Veszélyes, ugyanakkor bátor munka Bertha Zoltán új kötete (Sorsmetszetek). Mindkét jelzőre azonnal visszatérek, előbb azonban skicceljük ide a szerző arcélét, mintha csak árnyékrajzolat lenne, hiszen kortárs irodalomtörténet-írásunk hatvan felé ballagó, jelentős életművel rendelkező alkotóját talán nem szükséges bővebben laudálnunk. Annyit azonban idefűznék róla: mivel hasonló korban járok magam is, gondoljunk élettartamra, vagy egyéb kor(mozódások) pernyéire, hosszú ideje olvashatom munkáit a friss megközelítés élményével. Teszem ezt azzal a tisztelettel, amit már feltűnése idején, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kivívtak munkái. S nem csupán azok, hanem tevékeny kiállása is a korabeli hatalom – ma már persze tudjuk: utóvéd- – harcaival szemben. Amikor együtt lázadt a lázadókkal; védvén Nagy Gáspárt és más ügyeket; amely lázadókat például Szécsi Margit e szavakkal bátorított, pörölvén értük: „…ellenzem, mert méltatlannak tartom, a Tiszatáj folyóirat leállítását, szerkesztőinek leváltását Nagy Gáspár, a kiváló költő verse ürügyén … nem nyugodhatok bele sem folyóirat, sem ember elnémításába … szilenciumból soha még békesség nem következett … hogy mi következett: azt az ötvenes években már megértük s megtudtuk. Amikor lapokat szüntettek meg … amikor a tömegtájékoztatás bűnösen egyoldalú volt … ezt sem elfeledni, sem megbocsátani nem szabad”. Nagy nemzedékek összekapaszkodása volt ez a tiltakozó levél, egy olyan erős kézszorítás, amelyben ott volt Nagy Lászlóé, Kassáké, Németh Lászlóé, aki ott hozta s adta át a magáéban, Szécsi Margiton keresztül, a lázadó József Attiláét, Féja Gézáét, vagy Gombos Gyuláét. 

Nagy kört írtunk itt le, meglehet, de nem árt talán témánk előtt az igazáért mindig pörre menő nemzetre utalni; mert hiszen erről ír, erről emlékezik meg Bertha Zoltán, szinte minden alkalommal. S szinte minden alkalommal valahogy úgy érzem: mintha Féja Géza, vagy Gombos Gyula kortársa lehetnék Bertha által; mert Féja és Gombos kísérte ilyen megkülönböztetett figyelemmel pályatársait, mindig visszakötve munkáikat ahhoz az identitás-folytonossághoz, amelyben elvegyültek s majd kiváltak, maguk is méltóvá válván a régiek rangjához. Más neveket is mondhatnék, persze, mert az önmagára valamit adó kritikai recepció mindig visszaigazolja azt a miliőt, amelyre figyelme szegeződik; ám ez az alaposság, ha nem is egyedi, de mindenképp sajátosan megkülönböztethető karakterjegy a Bertha-œuvre folyamában. Ami talán nem is alaposság, hanem állandó összegzés; egy adott szerző munkásságának gyarapodása egyfelől, s annak elmaradhatatlan behelyezése abba a körbe, amelyből nyelve, kultúrája és sorsa vétetett. A sorsirodalom sorsmetszeteiről beszélünk tehát, Bertha munkája nyomán, megemlítvén azt a munkamódszert, amelynek rendszerét és rendszerességét – ennyire míves és mégis természetes egységesítéssel – a fent említett irodalomtörténészek gyakorolhatták (s műveik alapján gyakorolták is) ilyen következetesen.

De miért veszélyes, és miért bátor? Összetartozó jelzők, nem magyarázom külön mondatban; veszélyes, mert ez a kötet ugyan felölthetné magára az egymással lazán kapcsolódó, amolyan „köztes” esszék arculatát is; néhány év alkalmi írásainak füzére, konferenciák, életmű-kiadások és egyéb alkalmak reflexiói; kihangsúlyozva, hogy a szerző a teljesség igénye nélkül állította össze és szerkesztette egy ív sugarára tanulmányait. Ám ezt a „prekoncepciót” hangsúlyosan el kell vetnünk; a szerző mintegy előszóként egy olyan tematikai összefüggésbe állítja munkáit, a kötet első tanulmányával, amely „veszélyesen és bátran” nagyon szűk keresztmetszetet kínál a tematika értelmezése számára, mi több, vélt és valós hiányérzetet keltvén az olvasóban. Aki a vélt résszel nyugodtan maradjon magára, egy kritikus-irodalomtörténész sohasem mások – az olvasók – vélelmeire figyel, hanem csak önmaga észleléseire; ezzel nincs tehát baj; a valósról pedig beszéljünk akkor, amikor odaértünk, a kötet forgatása közben.

Az út, mint említettük, a bevezető tanulmány nyomatékával kezdődik. Mi is a nemzeti irodalmi paradigma? Bertha áttekinti annak jellemzőit, kiemelve – többek között – azt a markáns cezúrát, mely „a paradigmatikus magyar irodalmi tradícióknak a jellegalkotó népi kulturális örökségbe való beágyazottságával áll összefüggésbe: az archaikus, mitikus folklórhagyományok reintegrációjával, a modern és posztmodern horizontú mágikus realista írásmód vagy elbeszélésfajta remitologizációs ösztönzéseivel, az autentikus ősiséget és a modernség szellemi-formanyelvi alakzatait szintézisbe hozó bartóki modell értékszerkezetével”. Figyeljünk fel a mondatban rejlő alapvetésre, amely nagyon elegáns módon helyezi mintegy új kontextusba (ha épp nem jól megérdemelt süllyesztőbe) a klasszikus „népi-urbánus” álvitánk hamis szekvenciáit, és fogalmazza meg annak tételét – a „mi választ szét” helyett –, hogy mi fűzi s fűzheti össze egyetemes irodalmunk elíziumi mezőit. Fontos megállapítást eszközöl költészetünk esetében is: „A magyar spirituális költészet egyik alapvető nagy tendenciájában az egyetemes és az egyénileg átsajátított hitelvek univerzalitásához azonban erőteljesen társul a veszélyeztetett közösségi létezés reflexiója is”. E gondolatok jegyében; még azt sem állítva, hogy idézeteink valamennyi szempontra rávilágíthattak; kell elindulnunk azon az úton, amelyen Bertha Zoltán bemutatja: kik is azok, akik – talán csak az ő szubjektív irodalmi palettáján, de ott feltétlenül – a leginkább megfelelnek a nemzeti irodalmi paradigma sajátos jegyeinek? 

Már szóltunk az egyidejűség berthai koncepciójáról. Így korántsem meglepő, hogy a kötet két egymást követő – a folyamatot nyitó – tanulmánya Adyt idézi. A költő korszerűségét, elhelyezve őt két mai malomkövünk – „ázsiai tunyaság és despotizmus, illetve nyugati anyagelvű versenygátlástalanság” – között. Roppant logikussá téve azt: miért aktuálisak ma is mondatai, és miképp hajlamosak ma is félreértelmezni őt, hogy azt ne mondjuk: kisajátítani, az egymással homlokegyenest ellentétben álló csoportok. A másik Adyt faggató munka az erdélyi magyar költészet Ady-nyomvonalát kutatja, halálától egészen napjainkig. Szépen szálazza szét a különböző hatásokat, fontos gesztus, hogy a revelációkat toposzként alkalmazó poétákban is felismeri a példakeresés alázatát, s nem tesz a kelleténél élesebb különbséget azok iránt, akiknél „az Ady-inspiráció elevensége …. valóban átüt minden kanonizációs merevségen”. Hatalmas munkát végzett el itt a szerző, úgy is mondhatjuk, egyszerre több legyet ütve, hiszen az elsődleges gondolatkörön túl tulajdonképpen remek áttekintést kapunk az erdélyi magyar líra hetven-nyolcvan évének alkotói vonulatáról; elsősorban persze az Ady-élmény vonzáskörében maradván, de felismervén, hogy „A kontemplatív, bár a sorsvállalás magasfeszültségében izzó önreflexivitás helyébe másoknál még inkább az erkölcsi szenvedélystilizálás alakzatai lépnek”. Kulcsmondat ez, nem véletlenül idézem – tessenek felfigyelni a bevezetőben megfogalmazott vizsgálati módszer konzekvenciájára.

A következőkben Németh Lászlóra térünk át, a tanulmány címe talán a legtalálóbb a kötetben: A Nyugattól a Kelet népéig. Tartalmas, alapos arcvázlat, s persze, ennél több; ugyancsak kijelöli a kötet vezető szálának kapcsolódási pontjait, ám még fontosabbat tesz akkor, amikor röviden összefoglalja a „magyar út” elképzeléseit – nehéz nem arra asszociálnunk, Bertha kiemeléseinek tudatossága okán még inkább, hogy volt itt valami készen kapott örökség, amivel „csak” élnünk kellett volna a rendszerváltásnak rugaszkodván, járva a „magyarság csorbítatlan felszabadulásának” útján. A sort Sütő András folytatja, érdekes approximációban: a szerző azt vizsgálja, hogy Sütő miként helyezte el, hogyan s mihez mérte az erdélyi magyar irodalmat, s annak korszakos alkotóit? Kinél mit tartott megvilágítandónak, újraértelmeződnek, milyen hangsúlyok mentén építette fel az „erdélyi író” sorsképét; hogyan állt össze, a példák nyomán, az az elvárás-rendszer, amelynek azután már ifjabb pályatársait mintegy megfeleltette? Elgondolkodtató, tanulságos analízis. Miképpen Lászlóffy Aladár munkásságának összefoglalása is; minden lényeges tónust megtalálunk, de az életút szakaszainak átkötései sem maradnak el, az egyre tágabb térbe helyezkedő versvilág, amely végül kozmikus távlatokat nyit meg az olvasó előtt. Hogy ebben a kozmoszban – természetesen – Bartók mikrokozmosza foglalja keretbe a Lászlóffy-installáció csillagképét. 

S az ív tovább ég, sőt, most kicsit felszikrázik. Legalábbis a recenzens fűzi ezt ide, aki most kicsit maga alatt fűrészeli a faágat, amikor leírja: számára különösen kedves a következő tanulmány alanya, Serfőző Simon. Hát persze, hogy minden megfelel a szerkesztési elveknek, és objektíven szemlélve itt és így kellett következnie ennek az opusnak, de hát kicsit nehéz szívvel írom le: ugyan szépen reprezentált a Serfőző-életmű folyamatos megjelentetése, ám az elvárható kritikai fogadtatásról már ugyanez nem mondható el. Ezért oly kedves számomra ez a fejezet, amely – ráadásul – lényeges evidenciákat fogalmaz meg. „A négykötetnyi összefoglaló”, írja Bertha azokról az összefoglaló kötetekről, amelyeket a Püski-kiadónak köszönhetünk, „szembeszökő rangot is biztosít neki, hogy mindez és ami ezután következik az írói pályán: valóban kitörölhetetlen legyen az autentikus irodalomértők kortársi és utókori emlékezetéből”. Így legyen, mondanám, ha nem így lenne – de hát ez már megvalósult. Ott az egyre gazdagodó életmű, amely hatalmas versekkel gyarapodott Bertha tanulmányának megírása óta is; ide már nem az „emlékezet” szükséges, hanem az autentikus figyelem. Olyan, mint Bertha Zoltáné. Aki – milyen logikus – Utassyval és Nagy Gáspárral halad tovább, itt érzünk egy kicsiny vélt hiátust, szóba hozom, bár említettem, hogy nem az olvasó szüli a krónikást; pardon; de azért itt elkelne egy Ratkó-portré, a névsor egyfelől akkor sem lenne maradéktalan, másfelől azonban védhetően lenne kész egy nagyon szigorú és tiszta leltár; no, elkanyarodtunk, Utassy arcképe jön tehát, aki „Revelációként, megrázó tanúságtételként és költői varázslatként ivódott bele” a hetvenes évek felnövő nemzedékeibe. Ugyanúgy, ahogyan Nagy Gáspár; bár adott némi hangsúlykülönbséget kettejük egyéni sorsának különbözősége. Ám a versek kisugárzásai mindegyre ugyanazt a homályt világították át, s tették egyre elérhetőbbé ama bizonyos – betlehemi jászolból való – szalmaszálat. 

S hát, hogy nem puszta véletlen okán tartottam fontosnak az első mondatokba emelni azt a bizonyos Szécsi Margit tiltakozást, itt nyeri el magyarázatát. Mert kihangsúlyozandóan szép, ahogyan a szerző Nagy Gáspár emlékezése kapcsán áttekintést ad a nyolcvanas évek politikai küzdelmeiről, arról a bátorságról, ahogyan egy nemzedék kiállt egymásért; előbb összenőve s majd csak később széthullva, ez egy külön történet, de páratlanul elegáns, mondom, az, ahogyan Bertha nem zárja le a rendszerváltással az emlékezést, hanem definiál valamit; szinte mellékmondatként. „Nagy Gáspár szellemi és erkölcsi vezéralakja volt”, írja, „a rendszerváltoztató nemzeti erőknek és szabadságtörekvéseknek, az átalakulásnak, mértékadója, ha aztán nem is épp vezető politikai szereplője. Mivelhogy az ő feltétlen költői igazságai mindig felülmúlták a pillanatnyi politikai helyzet igazságait és kívánalmait az általa képviselt szellem, mint rendesen, törvényszerűen állt fölötte a történelem viszonylagos, feltételes aktualitásainak”. 

Mennyi mélység két, a textussal harmonizáló mondatban; nincs szó semmi összefüggésekből való kiragadásról, s mégis, amint megtesszük: egy egészen más horizontra nyílik rálátásunk. És arra a tehetségre, amellyel az irodalomtörténész szerző, éppenséggel saját politikusi pályafutásának emlékfoszlányaiból illesztve, akár politológiai számvetést is készíthetne arról a küzdelemről, amely mindmáig igen tétován halad, s amelyből talán épp az a nemzeti irodalmi paradigma hiányzik, amely e kötetben (is) szépen összerendeződik. S utal, bizony, arra: valódi paradigmaváltás, bizony, akkor hajtható végre, ha a történelem viszonylagos, feltételes aktualitásai nem írják felül az élhető jövő megteremtésének egyértelmű szándékait, akaratát. Ha az erkölcsi s szellemi vezéralakok háttérbe szorulnak, akkor az is ott végzi, amit képviseltek s tanítottak; ami nélkül nemzeti paradigmaváltás nem történhet. 

Még három írás vár ránk, a kötetben; mondhatni, a berthai œuvre elmaradhatatlan vonásaként: az elszakított magyar országrészek irodalmának újabb fotográfiái. Hol tart ma a csángómagyar sorsköltészet, benne majdhogynem különálló portré Iancu Lauráé, aki kortárs költészetünkben talán valóban a legpontosabban, autentikusan beszéli ezt a sorsköltészetet. Miként fest a legújabb felvidéki magyar Opus (apró önmagát adó szójáték az e címen megjelenő új felvidéki folyóirat címe kapcsán), s milyen minőségű fiatal nemzedékek jelentkeztek újabban a kárpátaljai magyar irodalomban? Természetesen  – már mondanunk sem kell – tájékozott, teljes körű odafigyelés jellemzi ezen írásokat is, kiemelve „az egészséges, önazonos magyarságtudatot és a természetes nemzeti összetartozás-érzetet” bővítő és erősítő hangvételeket. E ponton kívánkozik ki az említett valós hiátus megemlítése. Mert ahogy az imént említett Ratkó-esszé ugyan nem tette volna teljessé, ám mégis jóval kerekebbé a kötetet, úgy itt szembeszökően fogalmazódik meg az a kérdés: a koncepció teljességének tükrében nem hiányzik itt egy sorsmetszet a mai magyarországi fiatal alkotókról; azokról, akik folytatják és továbbviszik a nemzeti irodalmi paradigma lényegében s lényegéért fogant műveket? Ugyan látom ennek jeleit, de korántsem akkora erővel áldatva, mint – akár – a csángómagyar költészet nyomvonalában. Remélem, én vagyok figyelmetlen; s nem azért van itt egy „hiányzó” fejezet, mert a szerző nem csak általam legendásnak nevezett figyelmét e tárgykörben nem volt, ami lekösse….

 Talán csak én nem látom, láttam azt a nemzedéket, amely Adyra figyelve „Az elidegeníthetetlen szabad és magyar szellem jegyében, feltétlen értékekhez (anyanyelvi, szülőföldi, tájhazai eszményekhez és lényegminőségekhez) pusztító körülmények között is hűségesen ragaszkodván – térség és kultúra összefüggéseinek sajátos metafizikája által meghatározottan” indul nemzetünk huszonegyedik századába. (Bertha Zoltán: Sorsmetszetek. Kortárs Kiadó, 2012).

Tamási Orosz János