. Vajon mért nem szeretik a magyarok az Einstein harangjait? Talán az első személyben beszélő Mészáros Ferkó miatt? De hát félig-meddig kiskorú. Nem beszélhet többszörösen összetett mondatokban. Az abszurd szélén jártam e könyvvel, azt elismerem. Meglehetősen különbözik az Einstein harangjai a többi művemtől. Talán ez nem tetszik a magyarok többségének? Töröm a fejem, de úgyis hiába.

31.

A betegségem ideje alatt – már otthon voltam, talán április közepén – levelem érkezett Kölnből, az unokatestvéremtől. Az egyetlen unokatestvéremtől. Nagyon megörültem, félretettem a levelet egy könyvbe, de arról elfeledkeztem, hogy – a jelenlegi helyzetben – minden második dolgot elfelejtek. Arról is elfeledkeztem, hogy melyik könyvbe tettem. No most van vagy 2000, esetleg még több könyv a lakásunkban… Közben elmentem Zólyom mellé két hónapra gyógykezeltetni magamat, ami persze nagyon jót tett a felépülésnek. Május végén visszajöttem, és elkezdtem keresni a levelet. Egyre dühösebben. Végre – úgy a harmadik vagy negyedik napon – megtaláltam. Nos hát 2011-ben végre megismertem az egyetlen unokatestvéremet. 63 évesen. Nem kis dolog, gondoltam, 63 évesen megismerni az egyetlen unokatestvéremet. Persze itt közrejátszott a történelem is. Elég jelentősen.

Anyám 1918 szeptemberében született még Léván. Aztán 1919 januárjában megszállták a csehek Lévát, majd 1919 júniusában visszajöttek a magyarok, majd 1919 júliusában visszajöttek a csehek. Ha nem lenne sírnivaló, még groteszk is lehetne. Nagyapám úgy döntött, hogy nem teszi le a csehszlovák esküt, inkább emigrál az akkori Magyarországra. Végül is némi vándorlás után Orosházán telepedtek le. Volt az anyámnak egy bátyja, Krizsányi Sándor. Egyetlen gyermeke született, Klári. 

Klári Budapesten született, id. Krizsányi Sándor pedig 1938 után visszament a szülővárosába, Lévára a lánygyermekével együtt. Itt ismerkedett össze G. L.-lel, és összeházasodtak, 1940 októberében volt az esküvőjük stb. Hogy mi történt ifj. Krizsányi Sándor és az idősebb között, nem tudom. De azt tudom, hogy halálosan ellenséges viszonyba kerültek. Jött 1945. Egy huszonöt kilós csomaggal nagyapáméknak újra el kellett hagyniuk Csehszlovákiát. Hogy az apámnak nem, az a szlovák nagyanyámnak az érdeme. Nagyapám agyvérzést kapott, majd 1947-ben vérrákban elhunyt. Vagyis az egyik nagyapámat sem ismerhettem, mert 1948-ban születtem. A Krizsányi (Mándoky) nagyanyámat is 1956 augusztusában ismertem meg, amikor először látogatott meg minket Léván. Szóval, bonyolult történet. Nagyanyámtól 1956-ban hallottam először Klári unokatestvéremről. De ifj. Krizsányi Sándorról hallani sem akart az én anyám és a nagyanyám. Egyébként is: Kláriék szülei már elváltak. Szóval, még bonyolultabb história.

1963-ban először jártam Budapesten. 15 éves voltam, az Irányi utcában laktunk, anyám unokatestvérének az elvált feleségénél, szemben a Grinzingi borozóval, melyben, újabban gyakran, hm, megpihenek. Az Erzsébet hidat éppen újjáépítették. Megcsodáltam a nagy házakat és palotákat stb. Apámmal együtt – tehát kettesben – elmentünk a nagybátyámhoz, ifj. Krizsányi Sándorhoz a Király utcába. Egy szoba-konyhás ablaktalan lyukban lakott az új feleségével. Anyám nem jött velem. Úgy látszik, a nők haragtartóbbak a férfiaknál. Apám viszont kötelességének tartotta, hogy megismertessen az én nagybácsimmal. Elég jól sikerült a beszélgetés, melyet, érthető módon, az udvarban tartottunk. Hogy miért volt ez a nagy harag anyám és a bátyja között, nem tudtam, és, őszintén szólva, nem is érdekelt. Klárival ismét nem találkoztunk. A Fradiról beszélgettünk és a Honvédról. A nagybátyám ugyanis szenvedélyes Fradi-drukker volt, én viszont szenvedélyes Honvéd-drukker. 

Pedig Klári még Pesten volt. 1967-ben költözött Nyugat-Németországba. Attilával, a fiával is csak a 2010-es évek derekán ismerkedtem meg. Attila Amerikában él, két gyönyörű gyereke van, éppen tinédzserek. Klári a nyarat Tatán tölti férjével, Manfred Vollmannal. A könyvhéten rendszeresen találkozunk… Szóval, jól megy a sorunk. Jobban is mehetne, de ezt hagyjuk. Jól szerteszóródtunk a világban. Én Léván, majd Pozsonyban, öcsém Rimaszombatban, a nagyanyám kitelepítettként Sátoraljaújhelyen, a nagybácsim – már meghalt – Budapesten, Klári Németországban, Kölnben, Klári gyermeke az első házasságából Amerikában… 

Ha végiggondolom, ezt akár magyar sorsnak is nevezhetném. Az egyik nagyapa (Grendel) fölvette a csehszlovák állampolgárságot, úgyhogy tovább taníthatott Farnadon – élete végéig. Annyira szerették, hogy 75 évvel a halála után kopjafát emeltek neki a farnadi evangélikus templom udvarán. A másik nagyapa (Krizsányi) megtagadta a csehszlovák állampolgárság fölvételét, és afféle bolygó hollandiként Magyarországra ment, végül Orosházán telepedett le 1926-ban. 1938-ban, a bécsi döntés következményeként, visszatelepült Lévára. 1945-ben, 25 kilós csomaggal, kitelepítették Magyarországra. 1947-ben halt meg. Apám nagy magyar volt, elsősorban az értelmiségnek a gyerekeiket magyar iskolába kell íratniuk, mondogatta. Az értelmiségnek kell példát mutatni.

Nos, folytathatnám a sort, de minek? Fatalista vagyok, legalábbis a múltat illetően? Ha nem történik meg a magyar tragédia 1918-ban, lehet, hogy én sem születek meg, hiszen apám és anyám nem ismerkedhetett volna meg stb. Vagyis egy katasztrófának, az 1918-as történelmi Magyarországnak köszönhetem, hogy megszülettem? Nos, jó ebbe a kútba belenézni… Csak az ember meg ne szédüljön, mert a kútnak nem látni az alját. Van egy másik megoldás is. Nem veszek róla tudomást, és baszta. Ha fatalista vagyok, a múlttal, mihelyt megszülettem és felnőttem, az életemmel én rendelkezem. Én választok feleséget, éntőlem függ, hány gyereket akarok, én választom meg a hivatásomat stb. Vagyis az ember, amikor megszületett, „szabadságra” ítéltetett? Ezt az egzisztencialistagyanús világképet nem örököltem, hanem fokozatosan jutottam hozzá. Szóval én egzisztencialistagyanús vagyok? Hát jó. Így legyen. Mindig is szerettem az ilyen „elmélkedéseket”. Ugyanis nem változtat a sorsomon. De mi történik akkor, ha, mondjuk, tizennyolc éves koromban elüt egy autó, és örökre lebénulok? Nos, ennyit erről az „elmélkedésről’’. 

Közreadja és a szöveget gondozta: Grendel Ágota