Bekezdések (a hatvanéves) Fellinger Károlyról 1

A költő, kiről most beszélni fogok, számtalan kötet, hat évtized mögött és ennél is több lehetőség előtt áll. Verseit olykor érdes, olykor érdekes visszhangok kísérték; erre is reflektálva gondoltam azt, hogy a Szerkesztőimnek címen írt versét e válogatás elé illesztem. Ő és mi talán már maradéktalanul értjük egymást – vagy mégsem? „Fellinger Károly, aki a 2010-es évekre találta meg a hangját, de akkor nagyon. Versei számtalan fordításban jelentek meg [azóta] (legnagyobb örömömre, hiszen az egyik legtehetségesebb volt az iródiások között…)” – olvasom Grendel Lajos naplójában (Opus, 2023/3 sz.), még nagyobb örömmel. Tudván, hogy Grendel ezen önmaga által is cezúrának tekintett idősáv előtt is bizalmat szavazott a költőnek; bár mások ugyanígy követték volna ebben. Időben. Mert – valljuk be – Fellinger költészetének egészében, annak teljességében jelen volt az a markáns, kissé öntörvényű, kissé éntörvényű, de leginkább mi-törvényű versvilágkép-alakítás, amelynek fel- és elismerése valóban későn következett be. S ez azzal járt, hogy – mint azt többen is leírták reflexióikban – a kezdeti megjelenéseit, köteteit fogadó rossz, szenvtelen, hűvös kritikák annyira elkedvetlenítették, hogy több évre hátat fordított a nyilvános megjelenésnek; mert azt gondolom, versek közben is születtek jegyzetfüzeteiben. Vagy születniük kellett, hiszen azok – mint a fogantatás gyermekei – megtalálják helyüket s kilökődnek, várt vagy nem várt üzenetként. Sikerrel. Itt és most, a költő hatvanadik születésnapját köszöntő válogatásban bízvást elmondhatjuk: az egykor „ígéretes”, „izgalmas lehetőségeket rejtő”, s egyéb jelzőkkel elmaszatolt pályaív – hangsúlyozzuk ki: szándékaiban töretlen – kiteljesedett. Az objektív mérce adatai: ötvennél is több önálló kötet, műveit – eddig – angol, német, román, szerb, francia, orosz, szlovák és török nyelvre fordították le, kitüntetései: Simkó Tibor-díj (2017), Madách-nívódíj (2016), Arany Opus-díj (2010, 2011), Forbáth Imre-díj (2014).

Ezek, persze, lexikális adatok; a szépirodalmi pálya mellékútjai. Az alkotó kezdetben arra törekszik, hogy bekerüljön azokba, ám a művek nem tűrik az effajta kötöttségeket. Kitörni vágynak, vissza a befogadói élményvilágba, s nagy baj, ha az alkotók nem követik őket; vannak, megelégedve a szócikkélet esetlegességével. Szerencsére Fellinger ettől messze van, sorra helyezi elénk a verspillanatok időtengerré összeálló folyamatos eposzait (azzá jegecesedő ciklusait és hosszú verseit) s gyakoribban razglednicáit. Azt gondolom, a kezdeti lépések félreértései épp ennek hibás értelmezéséből születtek; ilyen például Filep Tamás Gusztáv félmondata az iródiások első antológiájának értékelésében: „…pontos, találó képekből összeálló miniatűrjeiben nem kevesebbre vállalkozik, mint a szavak megtisztítására a rájuk tapadt jelentéseltolódásoktól: vissza akarja adni eredeti jelentésüket. Amennyiben sikerül végképp szabadulnia mesterei – Vladimir Holan, Paul Celan, Pilinszky helyenként túlzottan megnyilvánuló hatásától, ez sikerülni is fog neki.”  Én azt gondolom, ma már nyilvánvalóbban, mint a Fellinger-versvilág kezdeti megismerésekor, hogy a szerzőt a szavak jelentéstartalmának megváltozása jobban izgatta, mint azok eredeti jelentése. Mert hát van-e azoknak eredeti jelentése, teszi fel magának a kérdést mindenki, aki elmerül a nyelv mélységeinek mélységes mély s mindig kiszáradónak látszó kútjában? Igen: mélységes mély az idő kútja, de vajon nem mélyebb-e, ennél is, az időt (időket) mindig megelőző nyelv, ami által megfogalmazzuk az általunk tapasztalható idő látványát, értelmét, hogy majd – évtizedekkel később – fölfogjuk: nyelv és idő között nincs koherens viszony; s a vers akkor igaz, ha a tekintetünket – lenne mintha fényképezőgép – folyamatos exponálásra állítjuk. Ha így teszünk, látni fogjuk: valóban nincs két egyforma kép; avagy nem léphetsz kétszer ugyanabba a fotográfiába. S hogy mesterei lennének a föntebb s más kritikusok által fölsoroltak? Ezt sem gondolnám. Inkább a távlatok, a perspektívák egy-egy adott látószöge; a fönti neveknél maradva egy Celan-metaforakép pixelekre, szemcsékre bontása, a kompozíció szavakra s azok mögöttesére szeletelése. Ami a költészet metaforikus elsajátításának legfontosabb ugróiskolája. Mindennek, amit eddig leírtam, summázataként emelem ide Tóth László meghatározását: [a vershez] „azzal jutunk a legközelebb, ha nem ragadunk le nála, mint egyetlen olvasatnál, és a vers leginkább akkor (azzal?) teljesíti ki (be?) önmagát, ha a hozzá való közeledéseinkben találunk mindig önmagunkra, nem pedig benne.” Ha verset olvasunk, teszem hozzá, akkor vers helyett verstörténést tapasztalunk, hiszen, ismét Tóth Lászlóval szólva: „egyetlen vers sem egy vers, hanem annyi, ahányszor olvasom, illetve ahányan ahányszor olvassuk.” (Az idézet a Rossz napok című kötet 23. oldalán található.) Nos, rég letértem a lexikális mérce tényeitől, ideje, hogy a – számomra – legtalálóbb szubjektív portrét is ideemeljem Fellingerről; Vass Tibor szavait, aki a Kéreggyűjtés utószavában így formálja elénk a költő arcképét: „Azon kevés művész között leledz, akik gyakran homlokon tudják csókolni a múzsát. Útján, menetében utakra darabolódik, aprul. Nem vagdalkozik, s mint jeleztem, itt még nem is tördel. Megteszi később, s megteteti, mert megteheti. Felvágnia is lenne mire, de aki olyan nagy gyűjtő hírében áll, mint ő, mert ciklusról ciklusra, periódusról periódusra megszállottan fürkészni, szedegetni és rendszerezni képes nem csak a saját, de szerettei elhullott fedő- és evezőtollait is, az a pehelytollakat sem hagyja szanaszét.” S mintha e képet folytatná, annak metaforáját bővítené Z. Németh István a Rész és egész címen megjelent Fellinger-kötetről szólva: „A verssorokra végre nem rakódik több súly, mint amennyit azok elbírnának, kinyilatkoztatás és sorsszerűség helyett valami kedves derű költözik az egyes opuszokba, mintha valami régi, dohos szobát hirtelen kiszellőztetnének, s annak minden sarkát pajkos tavaszi napfény járná át.” Mindkét idézet igaz is, nem is, az én értelmezésében, de mindenképp lényeges mozaik-darabkája a költő arcképének; mint ahogy Ollé Tamás mondatai is, aki a Bumeráng-ról jegyezte föl: „A versek nagy része elbeszélő jellegű szabadvers, ahol a hangsúly nem a rímekre s nem is a ritmusra kerül, hanem a mondanivalóra. Ezt fontos szem előtt tartani, ugyanis így egészen más élményben lesz részünk. Vannak persze elvontabb stílusú, nehezebben dekódolható darabok, amelyek remekül ellensúlyozzák az elbeszélő versek naturalista ábrázolásmódját, s melyekben olykor egészen prófétisztikus a hangvétel.” Ezzel sem vitatkoznánk, de figyeljünk föl arra: mindhárom megközelítés pillanatkép; egy adott költői táj, egy egyedi költészet perspektíváinak eltérő észlelete, ami bizonyíthatja: Fellinger versvilága bizony mindig ugyanaz és mindig változékony.

A legpontosabb összefoglalót e költői attitűdről úgy gondolom Fekete J. József írásának köszönhetjük, aki több kötet együtt-tárgyalásával tekintette át azt a korszakot, amely a föntebb említett Grendel-idézettel határolódik el Fellinger korábbi poétikai pályaképétől. Csupán bekezdéseket idézek Fekete írásából, zárójelben a megszólított kötet címével, hiszen a pályakép íve érdekes számunkra. „Egyes verseinek címe és strófái semmi összefüggést nem mutatnak, ezáltal válnak meglepővé, újra olvasandóvá. Megdöbbentenek, meglepnek, izgalomba hoznak. Máshol eltűnik ez az elidegenítő technika, a cím megteremti az átjárást a strófákhoz, sőt, akár a kezdőstrófa részévé olvad. Máskor gyermekverset idéző sor- és ritmusképleteket alkalmaz, ám, amint lankad a formai kreativitása, nyomban erősödik érzelmi potenciálja, ami izgalmas képekkel tölti meg verseit. (Rész és egész). „Az önéletrajzi emlékezet viszont … nyugodtan lehet valaki más életrajzából kihasított tény is. Mert ebben a versvilágban semmi se támasztja alá a tényszerű bizonyosságot, egyszerre bármi elrugaszkodhat a valóságtól, akár önnön ellentétébe fordulhat, elszállhat a képzelettel, átvezethet a transzcendens világba. … Fellinger versei legalább annyira kétpólusúk, mint hozzájuk csatolt harminc illusztráció: egyszerre nyitnak a reménytelenség és a remény irányába, leírván az adott léthelyzeteket, amelyeket nagy indulatok nélkül le kell élniük a költői alteregók civil hordozóinak, zokszó nélkül, mert a kíméletlen valóságot képesek a vers révén megtisztítani, kipurgálni. Az megint külön téma, hogy ez a méregtelenítés, ez a purifikáció mit hoz a versben beszélő számára, megnyugvást vagy csupán beletörődést. (Jancsi és Juliska). „Isten közelsége, távolléte, hiánya különbözőképpen pozícionálja a lírai ént, megszólalása is ennek a szellemi, transzcendentális, kegyelmi állapotnak a kivetítése. A költő eljut a költészet alapkérdéséhez, szembesül a ténnyel, hogy a költeménynek nem kell okvetlenül jelentéssel bírnia. (Külön bejárat). „Az identitásprobléma nem kifejezetten közép-kelet-európai jelenség, de nehezen viseljük, mint minden egyebet, amit a saját bőrünkön élünk meg. … Ki az, akit Külső-Magyarország polgáraként nem ért ilyen kettős atrocitás, még ha csupán verbális is? Ez a kisebbségi identitás kettős szarkofágja. Mert ha csupán koporsója lenne, az már elkorhadt volna az elmúlt száz év során. … A kötetben az erőtlen szójátékok helyét az autobiografikus narráció igyekszik kitölteni, ami egyáltalán nem új dimenzió Fellinger költészetében csupán a hangsúlyossága változó. … János elgondolkodtat, hogy meddig terjedhet a versen belüli asszociációs erő. Sorai olykor megtorpantnak, újra olvassuk őket, eszelünk rajtuk még egy sort, vagy elfelejtjük őket, mint egy nem nekünk címzett üzenetet. (Kéreggyűjtés). „Az autobiografikus epikába hajló versek az önidentitásnak a magyarságban megtalálásának és a nemzeti önérzet felerősödésének apológiái. Vagyis Fellinger verseiben a személyesség vesz körül mindent minden irányból, miként az apa alakját minden irónia és familiáris kibeszélés ellenére a gyász bársonya teszi érinthetetlenné. Istent szabad például kételkedéssel bántani, de az apa emlékét nem.” (Köti a sötétséget). „Nem ambivalens Isten iránti viszonya, sokkal inkább sokértelmű, a különböző helyzetekhez idomuló. Úgy kezeli Istent, mint a legbensőségesebb barátot, akivel szemben nincsen helye a képmutatásnak. A költő Istene olyan, mint a legfiatalabb anyai nagynénje, aki jót tesz mindenkivel, máskor önfejű és nyakas, mert kiszorult a nemlétből, esetleg hiánya tölti ki a költői létet, ő az, akinek semmire sincsen bizonyítéka, mert ha lenne, az megkérdőjelezné mind a saját, mind mások létezését.” (Szimering). E bekezdéstár egyetlen írásból nem más, mint a részemről kifejezhető egyetértés és másképp-gondolás meghatározásának „mankója”. Úgy gondolom, mindmáig Fekete J. a költő műveinek értelmezésében nagyon közelre s mélyre érő-érkező kritikusa; egyes meghatározásai precízek, pontosak, ugyanakkor elköveti azt a hibát, amibe belekapaszkodva bővíthetjük a föntebb már említett folyamatosság megkerülhetetlenségét. Azt, hogy Fellinger költészetét – s evidensen egy kiragadott kötetét – nem lehet a maga önállóságában értékelni, vizsgálni; minden sora kötődik s köthető egy korábbihoz ugyanúgy, mint egy későbbihez, ami még csak formálódik, de kitekint – fél sorban, belső mondat-hangsúlyban – az előttünk lévőből; megérezzük s szinte várjuk annak folytatását a legközelebbi kötettől.

Én legalábbis eme sajátos Fellinger-marathonira figyeltem föl, valahogy úgy, és megsem úgy, miként Fekete J. a Plombáról írva: „Egy újabb esztendő, új kötet, újabb 166 oldalnyi vers. Őszintén sajnálom a szerkesztőt, aki majd válogatást … állít össze Fellinger költészetéből! Másfelől meg örvendek, mert óriási produkciója hosszú időre elfoglaltságot nyújt majd az irodalomtörténészeknek, költészet-kutatóknak, talán még a majdani nyelv-archeológusoknak is.” Nos, itt a lényeg – számomra -; itt érzem azt, hogy pályatárs-kritikusaival hol egyetértek, hol vitába szállnék; s valahogy e vitaérveim mentén szedtem szét s raktam össze újra a Fellinger-életmű talán jelentős részét. Az említett „őszinte sajnálat” ironikus utalását amolyan fölényes mosollyal ignorálva, mert a szerkesztés során arra jöttem rá, vagy legalábbis bennem úgy fogalmazódott meg, hogy Fellinger versvilága minden eddigivel együtt teljes ám folyamatosan formálódó; az említett Grendel-cezúra is úgy igaz, amennyiben az elfogadás felől nézzük; a sodró lendületű jelenlét áradó ritmusára vetítjük ki, tudván közben azt, hogy maga a költészet iránya, konzekvenciája mit sem változott nem hogy az átmeneti elhallgatás, hanem ha a kezdetektől fogva sem. Az ön-törvények lassú felismerése, az én-törvények szinergiájának kialakítása és a mi-törvények tematikus nyelvi és történeti elhelyezése alakítja-formálja ezt a költészetet, s határozza meg az első szavak leírásától kezdve. Mindennek szép felismerését tolmácsolja Bobory Zoltán a Lélekbogáncs előszavában: „Fellinger lelke és képzelete úgy jár-kel életszakaszok, korok, földrajzi és történelmi határok között, mintha mindenhova szabad bejárása lenne a fennebbvalótól kapott »útlevéllel«.” 

E ponton, még nem végezetül, ideje, hogy számot adjak e válogatás céljairól, szempontjairól. Mint írtam, a teljesség keresztmetszetére s nem annak látleletére törekedve kerestek s találtak új helyet a versek az életműben. Egy-két ciklust leszámítva, melyekben meghagytam az eredeti tematika átgondolt szerkezetét, harmonikus ritmusát, javarészt az alapjaira visszabontott életmű posztamenseit átgondolva épültek össze új ciklusokba a régi és újabb versek. Nem kevésbé azt az oldalt is megmutatva, amikor időben egymástól távol született versek elválaszthatatlanként támaszkodnak egymáshoz az adott cikluson belül – bizonyítva talán így is e költészet belső mikrokozmoszát. Egyfajta hagyományos vizsgálati módszert követve; a létezés szellemi síkjainak egymásra rétegződését követve. 

Mikor is a kezdet maga a legősibb: az eszmélet. Az identitás küszöbeinek és határainak fölismerése, a velük való állandó inspiratív – konstruktív és dekonstruktív – megméretés és megmérettetés tapasztalati síkjainak verselbeszélése. Csak falai vannak, írtam – egy versből kiemelve, s mindvégig ezt követtem – a ciklus címeként, mert hiszen bár igaz, hogy az identitás kezdete az eszmélés pillanataiban kezdődik, de szinte halálunk pillanatáig tart; s ha jóval korábban fel nem adjuk – félsz, gőg, szemérem okán – az életért – a teljes, szabad életért – való harcot, akkor alul sohasem maradva mindig falakat fogunk megtapasztalni. Erős, masszív, leronthatatlan falakat. Szinte evidencia, hogy ennek sorsrontó negatív hátrányait csak a gyerekkor bölcs infantilizmusát megőrizve küzdhetjük le, így hát számomra egyértelmű volt, hogy a következő pillére – aput sem engednék – e költészetnek a gyermekversek nem csak vagy kimondottan nem gyerekeknek szóló világa. Tudom jól, szaknyelvészek máris belekötnek a föntebbi szó használatába: infantilis. Talán joggal, de hadd jelezzem: a magam részéről ez a meghatározás mindig tágabb összefüggésekben jelenik meg; egy olyan gyermeki látásmód elegye egy olyan konstruktív logikával, amely még vagy még mindig képes összeegyeztetni a látszat valóságát a valóság látszatával; az igazak hazugságait a hazugok igazságával. Véletlen lenne, hogy egy gyermek gyorsabban igazodik el a szintaxis burkolt jelentéstartományában, mint a szellemi komfortzónákban élő átlagos felnőtt? És ha eszmélet és ártatlanság megőrződik, mint együttható, mint közös nevező, akkor színre lép a költő, miként itt: amikor verset ír. A harmadik ciklus. A vers születése, kihordásának fázisai, a nyelv és gondolat párosítása, a szókép egyetlen hangsúlyba szűkítése határainak tökéletes lebontásához; egyszóval a mesterség minden nyűge és szépsége fejeződik ki – a költő egyetlen s valódi szuverenitásában, ahol az Isten is időnként csupán statiszta. S természetesen a vers kapcsolódásainak felfejtése – hatása, érzékelése annak az őt körülvevő létháló szerkezetéhez, látható és láthatatlan felületeihez, nem csak a hang, a csend, de valamennyi érzékelés szúrópróbájaként. A továbblépés fontos állomása a társművészetek faggatása, megismerése, azok határainak, az alkotói folyamatok másképpeniségének megismerése, átlátása, a művészetek dimenzióinak eltérő, mégis hasonló vonásainak, eszközeinek rendszerbe és szépirodalmi párhuzamba állítása. Leakasztom a képet, vezeti be ez a kiragadott sor azt a folyamatot, amely közben a költő az adott művek belső fölfejtése során azok kiindulópontját átgondolva – a priori – mintegy szublimálja a megszülető gondolat miértjeit, az így behatárolását, átlátva a másképp-alkotás lehetőségeinek tereit, távlatait, az összművészeti jelentéstartományba illesztés szinergiájának fokozatait. Festmények apró részleteit, filmek pillanatképeit vetítik ki versei; poézise szavait átvezeti, átköti a nyelv vizuális tartományába.

És majd csak akkor, amikor minden mindennel összeforrt benne, kezdődik el a szűkebb haza vallatása, történéseinek és történelmeinek fölmérése. „A kisebbségi identitás kettős szarkofágja” (Fekete J.) fölött vak napok köröznek – miként a cikluscím ismét csak félsorában jelezzük. Az élés-megélés-túlélés érzelmi tudástárát ismerjük meg, minden kép tartalmazza az egész megértésének Ariadné-fonalát, ugyanakkor – mint valami képtelen puzzle – folyton bővül ez a jelentés-tartomány, szerző és olvasó tudja a drót feszülését, de rögzíteni kell minden apró rezdülést – itt válik nagyon pontossá és nyilvánvalóvá Fellinger elkötelezettsége; nem a vers láthatatlan fölöttes tartományában él, nem az elíziumi mezők álomi beteljesülését vágyja, hanem az itt és most számára adatott életút minden fájdalmát és örömét, minden veszteségét és lelki gazdagságát rögzíti, elmondja, megvallja – mindent, mert sem a múltat, sem a jövőt nem mutathatja meg más, csak a legapróbb részletek föltáró és továbbadó munkája. A jelenből bármely irányba nézve – múlt és jövő – a tények rengetege egy elnagyolt, apró részleteiben elmaszatolt pannó, amelynek pixeleit, villanásnyi approximációit tárja elénk vakító élességgel Fellinger a megfigyelés folytonosságának jegyzetfüzetében. Amelybe természetesen nem csupán a haza szűkebb, létközelibb keresztmetszete, hanem annak teljessége; a magyar sorsközösség vállalása vagy annak ezernyi-féle jó- vagy rosszindulatú tudomásul vétele a tágabb haza, vagy akár az egyetemes világrendszerek ütközési zónáiban. Ahol belenéztünk egymás szemébe; ahol s amikor kisebbség és többség viszonyrendszereinek kialakítása közben fogalmazódik és mondatik ki a keserű tapasztalat: a közös-kölcsönös tapasztalat hiánya mindig akadályt képez egymás tökéletes megértésében. Akarva és akaratlanul – mert a tolerancia kevés ahhoz, hogy megtapasztalás nélkül bárki megértse a szív köré szoruló lélekbogáncs szúró fájdalmait. Ami azonban nem teljesen igaz, hiszen a költészet talán az egyetlen olyan híd lélek és lélek, ember és ember között, hol átkelve szoros barátságok születnek, kor- és pályatársi kapcsolatrendszerek, szoros alkotói és baráti összekapaszkodások két párhuzamos találkozásából – s ez már az a ciklus, amelyben megjelenik – legalábbis e kötet ívében – a Fellingerre talán legjobban jellemző motívum: a hagiográfikus szemlélet és létösszegzés.

Mi is ez? Eredeti jelentésében, a lexikont idézve, a szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel foglalkozó tudomány. Ennek egyik elágazása a boldoggá és/vagy szentté avatás eljárásrendje; ezt itt annyiban volt érdemes rögzíteni, hogy azt, amit a keresztény hit közössége támpontként kezel, miért ne alkalmazná a család szentségét nagyon erősen tisztelő és ahhoz ragaszkodó költő? Ráadásul az életút teljességét mutatva föl; a gyermekévek, a felnőttkor és a legteljesebb megpróbáltatás: a szülők életszakaszának legvégét végig kísérő – nem ritkán kanosszajárások leküzdésével járó emberi, gyermeki, családi kanonizáció. Az élet elfonnyadása, az évtizedek létpillanatainak emlékké válása, a veszteség teljessé válásának fölismerése, mikor a hiány jelenléte fájóbb, mint a jelenlét hiánya; a szeretet átváltozásainak módozatai, a híd az átlényegülés és a lényegítés között; nagyívű posztamensek az édesapáról (az örökkévalóság jelképe), s az édesanyáról (ráncok tartják össze), szenvedéseik, küzdelmeik lassú, olykor kiáltó, tiltakozó villanásainak rögzítése; olykor a pannó teljességére irányuló boschi részletek erejével; s a fájdalom tovább gyűrűzik a valaki másról írunk verseiben; itt már a nagyobb család, a művészvilág alkotói szerepelnek, idéződnek elénk; a költő főhajtása jelképpé-szimbólummá vált alkotók előtt; de helyet kapnak itt, s itt, hiszen az egyetemesség újabb megközelítése történik meg eme sorokban; a versek: egy szál virág s egy marék föld; több hogyan lehetne? S végezetül – a kezdetekre visszautalva – a költő Istennel való viszonyának parafrázisait olvashatjuk; ez a viszony talán valóban nem ambivalens, miként ezt Fekete J. is állítja, de mindenképp találó ez a mondata: „Istent szabad például kételkedéssel bántani, de az apa emlékét nem.” Széles, szinte végtelen spektrumú ez a mondat, mintha az átjárható határsáv jelenne meg benne a szellemi-gondolati lét és a valós megtapasztalás között; a purgatórium olyan interregnuma, ahol Isten még sincs döntési helyzetben – mert a pokolból kiszabadult lélek a mennyország kapuja előtt dönthet úgy, hogy másfelé indul. Az idő csak kitapos, böki vissza a szót s eltűnik a fellegek között, a poéták jól kitaposott, de mindig járatlan útján. És Fellinger joggal dönthet úgy, hiszen már a kezdet, az eszmélet idején érzékelte a teremtés hiátusait épp úgy, mint a benne élő ember folytonos idegenség-érzetét; a teremtés szándékának állandó elutasítását.

Képzeteimben így áll össze, így szervesül a Fellinger-versvilág egy szakadatlanul bővülő, egyre több és több pixeltisztítással épülő egésszé. Hogy profán hasonlattal (is) éljek: a filatélia világa roppant gazdag. Szerteágazó gyűjteményeket lehet létrehozni abban, van, aki svéd királyit gyűjt, van, aki olimpiák történetét, más valaki óceániai szigeteket; mindent gyűjteni képtelenség, mert a végeredmény egy átláthatatlan albumdzsungel. Fellinger mégis megpróbálja: az életet gyűjti, annak minden kiterjedését, a puzzle valamennyi darabkáját egymás mellé próbálja, s még az sem kedvetleníti el, hogy a képek állandó közös nevezője a szakadatlan eső. Ha néha mégsem esik, a derűs napok a csalódás fenyegetését hordozzák; de aki hozzászokik az állandó viharhoz, az mindig derűsen mosolyoghat. Hiszen Isten – megbocsátóan és bocsánat-kérően – esernyőt adott a kezébe.     

Tamási Orosz János