Ragyogva haldokolni

A mező nem egy varázslatos hely. Persze aki csupán messziről figyeli, vagy elhalad mellette, annak gyönyörű növények színes sokasága. Egy világ, ahol megpihenhetsz a zümmögő méhek és a csinos pillangók társaságában. Ahol a virágok legszebb pompájukban nyílnak, majd hervadnak el újra és újra, minden évben. De valóban ilyen csodálatos hely ez? Mert számomra inkább maga földi pokol.

Mezei virágnak lenni pompás érzés, barátkozhatsz a melletted nyíló virágokkal, körbevesz a barátságos zöld fű, a rovarok csak úgy versengenek, hogy rád szállhassanak. Mégis, én sosem éreztem itt jól magam. Mindig is kicsinek és jelentéktelennek tartottam az életemet. Én voltam az, akit senki sem szeretett, de még csak nem is kedvelt. Nem volt kivel beszélgetnem. A kedves Cickafark, aki mellettem nyílt, mindig próbált szóba elegyedni velem, de tudtam, hogy valójában csak alakoskodik. Pedig szívesen cseverésztem volna vele. Időnként elképzeltem, ahogy mindenféléről csacsogunk, ami egy mezei virág életében törtéhet. Mégsem válaszoltam neki soha. Az érdeklődése amúgy is mindig csak addig tartott, amíg oda nem fordította valaki más a szirmait. Amint felénk pillantottak, a Cickafark egyből mással elegyedett beszélgetésbe, mintha ott sem lettem volna. Kérdezhetnéd ugyan, hogy akkor miért tartottam őt kedvesnek? De számomra az a pár érdeklődő szó felért egy világgal. Hiszen ki akarna szóba elegyedni a Bujdosó mákkal? Még a nevem sem szép. Nem vagyok más, csak a mesés, kirívó Pipacs unalmas, vézna, színtelen unokatestvére. Így hát inkább szótlanul hallgattam a körülöttem zajló eseményeket és arról álmodoztam, hogy egy napon engem is káprázatosnak tartanak majd.

Szívesen jártak a rétre különféle szerzetek, a kisegerektől egészen a ravasz rókáig. Mégis, a legvártabb vendég az ember volt. Amikor arra járt, mindig magával vitt pár virágot. Titkon mindenki arra vágyott, hogy ez a furcsa élőlény kiválassza őt. Lehet a dajkamesék miatt, amit hajtás korunkban meséltek nekünk az öregebb növények, miszerint ha az ember magával visz téged és csokorba szed más szerencsés társaiddal együtt, az azt jelenti, hogy te vagy a leggyönyörűbb teremtés az egész világon. Éppen ezért, a mezei virágok reménykedve várták minden alkalommal, hogy leszakítsák őket, hogy ők lehessenek a legtüneményesebbek. Természetesen én is erre vágytam a szívem mélyén. Hiszen ki ne akarna a legpompázatosabb lenni mindenki közül, még ha csak egy pillanatra is? Ki ne szeretné, hogy rajongva imádják a szépségéért? Persze mindig vannak, akik mélyen a földbe döngölnek a vágyaink miatt. Elég volt csupán egyetlen egyszer elsuttognom, hogy milyen jó lenne, ha engem választanának, a Vadmurok rögtön odakapta a fejét, és megjegyzéseket tett rám a mellette nyíló Mezei aszatnak. 

– Hallottad a Bujdosó mákot? Ő is szeretne kiválasztott lenni.

– Tessék? – kérdeztem felháborodva a Vadmuroktól. Talán ez volt az első alkalom, hogy hallattam a hangom, így a rét növényei egyként fordították felém virágjukat. – Miért beszéltek ki engem?

– Ne butáskodj, miért tennénk ilyet? – válaszolt tettetett meglepődéssel a Vadmurok – Hiszen nem is ismerünk.

De én hallottam, ahogy egymással sugdolóztak a hátam mögött. Persze nem telt el sok idő, hogy az összes körülöttem ragyogó virág rajtam nevessen. Amint feljött a nap, a Vadmurok és a Mezei aszat lázas sutyorgásba kezdtek. Csatlakozott hozzájuk lila szirmaival a Mezei szarkaláb és a fenséges Piros mécsvirág, majd a csinos Kaporlevelű ebszékfű és a szerény Apró szulák is. Még a kedves Cickafark is néha-néha elejtett a vágyamról egy-egy viccet a többi virágnak, és a mindenki által utált Libatop is rajtam kuncogott. 

Egy hét után már szívből gyűlöltem a Vadmurkot. Nem bírtam elviselni még az erőteljesen fölém magasodó árnyékát sem. Izzott bennem a harag és az utálat, amiért az egész rét előtt nevetség tárgyává tett. Ez az erőteljes indulat, amit az irányába éreztem, méregként hatott törékeny szirmaimra. Először szinte fel sem tűnt, lefoglaltak az érzéseim és a sértettségem. Aztán lehullott fehér virágomról az első szirom. Nem sokkal utána követte még egy, majd még egy, és végül ott álltam csupaszon, megfosztva a szirmaimtól, egyedül hagyva a szégyenemmel és a dühömmel. Még mindig hallottam a nevető virágokat körülöttem, holott már mindenki elfeledkezett rólam. Ahogy szirmaim után magjaim is elhullottak, úgy aludtak ki velük együtt a reményem utolsó szikrái is, hogy valaha kiválasztanak. Idővel száram meghajlott, majd végleg a földre rogyott, és ott feküdtem, csupasz fejemben a visszhangzó nevetéssel és a tudattal, hogy sosem sikerült elég szemet gyönyörködtetővé virágzanom. Ahogy szállt ki gyenge száramból az élet, nem járt más a fejemben, csak a Vadmurok és a gyűlölet, amit remegő szívemben hordoztam iránta. Mert ő volt az oka annak, hogy a gúny keserves árnyékában hervadtam semmivé.