Ravasz József, a csallóközi csönd poétája

Vannak megválaszolhatatlan kérdések. Hány angyal fér el egy tű hegyén? Mennyi vízcsepp kapaszkodik össze a Duna hullámaiban? Hány homokszem kacérkodik a széllel? És persze – hány csillag van az égen? És van megválaszolható kérdés. Elfér-e a Csallóköz, s abban minden – a tűk hegyének fájdalma, az angyalok mosolya, az óceánokat ideidéző vízcsöppek, s az álmok fölkavarodó porszemei, s persze minden csillag, ami a Csallóköz fölött látható, s különösen azok, amelyek Apácaszakállas felé fordítják a Holdat, így, mindez együtt elfér-e Ravasz József szívében, s mindent ölelőn befogó s befogadó tekintetében? A kérdés, mint mondtam, megválaszolható – e versek sorai adnak rá feleletet. 

Túl emelkedett vagyok? Túl meghitten közelítem meg e versvilágot? Talán így van, de ne vélelmezzék ezt megbocsáthatatlannak. Épp ellenkezőleg: arra gondoljon az olvasó, hogy egy költészet mindig az identitás teljességéből táplálkozik s az identitás, amiből ezt teszi, mindannak összegzése, amit a lélek értékként, erkölcsi gyarapodásként, örömforrásként és megóvandó-megőrzendő minőségként szublimál. Így kell olvasnunk ezt a verseskötetet, így kell befogadnunk azt a szeretet-füzért, azt az olvasót, ami – hitem szerint – mélyen megérinti a könyv valamennyi olvasóját. 

Az iménti dőlt betűs szó alatt persze a rosariumra gondolok; a rózsafüzérre, amely talán az egyik legelső kisegítő eszköze (bár ennél sokkalta több) volt a keresztény hit mindennapi gyakorlatának. (A keresztény hagyomány szerint az első – egy jelenést követően – a Szűzanya számára készült, összepréselt rózsaszirmokból – ez adta a nevét.) Eltávolodva a rózsafüzér – ami amúgy az ezotéria megjelenítésének roppant izgalmas történet-szelete is – teologikus magyarázatától, a szerepét némileg profanizálva úgy is mondhatjuk, hogy az ismétlődő imák, a szentség-közelítés, az elmélkedő Krisztus-imádság magányos óráinak abakusza ez a lélekereklye; s nem játék a szavakkal, nem üres szójáték, ha azt mondom: Ravasz József Csallóköz-füzére mintha spontán módon közelítene ama eszközhöz, amely a lélek erejének ősi kapaszkodója, támasza; ha úgy adódik, vándorbotja, de ha kell, pásztorbotja.

A kötet íve, szerkesztése, mindenképp spontán eszközként, némiképp hajaz ezen készség lényegében adekvát módon adódó lehetőségéhez. Hiszen (s hát kezeljük továbbra is félig-meddig mosolygván a nyelvet) ami lélekközeli, azt a kézközeli készségek még erősebbé teszik. Mint eme kötet esetében, mert hiszen a versek valamiként úgy kívánkoztak össze, keresték meg egymást, ahogyan a rosarium történetéből sejlenek ki a hit gyakorlásának hogyan-jában elmélyedő elme praktikus megközelítései. S a könyv felépítése is követi kicsit a költő személyes sorsának, identitásának és ragaszkodásának útját, a kötések kapcsolódási pontjait ahhoz a tájhoz, tájegységhez, egy, a tág világon belüli annál is tágabb, számára határtalan világhoz: a Csallóközhöz. 

Radnótival vallja, hogy „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország”, Petőfivel együtt sóhajt érte („Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted”), s Arannyal egyetértően ismétli vele: „…a költőnek egy – csak egy hazája van.” Ravasz versfüzére ezt a kötődést térképezi föl önmagában is, miközben elénk tárja Csallóköz lelki, láthatatlan és annak fizikai, látható arcát, térképét – e „Dunaközti kishaza” megtartó erejét, szépségét. Ahol, mint egy fohász, fogalmazódik meg benne emberi és költői identitása egyetlen lakonikus kijelentésben: az én lelkem Csallóköz. S abban a lélek, a költő lelkének otthona,  lakóhelye – Apácaszakállas. Mert, idézzük a költőt, „Gyermekként itt találkoztam Angyalkával, / s tanultam karácsonyul beszélni, / … / cigány-sóhajból karácsonyfát díszíteni”. Igen, cigány-sóhajból, hiszen – ha nem mondtuk volna – Ravasz József cigány költő, s így, többszörös kisebbségi sorssal áldva és verve, háromnegyed évszázados létküzdelem, majd példamutató közösség-építő munka után lett szülőfaluja díszpolgára, s a felvidéki magyar költészet neves kortárs poétája. Ezt a sorsot, s annak szoros kötését Csallóközhöz mutatja be ez a versfüzér, bensőséges, őszinte s mindenekelőtt büszke alázattal. Mert büszke alázattal fogalmazza s mondja ki vallomásait szülőföldjéről, hiszen büszke arra, hogy csallóközinek mondhatja magát és büszke arra, hogy e „Dunaközti kishaza” hasonló mód büszkén tekint rá.

Nem volt könnyű út… Könyve ennek foglalata, s ha úgy tetszik, igen – rózsafüzére. Persze, nem annak szoros – évszázadok alatt kialakult – fölépítését követi. De ciklusai mégis mintha így éreznék jól magukat, a versek ekként óhajtanának összerendeződni. Így keresik logikusan egymás társaságát. Az első ciklus – Mikor nyelvünkön beszélte el – akárha a rosariumba épített titkok eredetét foglalná össze: a versek hátterében megjelenik Apácaszakállas történelme, a falu háborúkban elesett hősei, a korfordulók, az átdübörgő szovjet tankok, a bársonyos forradalom, s mindeközben a gyermekkortól a felnőtté válásig megtett út élményzuhataga olvastatja magát. S igen, a rejtett képek áthallásai mintha jeleznék a himnikus többletet – az imakönyvből éneklő apácák, az itt maradt angyalok, s a költőben néha még ma is „lármázó” cigánypéró, „…ahol / örömeim létráján Istenke / keresésére másztam szüntelen”.

A második, – Harangoznak Csallóközben – bővebb ciklus Csallóköz önmagában is egyetemes világa. Hiszen minden érzelem megfogalmazódik itt, a szoros kötés a tájhoz, a nyelvhez, a közösséghez; minden, amiért „Haza lökdös az idegen.”, mert haza űzi a honvágy, a nyugalom óhaja „Szülőföldem isteni kertjében.”, oda, az életút-bölcső ölelésébe, „Isten világnagyságú tenyerébe”. Igen, e ciklus minden verse mintha a rosarium egy-egy gyöngyszeme lenne, s minden szava, hangsúlya egy-egy Hiszekegy, Miatyánk, avagy Üdvözlégy. Őszinte, spontán lélekkitárulkozással – hiszen elsősorban az emlékezet kavicsaiból építkezik; lehajol értük, hogy felemelje a csillagot…

A következő ciklus – Vivaldi a cigánypérón – a csillag (s a gyöngyszemek) lelőhelye. Apácaszakállas és a Csallóköz foglalata, a négy évszak tükrében. „Kihalt tájban fénnyel írok”, jelenti be a költő a ciklus első mondatában, s ezzel hangsúlyosan mutatja fel ismét csak a rosariumot, a fény hordozóját, s a titkos értelmű rózsát – ahol „Szívem hangos dobogásában / tájleírásként íródik bennem / szép szülőföldem verse.” A versek íve itt kicsit folytatja Csallóköz szépségeinek fölvonultatását, ugyanakkor a fohászok megtelnek aggodalmas reménnyel, s a megmaradás őrzésének akarásával, múltra s jelenre kiterjesztett kötelességérzettel. Mert „Isten erdeje Csallóköz.” Mert ma s legyen így mindörökké „Csallóköz, mint egy színes képeslap. / Szépsége üdvözlet a mából.” 

De, érezni s éreztetni, kimondani kell s pergetni a gyöngyöket, ha egyedül, akkor egyedül, de kell, mert –  tamlyovel. Sötétedik. És „Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted”, idéztük már Petőfit, s a kötet negyedik – kötetzáró – ciklusa, ha úgy tetszik, a tájra s a személyre szabott fohászok, imák hiszekegy-foglalata. Néhány, de annál súlyosabb vers sorjázza itt a lelket – a költő érzi évei számának terhét, de látja a szülőföldje fölé újra ereszkedő fellegeket, s kimondja, immár népe nyelvén, elsóhajtja: tamlyovel. Sötétedik. S mi lehetne más az utolsó fohászok egyike, mint az, amit e sors és e kötet mindvégig szolgált, büszke alázattal: „Életem vágya / cigánytudattal szelíden, / magyar hazát követelni. //…// Életem vágya / Csallóköz Tündérkertjének / el nem múló, tébolyító illata.”

A szerelem és a szabadság költészete ez. Egyszerű, érzelmekkel és érzésekkel áthatott líra. Olyan költészet, melynek művelője talán valóban nem sorolható be a modern költészet ilyen vagy olyan irányzataiba, nem skatulyázható és magyarázható izmusok és „illizmusok” álarcos-hamis egyenleteivel – Ravasz József intertextualitása valamiképp ott keresendő, oda köthető, ama pillanathoz, amikor Guzman Domonkos – talán, hogy maga is megértse a sugallatot – koszorút készített az összepréselt rózsaszirmokból. Költőnk a hit érezhető és érzékelhető jegyeiből fonja meg a remény koszorúját; nem ő prédikál, hanem hosszú útján mindvégig ő hallgatta a folyók és dombhátak, a poros utak, a fák, a virágok, s a mindig visszatérő vándormadarak által az idők kezdeteiből hozott üzenetek, homíliák szeretet-szavait. Ravasz a származással, tájjal, nyelvvel szorosan egybefonódó személyiség-költészet követője, s mint ilyen, a leghűségesebb megjelenítője ama patrióta identitásnak, amely népben, nemzetben, hagyományőrzésben, értékközvetítésben és annak gyarapításában jeleskedik, de mindenekelőtt aki minderre angyali üdvözletként tekint. S ha végképp nem marad semmi megfogható, semmi kapaszkodó, akkor ezt az angyalsereget egy tű hegyére menekítve őrzi tovább.

Tamási Orosz János