Petőcz András két kötetében (Dadog, Tiszatáj Könyvek, 2024; Az anyáért, aki alszik, Fekete Sas, 2024) irodalmi és eszmei párhuzamokat mutat fel. A versszövegek intelmek, sugallatok, érzések, de mindenekelőtt üzenetek. A távolság és jelenlét, az otthon és az otthontalanság, a pusztulás és a szomorúság, majd a kaddis mindent átható és átfogó kategóriája formálódik meg, Petőcz beatköltészeti párhuzamain keresztül.  

A valahol lenni kérdései a költőt folyamatosan foglalkoztató létkérdés (Az elmaradt pezsgő emlékirata). „Üzenet, ahova, messze […] Szeretnék elmenni innen. / Örökké abban hittem, / valahol mesze, jobb. […] Ócska egy hely, nem épp haza, / omladozik folyton a talapzata, / s mindig a rossz oldalon áll. / Egyedül vagyok. Tudod, a hajnalok, / keservesek. Miközben ragyog / a korai nap – és sunnyog   a halál. / Messze, ahova – üzenet” (Ahova messze). Az otthont a már meglévővel, a belakottal ellentétben azonosítja meghatározott, fontos helyszínekként (Portugália, Amerika, Párizs). Az én számára az életút mentén szinte már nélkülözhetetlen állomások ezek (Cascais messze van). Irodalmi felvetéseiben és asszociációiban (példa)képei által visszatér korábbi kötetei inspirációihoz, költészeti-irodalmi és eszmei intencióihoz, többek között a beatköltészet alakjaihoz (Charles Bukowski, Allen Ginsberg, Gregory Corso, Jacques Kerouac), amelyek meghatározóak Petőcz lírafelfogásának egészét tekintve. Az otthontalanság és a beatnemzedékhez visszakapcsolt időbeli és poétikai relációk egységes világot teremtenek, és alakítják mindezt az én-világot egyben menedékké, bástyává is. Corso véleményével élve: „Mi a költészet, ha nincs Hatalom”. Ezt követi Petőcz is, és teremti meg a poétikai és szellemi közös talajt. 

Az egyik kulcsmotívum az öregember alakja, az öregség, az elmúlás szimbolikája és vizualitása. A halál(ozás) közelhozása, perszonifikálása, és annak alak-ként való definiálása egyszerre foglalja magában sajátos elidegenedettséget, az otthontalanságot, a félelem és szorongás kettősét, amely nem a szabadságnak és az elmúlásnak a kötöttségét, elkerülhetetlenségét, ezáltal a szabadság abszolútfokra soha nem engedett mivoltát jelenti. A halál a szabadság korlátozása, amely átfogja a földrajzi és pszichikai távlatokat. „Csak ők tudják, / mennyire nem vagy itt.” (Üres szoba). A félelem (Egyedül) a tavasztól, a Másiktól, és valamiért valamitől való félelem is egyben, amely Petőcznél a misztikumnak és a történelem ismeretének egyfajta kettős játékában, kettős funkcióval jelenik meg, kifejezve a félelemmel együttjáró, stagnáló létállapotot („Félek tőled. / Nincs is jogom – semmihez […] Tavasz a télben, / Szürke fényben fürdesz, és magad vagy” Egyedül). A maga-ság (Egyedül; Magam, magamban, Öregember-szonett) a nyugalomvágyásról, az idő kivárásáról, a halálig való eltevékenykedésről is szól, de „valami történik, mégis. / Szinte észrevétlen” (Távolság). A valami történik a folyamatosságot, a reményt fejezi ki, amely összhangban áll Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című versével, az előhívott „égi tünemények”-kel (Az öregember verse – a reményhez), a boldogtalansággal („Kit teremt magának a boldogtalan” Csokonai: A Reményhez, 1803). 

A szabadságeszme igazi eszméje, de valódi hiánya miatt a lírai én Allen Ginsberg alakját „istenségnek látszó, csalfa, vak Remény” -ként ábrázolja („Ameddig kecsegtetsz, suttogom, addig vagyok.” Az öregember verse – a reményhez). Ezzel Petőcz nyit a beatköltészet nagyszabású területe felé, amelyben néhány beatköltő kiemelt párhuzamba kerül. Lawrence Ferlighetti a költészetet, a költő lényét és intencionalitását kapcsolja össze az öregember alakjával: „és ő nemcsak egyetlen költő / és ő öreg ember ki folyvást verset ír / egy öreg emberről / akinek minden harmadik gondolata Halál / és aki verset ír / egy öreg emberről akikinek minden harmadik gondolata Halál / és aki verset ír / Mint kép zabpehely-dobozon / melyen egy alak felmutat egy dobozt / melyen egy alak felmutat egy dobozt / melyen egy alak képe látható / aki felmutat egy dobozt / és az alak mind kisebb és kisebb / és minden alkalommal távolibb / maga a zsugorodó valóság látható itt / Ő a visszatért próféták közül való ” A költőiség és a költői én kifejezése (ön-reprezentáció) a zsugorodó valóságban és a zsugorodó énben, az öregedés folyamatában tételeződik. Petőcznél és Ferlighettinél az önreprezentáció a halált megérző, profetikus figura: „Ő egyfejű és szája üregében / egy nyelv csüng csak / és állati nyelven magyaráz / és az ember kiagyalt egy nyelvet / melyet más állat meg sem ért / és nyelve lát és nyelve beszél / és saját füle hallja szavát / s a fejéhez tapad / és hallja Halál halál / és van nyelve hogy kimondja / amit más állat meg sem ért / Ő ágobogas sétáló gyökér / göblyuk-szemmel feje közepén / és szeme kifelé s befelé fordul / és lát és őrült / és őrült és lát […] És ő magáról meg a holtakról beszél / és halott anyjáról […]” 

A Dadog című kötetben jelenik meg a belakható, ám mégis otthon-talan tér, az üresség, a meg- és kiüresedő tér. Budapestet Petőcz egyaránt érzékelteti és érzékeli (a szó filozófiai és konkrét értelmében) otthonnak és a térben lévő tárgyak (lakás és lakhatás tárgyai, elemei, a tükör, a szobák, bútorok, párna, ágy), valamint a saját tárgyiasság (eltárgyiasult) test és psziché, a bezártság, elszeparálás és elkülönülés, valamint a teljes költészetet is átható (ön)reprezentáció eszközeként (Hárman – ülök itt, A konyhából a nappaliba, Meglassult mozdulatok). A költő elbeszéli életét, a mindennapjait. Beavat saját közelségbe, mond: „életnek a felén már régen túl, mondom magamban, / közben hagyom, hogy elringasson a gépelésem.” (Hárman – ülök itt). „Ez itt a ház, van terasz, és a kert is, / látod, igencsak hosszan nyújtózik el, / itt vagyok nap nap után, itt ér az este, / itt ér minden, ami mostanság körül- / vesz, félni sem kell már semmitől. […] Mondom, ez a ház, van terasz, kert is, / a teraszról messzire, majdnem odáig, / ahol, még mások is, itt ér az éjszaka, / és beburkol az, ami mostanság körül- / vesz, félni nem tudok, nem érdemes.” (Magadban). Elérkezik egy ponton a félelemmentes állapothoz, illetve ennek illúziójával kíván együttlétezni, bebeszélni magának a rendet és teljességet. Létmagánya, becsomagoltsága, ittléte keretezi a (szoba- és konyha)jeleneteket (Éjszakai időszámítás). Kosztolányi Dezső Budapestjén van jelen a költő. „De fent, a magasban! / Vendége lehet – valakinek. / Itt is, ott is – átutazó.” (Átutazó). Buda és pest és a lakás, a benne levés és tevékenykedés bemutatása válik fontossá, mint a semmittevésnek is egyfajta ábrázolása, az életben levés megbecsülésének jeleként, jelképeként. Lawrence Ferlinghetti is hasonlóképpen ábrázolja az utcát, annak bejárását, mintha egészen más világban tenné meg útját: „Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem / minden várost az utca / féloldalára építenek csak / és cipőm a falakon fölsétálva ablaknyomokat hagy / repedezni vágyó üveg a talpa […] és arcom mint valami ingán / leng a spárgaszáron / gúzsba kötött lábú játékkártya-kép / lábánál fogva felakasztott Villon” 

A beatköltészetre is jellemző a dekadencia és a szomorúság, amely Petőcz líráját is áthatja, benne állandósul és megtestesül (Az elmaradt pezsgő emlékirata, Az őrült – szomor, aki szomor), az ember sajátjává válik. Petőcz perszonifikálja is mindezt: „csontsovány részeg a bánat” (Nem tudni, hova). A fokozatos pszichikai sorvadás mellé az elgépiesedő és eltárgyiasuló testet rendeli. A szomorúság Petőcznél – és a beatköltők hangvételében is – szinte kinőtt, új szervet, kis daganatot, új lélegzőt is jelent, ebben is perszonifikálódik (Az erek, ahogy, A szív szerel). A test és a lélek elsorvadását Petőcz a megkövüléshez, az elcsontosodáshoz, csonttá váláshoz, elhasználódáshoz, majd magához a halálhoz igazítja. „Csak a csont, / meg a hús, meg a vér létezik, semmi / egyéb, csak a csont, a hús és a vörös / hullámhab, a megsápadt tekintet” (Boca do inferno) és a megvénhedt Isten, a keresett belső társ. Hogy „jöjjön végre pír, pirosság / a megsápadt arcra” (Nem tudom, mi ez). „Tudod, hogy nincs jogod örülni a látásának […] a tekinteted sem a régi, benned van az idő, és / benned van a múlt, mindaz, ami volt. […] Öreg vagyok, mégis gondolok rá, […] öreg vagyok, nem lehet jogom már semmire, / örüljek, hogy vagyok úgy, ahogy vagyok, és ne / akarjak többet.” (Az öregember verse). 

A verselés és a zene, zeneiség, a líra en soi és pour soi csendessége, megilletődöttsége, egyszerre expresszív és fegyelmezett volta a petőczi manifesztáció-jelleget is körvonalazza. „Ahogy a sokmillió mikroprocesszorból, az agyamból és / a gép agyából előlépnek a hangok: az anyanyelv biztonsága, / a tevékenység öröme, a győzelem, ahogy megszületik a vers. / Ülök itt hárman: a gép, a szöveg, és saját tétova önnönmagam.” (Hárman – ülök itt). A zeneiség másik kifejezése a hangok, a csend, a kiabál(ás) és elhallgat(ás) szintézise, ahol Petőcz kettősséget állít fel. Írja, „Kiabálni itt nem szabad! / Hangok nem bújnak elő.” (Valahova, el). A szavak és a beszéd, a harag, elégedetlenség, a megijedés, megriadás az elhallgatást és elhallgattatást, megfélemlítésből is adódó kiabálást eredményez, amely összefügg a jövőképpel, a háború fenyegetettségével (Átutazó, Nem tudom, mi ez). „Nincsen kiabálás ott, / ami mostanság körül / Nem kiabál, mert nem. / Agresszív üresség mindenfelé” (Átutazó). Allen Ginsberg Üvöltés (Howl, 1956) című versében ábrázolja a kortárs iszonyatot: Láttam: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület rom- / jaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket […] kik körbe-körbe járkáltak éjfélkor a vasút mentén / töprengve merre menjenek és elmentek és nem / hullatott könnyet utánuk a kutya se, […] kik magukban battyogtak, végig Idaho utcáin vizio- / nárius indián angyalokat keresve kik vizionárius indián angyalok, […] kik röhögni próbáltak de csak csuklottak szüntele- / nül és a zokogásig ingerelték magukat […] mikor a szőke és meztelen angyal megérkezett hogy szétszabdalja őket a kardjával […] kik egymás után háromszor vágták fel ereiket sikertelenül, végül is hagyták a fenébe, régiségkereskedést nyitottak, ahol is azt hitték majd megöregszenek, és bőgtek, […] kik hetvenkét órát autóztak árkon-bokron át / hogy kitalálják nekem van-e látomásom vagy neked / van-e látomásod vagy neki van-e látomása / mely megfejti az Örökkévalóságot […] de még ez is csak képzelődés, semmi más csak, re- / ményteljes töredéke a hallucinációnak, […] az őrült csavargó és az angyali betanik az Időben, / ismeretlenül és mégis ideírva, ami még el- / mondható a halál utáni időben, […].” Petőcz mindemellett ábrázolja azt is, hogyan keletkezik a negatív eredetű csendből egy  másik minőségű csend, amelybe(n) (át)létezni képes az én: „Ülök melletted, és arra gondolok, / mindig ezt akarom. ezt a csöndet, / ami bennem, ezt a nyugalmat, itt, / mindig csak ezt” (Csönd). A csend, a hozzá társuló ünnep és templom megteremti a pillanat szabadságát, lényegét, kontemplációt indukál: „Tanulni kell mindazt, ami akkor” (Csönd). Az ünnep ritka és fontos a mindennapokban. Az egykor volt emlékekből találkozást, fogadást, köszöntést, beszélgetést és (meg)emlékezést formál meg, mely mind ünneppé válik, a pillanat, a perc méltóságának megragadásában. „Ha lehet még ünnepelni, koccint / a halandó az ilyesmi beszélgetésre […] a színpad / egyetlen baráté akkor” (Az elmaradt pezsgő emlékirata). 

A szövegek értelmezési kerete a nyelvi-fogalmi különbségeket, szókapcsolatokat is érinti, jelentésbővüléssel és jelentésszűküléssel. A meghatározatlanság kifejezése, a valahol, valami, valaki, aki, ilyesmi, úgy, minden, talán és mintha szavak megközelíthető, de konkrétan ki nem mondható, körül nem írható és meg nem határozható jelentés(tartalmaka)t generálnak: „És van erre valami futás. / Valami hallgatás és csend. / Van erre minden ilyesmi. […] Szeretném, ha másképpen lenne. […]” (Valami futás). A nyelvi keretben a szavak hiánya – és ezáltal a jelentés hiánya is – dominál, amely továbbengedi az olvasói interpretációt nemcsak az immanens világ felé, de a Petőcz által képviselt és kifejezett világszemléleti alakzatok irányába is. A nyelvi és képi kettősség megteremti az értelmezés és a nyelv alkalmazásának a szabadságát is. Összekapcsolódik az eszmei mondanivaló a vizualitással, a modern és avantgárd a szemantikai hagyománnyal, ennek kognitív vonalával. „Magához, magához, feltétel nélkül, / Nem is tudom, nem is tudom.” (Talán újra – és itthon is). A jelentéscsökkenés és jelentéstöbblet (Minden, aki; Az idő – talán egy pillanatra) a tartalmi és formai törésekkel, szándékos elválasztásokkal fontos verbális eszköz, amely Petőcz versszerkesztésében jellemző elem: „Van a min-/ den, aki csak / éppen van. […] Tudom, hogy / immár semmit / sem tudok. / Csak van, és/ akarom is, / hogy legyen. / Valahogy / a mosolya / az, ami. / Ránézek, / és vagyok val- / lamiért. / Kora reg- / gel, amikor / semmi se. / Mert néha / van ő, aki / a minden.” (Minden, aki). A „minden” a teljességet magába foglaló szó, a filozófiai-eszmei és a megszemélyesített értelemben vett minden (Minden). 

Petőcz írásművészetében a csend az időbeliséggel is társított: „magamban, csak a hallgatás, az idő / ebben a csendben telik, ha csendnek / mondható egyáltalán, azt, ami erre. / Elhallatszik idáig, igen, valami zaj / onnan, ami nem is annyira messze, / ahol történik mindaz, ami történik, / s aminek nem lenne szabad, ahogy / mondod, nem lenne szabad ma már.” (Magadban). A történés a háborút és a „sunnyogó” (Ahova messze) halált is jelenti, magába foglalja mindvégig a saját test, a környezet és az idő megváltozását is (Meglassult idő, Éjszakai időszámítás, Az idő, ami van). Az idő lelassulása megállása (megállítása) a megfelelő intervallumban történik meg, ami otthonosságot, nyugalmat, komfortot teremt: „Az őszi nap az arcomba, bele, olyan, […] ahol otthon, neked, különös növények, […] mondhatod, boldogság, mert úgy, ahogy. […] őszi nap, elvágyódás, rosszkedv és harag, / annyi marad, nem éppen sok, a múltból […]” (Az őszi nap). Az immanens távolságok átvitt értelművé teszik a tisztaság, a lélektisztítás, és az elme tisztulásának folyamatát is. A lélek megmosakszik, amely jelenti a rituális, víz általi és szellemi megtisztulást, a sajátos megkeresztelkedést is: „Kezet, arcot mosok […] Homlokom / a tükörnek feszül: így nézek bele a szemembe. […] csend, hűvös és sík felület, / bezártság, majdnem szomorúság, ahogy itt ––” (Hárman – ülök itt). A kötetben megformált „idő valóban mozdulatlan. / A kezed sem remeg már, / valami végképp véget ér, / bár lélegzik még körülötted / az idő, valamiféle csend / fedi el, csend, majdnem / némaság, szinte némaság / a csend helyett, de a csend? / mi a csend?, múlik-e így?” (Idő, újra – Európa). A csend és a hang kapcsolata maga Európa, a szabadság és a(z érték)rend mentén Petőcz András hangja és igazsága is, a poétika manifesztációja. 

Ez a csend és idő-állapot teremti meg a kontempláció, a környezeti megfigyelés cselekményét is. Petőcz kontrasztba állítja a világ és a lélek külső és belső háborgását a kontempláció eszközeivel: „a semmit nézed […] nem látsz, de bámulsz / magad elé, ha éppen ott, a parton. […] belefulladsz a fénybe. […] Erőszak, pusztulás magad / körül az, ami itten, szétesik minden, […] Megállsz a parton. Nézed a vizet. / A tekinteted üres, mint a halottnak, […] lesznek majd nyugodtabb napok? / Amikor örülhetünk a változásnak?” (Vízparton). Az elmúlás kifejezésében rokonítja a saját verselését Petőfi Sándor Szeptember végén (1847) költeményével, Petőcz versvariációja ugyancsak a befelé fordulást, az elhullást hozza. „Magam vagyok. A téli világot itt, / mindenfelé, körülöttem, nézem […] Elhull! A világ, a test, meg mindaz / ami volt” (November végén). A költő makacsul, elhatározottan ragaszkodik az elkerülhetetlen folyamatos hangsúlyozásához. A halált itt ikonként mutatja fel, mindvégig kijelentő módban fogalmazva meg a versszöveget.  „Fé- / lek olykor, ilyenkor gondolok reád.” (November végén), valamint mondja és gondolja a jelent és a már megismert és megismertetett távolságokat. Kérelme: „Ilyen halált adj, suttogom. Nem / kell vér, semmi erőszak nem kell […] rémület se, nem kellenek eltorzult / arcvonások, semmi ilyesmi, nem!” (Ágyban, párnák között). Az én ebben a kontemplációban egyszerre valós és fiktív víziót vázol: „Csak bámulod, ahogy, / Lábuk alatt dübörög a. / Lábuk alatt beomlik a. / És nem tudod, merre a […] Mondjuk, hogy haza és szabadság? / Aztán csak szunnyad a nép […] Fekszel a földön, bámulod. […] Fehér inged férgeknek világít.” (Katonák menetelnek). 

A kontempláció, a danse-macabre-jelleg (Futásom) és az ima az akart nyugalom, a halálba vezető út tisztasága, az útra felkészülés joga felé vezet („Nem akarom a remegést, […] nem akarom a zsibbadást, […] nem, nem akarom, soha többé.” Meglassult mozdulatok). Az ilyen típusú, negatív és eleve a pusztulást hordozó élet fokozatos elutasítása meghozza magának a temetkezésnek, az ön-eltemetésnek is a vizualizációját, a „deszka-földes” (Ezekbe a sorokba, A szomorú nem, Vagyunk, akik, Valahogy minden) létállapot akarását. A fokozatosságot Petőcz nyelvi megoldással is illusztrálja: „Nem mozdul, aki nem, csak feksz, / és maga elé, ha néz, csak ippeg így, / nem tudja, minek, hogyan, és mit, / az üz, mit üzen, ha van még üz, / de nincs már üz se, a semmi volna / ha volna még bármi is, üres az utca […] mindenfelől a háb, a háb az üzen, / vagyis üzen se, csak legyen a hal, / legyen a puszt, mindenki puszt, az / a jó […]” (A szomorú nem). Ez megteremti az üzenet és a háború kettősfogalmát, dadogást indukál (hangsúlyozva a Dadog kötet címadását is). Petőcz ezt a nyugtalanságot, veszteséget csonkolással, szintagmaelhagyással alkotja meg, és mutatja meg jelentéskereteket, a nyelvi határokat és interpretációs lehetőségeket is, ugyanakkor nyomatékosítja a szimbolikus tartalmú deszka-zártságot: „Bezárom magam, ide, hogy mégis / hogy mégis, mondom, hogy mégis / rendben van minden, bezárom, nem / akarok semmi egyebet, magamra / csukom az ajtót, és nem leszek el- / érhető, nem leszek már senkinek, / elérhető” (Ezekbe a sorokba). 

A szorongás, fulladás, a beszűkülő, légüres tér (Igencsak táv, Nem tudom, mi ez, A konyhából a nappaliba), az üresség („Nincsen levegő, mondom, és / csak tátogok, tátogok egyre” A konyhából a nappaliba), a hermetikus elzártság, a becsomagolás vagy becsomagolódás egyszerre a bent és kint (zárt és nyitott) dimenzióit tárja fel: „megfulladok, / suttogod magadnak, csakis ön- / magadnak. Ezt így nem! […] Mondom, valami van körülöttünk / ami nem, az istennek se úgy, ahogy / kellene, itt, ahogy épp. Mondom.” (Nem tudom, mi ez). A tátogás és dadogás összekapcsolódik. Petőcz akarja „a zuhanást: „takarjon, be, ott, a tenger, habozzon / felettem, elfedve mindazt, amivé én, / ami az évek alatt, amivé én magam, / lezárni mindent: csak egyetlen lépés.” (Boca do inferno). A „zuh” (zuhanás) maga lesz az átlényegítés, az átlépés, a metamorfózis, a viszonylagosság: „kicsinke lennék, amikor lefelé, oda, / kicsinke, ha még léteznék egyáltalán” (Boca do inferno), a Petőcz által már korábban megfogalmazott egészen kicsi kis létező, aki eléri a „felette mélységes” (Prédikátor könyve 7:24) állapotát, ezzel együtt a mélységek és magasságok távlatait, amelyek (horizontális) lokalitásokat jelölnek, és vertikális értelemben a földi és égi létet szimbolizálják. 

A dimenzióátlépés tér-felfedezése és tér-felfedése Petőcz-nél egyszerre jelenti a menekülést és a távlatok megnyitását. A magánterület (magánszféra) és a köz(tér) elhatárolt zónák. „eljön / a perc, és megtapasztalod, / milyen is keresztülmenni, / átkelni végre a zöld gyepen” (Átkelni a zöld gyepen). A zöld gyepterület mint egy egységes tér, szín, elvezet egy másik tudattérbe. Az átlépés lehetőségének kifinomult és egyértelmű ábrázolása ez (Átkelni a zöld gyepen, Útközben – a túlsó partra), ami azonban veszélyt is hordozhat magában: „Annyira fél, aki annyira, hajnalban, […] annyira vége minden, / annyira szét, annyira más, vége és / szét és más és csak így, annyira ne- /gatív, igen, ez a jó szó, annyira ne, / hogy a szorongás benne, annyira úgy, / ahogy eddig soha, nem itt, nem vele, / hanem messze, ott biztonság, vagy / ott se, semmi, ezt így nem lehet so- / káig […]” (Annyira fél). Kikristályosodik, hogy ez a (nem kézzelfogható) szubjektív valami út sorsszerűségében nem kizárólagosan determinált, hanem változható és változtatható, szabad útvonal (Aki el, Nem tudni, hova, A születés misztériuma). 

A kötetekben megjelenő szemiotikai-szimbolikus keret és a dőlt betűtípussal szedett szavak a jelentéstöbbletet, a jellé alakítását mutatja meg (összeolvasva külön jelentéscsoportot képeznek az adott strófán belül is), amelyen keresztül a megfogalmazások törzsi nyelvhez, jelszóhoz, jeladáshoz válnak hasonlóvá („hadi utu reá” Igencsak táv). A szavakkal („szerel”, „töred”, „szomor”, „háb”, „üz”, „elhatár”, „működ”, „bátr”) önmagában is új nyelvet teremt, szintetizál, vagy szóátjárásokkal játszik (Konzerv, Lehetne így) Petőcz („kíváncsi tekintet, ki vagy?, kérdezi / újból, kivagyok, mondom, aztán azt, / ki is?, hogy nem tudom, mit is.” Konzerv), vagy a „Nem találom a szavakat, / hiába keresem, a szekrény / alatt is néztem, nem, nem / nincsenek sehol.” (Lehetne így) megoldásokkal. 

Az anyáért, aki alszik kötet egyik jelentős analógiája a beatköltészet. A Petőczöt a kassáki poétika mellett jellemző líra az intertextualitás jegyeit is mutatja. Petőcz a beatköltészetet forrásként is alkalmazza. Ezen belül Gregory Corso világát Percy Bysshe Shelley A Defence of Poetry (1840) című művének hangvételét, mondanivalóját is megképzi Petőcz a szövegekben, a költészet Shelley-i manifesztációjának védelme (defense) jelentéstartalmával. A költészeti vagy esztétikai instrukciók helyett inkább a költők és a költészet romantikus mozgalmaként demonstrálódik Shelley munkája, a megközelítésé, feltételezésé filozófiai olvasatát kínálva. Az értelem és képzelet felé fordul az intenció, az értelmet logikaként, a képzeletet észlelésként meghatározva. Shelley hozzáteszi, hogy ezt kiegészítve a nyelv maga meg képes mutatni az ember szándékát, késztetését a rend és a harmónia felé, amely a szépség egységének megbecsüléséhez vezet. Shelley és Corso az erkölcsi és társadalmi fejlődést, az etikai (moral) és társadalmi törvényekre vonatkozó (civil laws) alkotói és védelmezői funkciót kívánta (meg) a költőktől. Corsót mindez inspirálta a beatköltészet új poétikai irányának elméletének kidolgozására, hogy maga is a költészetet forradalmi, változást hozó kontextussá alakítsa. Shelley mellett Corso az angol romantikus költészet felé általánosságban is nyit, és mutat érdeklődést, tudatosan alkalmazva ezt a versirodalmat a kortárs beatköltészetben. Corso és Shelley költészete és felfogása közötti hasonlóság a tehát a nagyfokú váltásban, lázadó jellegben, a közösségvállalásában nyilvánul meg. Corso-nál kialakul a confessional poetry és a beat literature két releváns kategóriája, amely Petőcz szövegeit, verseit is meghatározza. 

Allen Ginsberg Petőczöt a Howl című verseskötete (1955) által inspirálja és vonzza Petőczöt. A howl (üvöltés, ordítás, kiabálás) és a „mondom” gesztusára („Mondom, nem kapsz levegőt” A túlsúlyos vers; „Mondom, álmodom olykor” Álmomban olykor; „kinek a kora mit üzen nekem” Álmomban olykor) mindkét költő épít. Petőcz részben visszatér A látogatás emléke című kötetben megjelenő kiabáláshoz, Ginsberg kapcsolódik Lawrence Ferlinghettihez is. Allen Ginsberghez Petőcz arcot komponál és formál („benne sokféle arc” Álmomban olykor). Leírja, milyenek a költő vonásai, a(z össze) hasonlítás akaratával, amely egyben a beat szellemiséggel való azonosulás szándéka is. Petőcz intencionalitásának talán két legfontosabb fogalma a szabadság és a rend, amelyből a szabadság eszmeisége és gyakorlati lehetősége bontakozik ki, melyekkel a költő azonosulni akar: „Irigyeltem a szabadságodat, / a magabiztosságodat […] 1980-ban találkoztam veled, / 21 éves voltam, / két szót, ha váltottunk, / kezemben a frissen megjelent köteteddel. / Minden annyira más volt akkoriban. / Költő akartam lenni, / és meg akartam változtatni a világot magam körül […] Most már alig tudok csak lélegezni is.”. Majd azonban elszomorodva teszi hozzá, Ginsberghez kapcsolódó hitében megrendülve: „és a mosolyod elhitette velem, / hogy minden oké, / minden rendben lesz, / szabadok és boldogok leszünk […] Azt hiszem, átvertél, / Allen Ginsberg, / és emiatt / most nagyon szomorú vagyok.” (Találkozásom Allen Ginsberggel). Ginsberg, mint a beatköltészetnek (nyugati, amerikai típusú költészetnek) egyik vezéralakja csalódást okoz, a költői és poétikai hitvesztés a petőczi lírai ént tovább formálja. Érvényre jut ebben a verskategóriában is József Attila Levegőt! (1935) című verse, inspirációja, eszmei jellege, intertextualitása (A túlsúlyos vers, Álmomban olykor, „Álmomban olykor / megpillantok / valami különös, / nem éppen e világi / csodát” Álmomban olykor). A Beat és a Keserű óda ciklusokban megírt szabadság és rend („mert ahol / a szabad a rend, ott a végtelen, / írva vagyon, és ez a lényeg” Valami futás), valamint az írás cselekménye a verset (mint egyfajta szent-írást) jeleníti meg, igazságértékkel, érték- és eszmeszinttel. József Attila vagy Petőfi Sándor költészetét és kettejük személyiségét – Petőfi alakját kiemeli, megformálja, megszólítja (Merre vagy, Petőfi Sándor?; Szabadság, szerelem) – Petőcz a befogadáson keresztül kombinálja, és a belehelyezkedéssel Ginsberget még közelebb hozza. Időbeli, nyelvet érintő, felidéző és jelenbe hívó vissza- és belehelyezkedés is ez Petőcz részéről („danolgat”, „énnekem”), ahol a szabadság és szerelem petőfi-i ikerfogalommá válik (Szabadság, szerelem), és ahol a vers nyelvezete, stilisztikája József Attila vagy Petőfi letisztult, kimondó jellegű verselését tükrözi, ezt követi (Petőcz Ginsberghez hasonlóan ebben hisz, ezt tartja követendőnek). 

Ebből az útkeresésből, az úton levés egzisztenciális módjából, az út és utak kereséséből alakul ki a rátalálás (nemcsak szövegi és szövegalkotási) öröme, a lényeg és az értékek megtalálása. Jacques Kerouac Useless! című versének ciklusmottóként, paratextusként való alkalmazása és fel-használása sokat mond: a haszontalan(ság), hasznavehetetlenség, a használatlanság, a használaton kívüliség sugallata az esőtől („heavy rain”) a tengerig („into the sea”) vezet. Petőcz összébb vonja a magyar (történelmi) vonatkozásokat a nyugat-európai beatköltészettel, vagy egyéb újító jellegű poétikával manifesztumköltészettel. Kerouac Úton című regényből indított saját vonal az elindulás és megérkezés, az elindulás és úton levés kettősségét ábrázolja: „Elindulni Deannel, / az volna jó. / Hej, Jack! / Végig Amerikán. / Vagy éppen végig Európán, / szabad hazában, / szabad földeken által / óceántól / a tengerig.” (Úton). Az úton-levés mesejellege, napló-szerűsége az egykor volt beatnemzedék társaságával és helyszínekkel egészül ki, mint Párizs, Bécs, Berlin, Budapest, Bukarest (illetve többek között Cascais portugál település) megjelölésével. Az én maga velük együtt válik a versekben megjelenő akarattá, szabadságeszmévé, úttá. „Útközben boldog lennék” (Úton), írja. „csakis ott vannak határaim, / abban a határtalan világban, / ami mára itt van velünk, / és amivel, / láthatóan, / nem tudunk mit kezdeni” (Úton). A valami és ilyesmi szavak a szabadságnak már eszmei-szellemi-filozófiai jelentőségét, nyelvvel kifejezhetetlen, körülírhatatlan voltát is jelzik („az igazat mondd, ne csak a valódit” értelmében), amelynek elgondolhatósága a tapasztalattal szervesen egy egységet alkot. A (nyelvi, értelmi és jelentést nyomatékosító) szabadság jelenik meg Iggy Pop The Passenger (1977) című dalában is. A (jelentés)ismétlések Pop dalszövegében ugyanazt az útonlevést, a tapasztalat- és élményszerzést, a kalandot tárják fel: „I am a passenger / And I ride, and I ride / I ride through the city’s backsides / I see the stars come out of the sky / Yeah, they’re bright in a hollow sky / You know it looks so good tonight / I am the passenger / I stay under glass / I look through my window so bright / I see the stars come out tonight / I see the bright and hollow sky / Over the city’s ripped back sky / And everything looks good tonight […] And everything was made for you and me […] So let’s take a ride and see what’s mine […] So let’s ride and ride and ride and ride […]” Ezt idézi meg Petőcz Gregory Corso mottójával („Last night I drove a car / not knowing how to drive / not owning a car”). 

A szabadság empirikus jellege a szabadság eszmei-ideológiai elgondolhatóságát, a lírai én saját maga számára igazolható jellegét, bizonyítékát teremti meg. Petőcz ezt köti a szabadságot másként megélt és megélő beatnemzedék empirizmusához. Ebben tételeződik a szabadág – Kosztolányit, és konkrétan a Hajnali részegség verset is idéző – otthonossága is (Budapest, Donáti utca, Logodi utca, „messzire indulok / – vár rám a Logodi – , / a Tóth Árpádon át” Álmomban olykor). Petőcz alapvetően és folyamatosan tartja fenn a beatnemzedékkel, beatköltőkkel a szoros interszubjektivitást is. A költők jelenléte (nem-léte, megidézett eszmei-szellemi jelenléte) fontos kapcsolat, és rámutat a Petőcz által kifejezett mindenkori hiányra, hiányesztétikára, szorongásra, a barátság(ok) hiányára vagy a megfelelő minőségű emberi kapcsolatok hiányára is. Petőcz lírája itt a beat alapjaiból épül fel illetve merít, de tudatosan az eszmei-szellemi kapcsok és összeköttetés hiányát is felmutatja: „Hogy valaki majd vigyázzon rám […] Annyira jó lenne megölelni valakit. / Gondtalanul, szorongás nélkül.” (Házasság). A szorongást és a félelmet, a szomorúságot megerősíti Ginsberg Üvöltése, a társadalomkritika, a városkritika mentén, ahol a kiterjedő pusztulást Ginsberg isteni-emberi alkotói-teremtői-konstruáló talajra helyezi: Moloch, Főnícia istene, az alvilág istene. „Moloch, kinek szeme ezer megvakult ablak! Mo- / loch, kinek felhőkarcolói mint végtelen Jeho- / vák állnak a hosszú utcákon! Moloch, kinek / gyárai álmodnak ls hörögnek a ködben! Mo- / loch, kinek kéményei és antennái megkoro-/ názzák a városokat!” 

Petőcz megformálja a kaddis, az apához és anyához írt, a halál jelenléte köré felépített emocionális-emlékezeti, tapasztalati keretbe foglalt verscsoportot. A kaddis a meg nem született szabadságért, az anyáért szól, megteremtve a belső retorika sajátosan intenzív és impulzív műfajiságát is, a gyásznak (erősebben emocionális) és az objektivitásnak a határmezsgyéjén, amely Ginsberg Kaddis Naomi Ginsbergért-ben megfogalmazott sorait („hogy itt voltál, és változtál, mint megtört fa vagy virág – / a földet táplálta – de megőrült a szirma, tarka, / gondolkodó Nagy Világegyetem, megrázva, nyesett / koronával, lombjafosztottan, zsúfolt kórházba dugva”) is elhúzza a narratív-objektív elbeszélés felől az éteribb, szépséggel telt mondatig: „magányos szemedtől / szemedtől / szemedtől / Virágokkal teli Halálodtól.” Az emlékezet („ócska, hibás, beteg krumpliból, valami zsírból, / két szem tojásból / sütöttél nekem valami ennivalót, és annyira ízlett.” Kaddis az elfeledett apáért) és felejtés legfontosabb alanyainak, az apának és anyának megírt két kaddis (Kaddis az elfeledett apáért, Kaddis az elfeledett anyáért) nemcsak a költészeti-poétikai, de Petőcz családi vonatkozású útjainak bejárását is tükrözi. A gyerekkori majd a kórházban tett felnőtti látogatás mellett a verselés cselekménye a bűnbánás és bűnbocsánat kettősétben is íródik. „és azt hiszem, / hogy valami fohásszal, / verssel, / mindez rendbe hozható, / azt hiszem […] dehogy lesz jobb, / dehogy hiszem.” (Kaddis az elfeledett apáért). A homályosodó, elmosódó, egy idő után már pontosan fel nem idézhető képekre (valami fohász, valami zsír) is utalnak ezek a motívumok. Az imajelleg erőteljes: „legyen békés a földed, / legyen békés és nyugodt, / veled vagyok, / itt, / ahol velem voltál, / és velem leszel, / mindaddig, / ameddig lehet, / az időnek végezetéig.” (Kaddis az elfeledett apáért). Az anya alakját a költő elmondja: „Azt mondom, boldogtalan voltál, / azt mondom, nem tudtál minket elviselni, / azt mondom, nem szeretted az apámat, / azt mondom, másik életet képzeltél magadnak […] azt mondom, volt benned valami végtelen szomorúság, / azt mondom, magányos maradtál egész életedben.” (Kaddis az anyáért, aki alszik). A haláltól való félelem és a vele való megbékélés, szembenézés motívuma lesz a „Ne félj tőlem” (A misztérium [havas táj, éjszaka]), valamint a Charles Bukowskitól (hello, how are you?) vett mottóban szereplő „this fear of being what they are: dead” (Ne félj) sorában, amelyek egyaránt szólítják meg az Én és a Te személyét. A létezéstől (is) való félelem, Ginsberg Kaddish (Kaddish for Naomi Ginsberg, 1956) című költeményében is megjelenő Halál, amelyet édesanyjához, Naomi (lánykori nevén Levy) Ginsberghez írt. „And you’re out, Death let you out, Death had the Mercy” (Kaddish for Naomi Ginsberg), „S te kívül vagy, a Halál kieresztett, a Halál / irgalmas volt,” (Eörsi István fordítása). Petőcz továbbmegy: „s miféle terve / van az Istennek veled. / Vagy bárki másnak. / Tétlenkednek a falak / nem értik, miféle / alak, / aki az ajtódon benyit” (Üres szoba).

Petőcz András lírája, poétikája, énje „szürke fényben” (A misztérium [havas táj, éjszaka], Egyedül) fürdik. (Ön)megszólításai folyamatos párbszédben állnak, egyszerre önmagával és az olvasóval, valamint megteremti az időbeli-költészeti visszapillantásokat a magyar (József Attila, Petőfi, Kosztolányi, Csokonai) költészet és az egyetemes, azon belül a beatköltészet között. Petőcz saját megfogalmazásában Az anyáért, aki alszik című kötet „egy szomorú könyv. És mégis: egyfajta boldogság.” Ahogyan Gary Snyder is megfogalmazza: „Hol hát a pokol? / A holdban. / A hold változásaiban,” Petőczi is kiemelten kezeli a világromlás, világpusztulás morális és fizikai jegyeit, ezek manifesztációját. Ebben a manifesztációban jelenik meg olykor egy-egy reményteljesebb, derűsebb sor vagy gondolat, ami átmeneti, temporális megoldást képez a lélek és a psziché számára, ám Snyder gondolata mintegy győzedelmeskedik a felismerés(ek) és összefüggések józanságát, realizálásán, és végeredményként Petőcz is elérkezik a végső felismeréshez: „De hiszen a Nap csak egy hajnalcsillag” Petőcz András csendes imái, verssorainak egyszerre belső és külső expresszivitása a halálra térbeli és időbeli jelenlétére fókuszál, és a dekadenciával átitatott beatköltők szellemiségével együtt érzi magáénak Allen Ginsberg ezirányú gondolatiságát is: „Áldassék a Halál / valamennyiünkön!”