Bekezdések Ravasz Józsefről 2

Fontos, jelentős munkát tart kezében az olvasó: Ravasz József közéleti tevékenységének korszakos dokumentumát. Úgy is mondhatnánk: esszenciája ez ama elhivatottságnak, ami egyfajta vezérelvként jellemző a kisebbségekért folytatott munkájára. Hiszen, bár jó évtizede már javarészt ismét a költészetnek él, miként azt pályakezdése éveiben tette, azért mindenképp tudnunk kell róla, hogy hivatását nézve főiskolai docens, romológus és szociális munkás. Diplomáját a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Szociáltudományi Karán szerezte, majd ugyanitt tett rigorózus vizsgát. A pozsonyi Szent Erzsébet Főiskolán doktori tanulmányait folytatva bölcsészdoktorrá avatták. 2012-ben habilitált és nyerte el a docensi címet. Napjainkban Dunaszerdahelyen és Szepsiben él és alkot, egyben a dunaszerdahelyi Romológiai Kutató és Módszertani Intézetet vezeti.

E szűk szócikkből nem derül ki, és itt sem óhajtom fölsorolni, hogy a közel négy évtizedet felölelő közéleti munkája során hány – a roma kisebbségek jogaiért, elismeréséért küzdő – szervezet, egyesület, lap- és könyvkiadó műhely létrehozásában bábáskodott. Ám azt, mintegy közös nevezőként, mindenképp kiemelném: ezt a munkát népe, közössége, s elsősorban szűkebb hazája, szülőföldje értékmentéséért, hagyományainak gondos dokumentálásáért végezte. Ez a kötet is, noha nagy utat jár be, visszatérés eme kiindulóponthoz: a dunaszerdahelyi kötődésű cigányzenészek két-háromszáz évig visszanyúló familiáris adatolása, sok esetben egy valóban az utolsó pillanatban rögzített korszak a néprajzkutatók későbbi munkáját is segítő áttekintése. 

Tegyük hozzá: a lehetőségekhez képest. Mert hiszen a régmúlt talán leghíresebb, legnevesebb, a dunaszerdahelyi cigányzene történetének anekdotikus alakjáról, Banyák Simonról csupán azok – az anekdoták – maradtak fenn. A születési adatok (1859 – ?), zenei vándorlásainak hitelesített lenyomatai immár fellelhetetlenek, ám két adat ennél is fontosabb. Az egyik: a bécsi udvarba is eljutott, s Mária Terézia királynőt annyira lenyűgözte játéka, hogy egy üvegcimbalmot ajándékozott neki. A másik: így immár egy legendás zenészcsaládba nősült be s kezdte zenei pályafutását Bihari János, s az ő alakját már – természetesen – alaposan dokumentálja a zeneirodalom. S a „legendás” szót kéretik komolyan venni: addig s azóta is rangot, megbecsülést, dicsőséget jelentett kiemelkedő cigányzenésznek lenni; azt is mondhatnánk, a cigány kisebbségi jogok kivívásának, megszerzésének, megalapozásának adott s teremtett ez eszközt, méltóságot. 

Amit oly gyakran megvontak tőle. Például Mária Terézia, hiszen vajon milyen szavakkal adhatta át azt az üvegcimbalmot épp ő, a Regulato Cigarorum elrendelője? Meglehet, hogy – alkalmazkodva saját rendeletéhez – újmagyarnak, újpolgárnak szólította Banyákot, s ezzel mintegy fel is jogosította a cigányok sok-sok nemzedékét, legújabban Ravasz Józsefet, a polgárjogok kivívására, s annak megóvására, jogvédelmére. Ami folyamatos küzdelmet jelentett s jelent mind a mai napig – ezt ne tagadjuk. E jog folytonosságának s méltóságának megőrzését is szolgálta, szolgálhatta a cigányzenészek tisztelete, rangja, keresettsége. A sok-sok neves és ma már névtelenségbe hullott nemzedék…

Történetük, eredetük immár másfél évszázada egyre pontosabb feltáró s összegző – mítoszoktól, hiedelmektől a valóságig terjedő – munkák tárgya, alanya, témája. Akár csak a nevesebb kutatókat is lehetetlen lenne itt fölsorolni, kikhez most Ravasz József csatlakozik eme áttekintéssel, mely az egyetemes romológia lényeges mozaikdarabkája, hiánypótló kiegészítése. Pedig, ismétlem, számos, szinte már áttekinthetetlen – a kutató előtt is – a mítoszt és a tényirodalmat felölelő könyvtárpolc-erdő. Autentikus összegzéseket idézhetnénk, Bari Károlyra, Ladányi Jánosra, Szelényi Ivánra, Karsai Lászlóra, Szuhay Péterre, Nagy Pálra (s messze még a névsor, ez csupán az elmúlt négy-öt évtized) hivatkozva, nem feledve Hajnáczky Tamás munkásságát sem; e névsort is a téma iránt érdeklődést tanúsító olvasó kedvéért említettem csupán; de utalnék a számomra kedves Csemer Géza, vagy épp Oláh Zsigmond írásaira.  

Annak s azok történetéről, ahogyan ők s még számosan írták, írják, azok történetiségéről, a cigányokról, akik már a korai új civilizáció csavargói, a középkor vándorai voltak. Honnan indultak el és mikor? Megbízhatónak tűnő forrásmunkák megtalálni vélték már bölcsőjüket Indiában. Talán így is van. Vérük indította el őket onnan az útra, vagy páriákká váltak valamiért a kasztok e szigorú világában – ki tudja!? Csak követték az út porát. Vándoroknak való mesterségeket műveltek, s talán a rájuk annyira jellemző táncot és zenét is az örökös úton levés ajándékozta nekik. Hiszen hogyan lehet elviselni a szekérzörgés monotóniáját? Ha kifogunk rajta s ritmust kopogunk hozzá, belőle. A bak oldalán az ostor nyelével. A ritmushoz viszont dallam is dukál; dúdolunk hát valami lassút, ahogyan a fellegek vonulnak, majd valami szépet, ahogyan a falevelek duruzsolnak, majd valami szomorút, ahogyan a szelek zúgnak, s végül – közeleg a táborverés ideje! – valami kis vidámat is, ahogyan a forrás cserreg, felesel. Aztán meg a sok üléstől vagy gyaloglástól elgémberedett, megmacskásodott lábak fájdalma. Hát csak ki kell táncolni belőlük a fáradtságot – ha másért nem, hát kell egy kis gizdaság, kell egy kis habiszti. Meg: kell a földi repülés. Mert talán mégis madarak voltak ők, valamikor, az ég gyermekei, s vissza is változnak egy napon. Egy szép, fényes napon … Na, ne rovázz, csóró cigány!

E szép országba, a fáma szerint, valamikor a XV. században érkeztek. Talán már akkor is megálltak Ravasz József szülőföldjén, rabul ejtette őket a csallóközi táj ölelése. Nem szárnyakon jöttek; gyalog, lovon, szekéren. Mit jegyeztek fel róluk? Üldözés, gyanakvás, kirekesztés fogadta őket – nem a nagy király türelme. „Veszedelmes emberek csordája…” – írta Mária Terézia a már említett ellenük szóló rendeletében. Pedig addigra már több évszázados volt az első, cigánynak adott kovácsmesteri menlevél. De azt is mondták: a cigányok kínozták halálra, jó pénzért, Dózsa Györgyöt. Ki tudja, kinek a bűnét testálták át a védekezni képtelenre? S ha cigány is tette ezt, valóban: hát romungro volt már az, addigra…

Mert hiszen a hosszú úton szétvált az, ami nem tartozott, mert nem tartozhatott össze. Az életforma elvált a sodródástól; hosszú az út – lungo drom. Mire ideért, megjárta már akkorra ő is Európát. Rómánál is délebbről hozott csodás történeteket. Szolga-e a szabadon szálló madár!? Mert az: figyeld csak lábait, hallgasd hegedűjét, Kosztolányival.

„Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló, és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete. Annyi élet itatja át őket, annyi elfajzott fájdalom és vidámság, annyi semmivé párolgott keserűség és féktelenség, annyi soha meg nem virradó duhaj éjszaka, annyit énekelték már mások, akik előttünk jártak, és ma nem élnek, annyit hallgattuk mi magunk is, talán még csecsemőkorunkban, amikor bölcsőnkben toltak el bennünket egy lakodalomra, hogy az, amit hallunk, sohasem elsőséges élmény, hanem azonnal emlék is az, amit érzünk, messzire nyúlik vissza lelkünk őskorába, mely felett köd és fény imbolyog. Így történik, hogy ezekből a nótákból egyszerre kilépnek azok az alakok, akik csak éppen oda vannak vázolva – vagy mázolva -, de bennünk születésünktől kezdve élnek, s nemzedékről nemzedékre öröklődnek, mint egy monda, hitrege, egy vallásos áhítat alakjai…”

Kosztolányi Dezső áhítatát talán nem is érti meg az igazi muzsikus cigány. Mert hogyan lehet ennyire rácsodálkozni a világ legegyszerűbb dolgára? Százezer vándorút itatta át ezt az életet. Amely nem lett annyi, csak egy. De az az egy nem eladó. Ha kirekeszted, befelé végtelenedik. Ha elfojtod, két szíve nő attól a cigánynak. Ha körülkeríted, magasba röppen. Mert talán valóban madarak voltak s madarak lettek ők, az ég örök vándorai. Meg tudjuk-e szólítani valamennyit, a saját nevükön? A dunaszerdahelyi cigány muzsikusok számosát immár igen – Ravasz Józsefnek köszönhetően. S hogy miért fontos ez, túl minden hagyományőrzésen, múltfeltáráson, emlékállításon? Egyetlen oka van: a méltóság. Ismernünk kell őket, tudnunk kell róluk, hiszen zenéjük, muzsikájuk, életkedvük – ahogyan Kosztolányi írta – időtlen idők óta kísér bennünket,  „vannak ezek a nóták, nem védekezhetünk ellenük, a levegővel szívjuk magunkba. Majdnem azt merném állítani, hogy amint az ókori görögséget egy érzelmi és egy szellemi közösségbe forrasztották azok a dalok, melyeket rapszódiáik énekeltek Akhilleuszról és Hektórról, vagy a finnséget már évszázadokkal ezelőtt összekovácsolták a Kalevala akkor még töredékesen kóválygó versei, azonképpen minket is végzetesen egybefűznek cigánynótáink, és egységet teremtenek közöttünk, akik egyébként oly kevésben tudunk megegyezni.” Így vesznek körül, s élnek bennünk, mert másképp hogyan is lehetne. A zene összeköt. A zene mindenkié. Lélektől lélekig tart. S még akkor is a dunaszerdahelyi dallamok lesznek-maradnak elsődlegesek, ha immáron megörökíttettek a zenészek nevei. Mert a zenéjük madárdal marad, de a büszkeségük beleivódik közös történelmünkbe. 

Erről, e büszkeség súlyáról idézem – zárszóként – egy régi, 1868-as „czigány petíció” részletét: „A kolozsvári cigányok nevében a nagy- és kis vajdák kérvényt intéztek a minisztériumhoz, melyben hivatkozva arra, hogy Herodot, Anonymus, Prag és Matuúk stb. szerént a cigány nemzetség már Ázsiából kijövetelekor is hű szolgája volt a magyarnak, jelesen ő vonta fel a szabadban táborozó nemzetnek sátrát, ő kovácsolta a nemzetnek a nyílvesszőket, melyeknek záporától Zalán megfutott, ő fújta a csatába sietők buzdítására a klarinétot; hivatkozva arra, hogy a jó zenét kedvelő, de mindamellett kótával nem bíró magyarnak évszázadokon át a cigány volt élő kótája; hivatkozva arra, hogy a cigány nemzetséget mindezen s ezekhez hasonló más érdemeiért már Zsigmond király és mások számos privilégiumokkal ajándékozták meg, — mély alázattal esedeznek, hogy számukra Kolozsvártt külön »cigány alreáltanoda« állíttassák fel, melyben a cigány nemzetség fiai országos költségen becsületes csizmadia-, szabó-, kalapos- stb. mesterekké közvetlenül képeztessenek.”

Nos, a beadványból áradó méltóság magáért beszél. Ahogyan az is, hogy a kolozsvári városi képviselőtestület oktatásügyi szakbizottmánya – miután még semmiféle reáltanodával nem bírnak – a „petitionált cigány alreáltanoda“ felállítását még idő előttinek tartotta. 

(Ezen kis, huncutságnak ható, ám valós adomával két okból zárom bevezetőm. Az egyik: derű és méltóság kézen fogva jár – ahogyan ezt Ravasz József fáradhatatlansága nyilvánvalóvá teszi. A másik: a kis idézetet egy folyóirat-cikkben találtam, szerzője valaki más közlését vette át, ám a megjelenés pontos adatolása (lábjegyzete) mindkettőnél hibás volt. De becsúszik egy ilyen hiba, nagyon könnyen, s szinte kapóra is jött, amikor azzal végzem mondandóm: meglehet, hogy itt-ott e kötetben is fellelnek majd néhányan kis, apró tévedéseket. Bocsássák meg, s jelezzék, betudva annak, hogy a nem létező reáltanodáknak, bizony, roppant hiányos az okmány-alarchívuma…)

Tamási Orosz János