Bekezdések Ravasz Józsefről 1

Meglehet, komolynak tűnik majd e néhány bevezető mondat, ám azt gondolom: jó, ha valamire minden esetben felhívjuk a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy sokan gondolják úgy: gyerekverset írni nagyon könnyű, hiszen játékosnak, szépnek, könnyű ritmusúnak, „fülbemászó” rímektől csengő-bongónak kell lennie. Mások tudják, hogy épp ezt nagyon nehéz sokáig szerethetővé, maradandóvá, egymást követő generációkra hatóvá tenni. Mert az utóbbi a valódi titok; csak az a gyerekvers válhat ilyenné, amely mintha a gyermek gondolataiból fakadna, az ő tűnődéseit, álomképeit, élete kísérő jelenségeinek fokozatos felismerését képezné le, fogalmazná meg, tenné érthetőbbé számára. Persze, nagy tisztelet illeti a – nagyon nagy vonalakban itt általam két csoportba sorolt – könnyű, ritmusos mondókák és kiszámolók hangvételét idézi versek szerzőit is, a különbség, amire utaltam, nem minőségi, hanem a gondolatiság mélységében keresendő.

Ravasz József gyerekverseit én ez utóbbi csoportba sorolom már régóta, s az itt olvasható versek még jobban megerősítik ezt a gondolatomat. Elég, ha szemünk csak belefut a találomra fellapozott oldalra, s elidőz a sorok fölött, például itt: „A világ ablakán / vágyaikat a cigány / gyerekek a leheletükbe rajzolják. / Képzeletük örök.”, máris kirajzolódik előttünk e versek légköre, a pillanatnyi megtorpanás, a gyermeki tekintet látványértelmezése, valóságszublimálása, s ha tovább lép szemünk, erre, hogy „Felhőkezű cigány gyerekek / tartják röptükben / a tarkarétű meseországot. / Csábító színekbe téved a Nap.”, akkor nyilvánvaló a költőt vezető-ihlető forrás – a gyermeki lét utazásának, lépéseinek nagyon mély, nagyon bensőséges értése, meghallása. Hiszen már – s ennek figyelmen kívül hagyása nagyon sok sietve élő szülő hibája – az akár egy-két éves gyermek is összefüggéseket keres a tárgyak, az emberi gesztusok, a színek között; elmeséli azokat önmagának, még nem is vonták be a szerepjátékok bölcsis-ovis világába, amikor ő már játékot formál a tárgy és saját maga közé, hidat épít az értelmezéshez; ezért igaz a közismert mondat is, hogy nem kell ezernyi cifra játék, a gyerek egy cipősdobozzal is elvan, ha akarja, hajót épít abból, máskor várat – csak a fakanalat, anyuka, ne vegyük vissza tőle. Mert az már vagy árbóc, vagy ágyúcső…

Ravasz József versei, persze, már egy későbbi gyermekkor képeit rögzíti, örökíti meg. Amikor a gyermek már szinte kiskamasz, vagy elérte ezt a határt; már tudatosan „találja ki” a percek üzeneteit, vegyíti az álmot a valósággal, „mostan színes tintákról álmodom”, hessent el mindenkit maga mellől, s elmélyülten hajol a papírlap fölé. Mert nagy dolgok készülnek azon – álom és álmoskönyv egyszerre. A gyermekkor suhanó lenyomatai, amiről még ő sem tudja, talán épp ő a legkevésbé, hogy ez a pillanat örökké vele s benne marad majd. Hiszen az élet egyszerre rossz és jó boszorkány; abban a pillanatban tündérek élnek, s ők örökké ott maradnak majd, emlékképként, célként, eszközként és lehetőségként. Ha a gonosz boszik jönnek, akkor az álmok fegyverzik le őket, s ha a jók, akkor az nem más, mint a megvalósult álmok csodája.

Rajzokról beszélek, nem csak átvitt értelemben, nem csupán afféle metaforaként; bár lehetne épp így is, hiszen elég egyetlen „módszertani” eljárásra utalni: gyakori, hogy egy-egy traumatikus élményt a gyermek képtelen szavakba önteni, ezért arra kérik, rajzolja le, mesélje el annak figuráival; de hát most messze nem erről beszélek, hanem a gyermek spontán, örömteli pillanatairól – amikor álmait, emlékeit, vágyait rajzolja le, színezi ki, vetíti annak rajzfilmjét a fehér papírra. Ahogyan e kötetben látjuk, hiszen Ravasz József versei gyermekrajzokkal olvadnak össze, ölelkeznek egymáshoz, s ki tudja már, melyik ihlette a másikat? Az alkotó tudja, persze, de nem kell elárulnia, hiszen verseit olvasva azért belénk bújik a kisördög, meglehet, itt-ott beleírt ő, átjavított valamicskét a sorokon, mert könnyen kiderülhet – valamely ifjú művész még nála is erősebbet álmodott. Vagy épp az új rajzon keresztül a hetvenhat éves költő azon s attól döbbent meg: ez a kép itt ugyanaz az udvar, ugyanaz a péró, ahol valaha rég ő is, ők is ugyanezt tették, nézd, a „cigány gyerekek / most is sárba / rajzolják madármásaikat.”, hökken rá a képre, s formálódik a vers: „A cigány gyerekek meseházikónak / képzelik a gyermeknapot, s vágyaik / szeretet-tégláiból égig építik. / Sürög-forog a rajkók hada, / vadvirágot, madárdalt gyűjtenek / szertelen, s gúzsba kötik a nyarat.”

De van még valami, amit feltétlenül ki kell emelnünk Ravasz József itt olvasható verseinek erényei közül: az a belső ihletettség, amely együtt lélegzik ugyan a részben empátiával, részben újra-átéléssel megkomponált versképekkel, ugyanakkor nem hagyja el a költészet tartományát; az általa itt felvonultatott versremekek kiválóak arra is, hogy az ifjú olvasót közelebb hozzák a költészet megértéséhez, a poézis értelmezéséhez. Ízig-vérig a kortárs költészet modern eszközeivel dolgozik, elbeszélő-elmesélő sorai nagyon könnyen befogadhatóak, úgy költőiek, hogy nem alkalmaz paradoxonokat, allegóriákat vagy épp bonyolultabb szimbólumokat. Nyelvezetét ugyanakkor nem egyszerűsíti le, de csak annyival s annyira teremti meg abban a költői harmóniát, amennyit a képek igényelnek. Mert a versharmóniát a képekkel együtt kell létrehoznia, ezt tudja; ugyanakkor, visszatérve a gondolat elejére: ez az elbeszélő verspróza az olvasót a felnőtteknek szóló kortárs költészet befogadásához is hozzásegítik. Ennek hangsúlyozásához külön is ki kell emelnem a kötetben szereplő haikukat, melyek a magyar költészet teljességében is immár külön fejezetet képeznek, gazdagítva annak értékeit. Ugyanakkor mindeddig alig néhányan (ennek magam kísérletei kapcsán néztem utána) gondoltak arra s valósították meg azt, ami pedig kézenfekvő: hogy gyerekversként írjanak haikut. Pedig ezt a versformát szinte már a gyermeklét kezdetén tetten érhetjük; a gyermek, képet képpel, gesztust gesztussal összekötve szinte mintha haikuban-haikuval értelmezné a történést. Elég rájuk pillantanunk: „Rügyfakadás a / cigánygyerekek szeme / az ébredésben.” Elég, ha kiolvassuk tekintetükből a vihart bámuló gyönyörködést: „Villámlik az ég, / aranygyökerek futnak / szerteszét – csoda!”

Szép, felemelő, amolyan ünneplős könyv ez. De csak annyira, ahogyan az élet minden pillanata az; ha olyan szépen élünk, mint amilyen szépek e rajzok s amilyen áhítattal értelmezte s adja át nekünk Ravasz József azokat, akkor megértjük: minden pillanat, az élet minden lélegzetvétele ünnep lesz s marad.

Tamási Orosz János