Bekezdések Ravasz Józsefről 3
Ha feltesszük azt a kérdést, hogy egy közismert szerelmes vers címzettje valóban az-e, akihez kapcsolta a szerző s őt követve az irodalomtörténet, akkor nem is annyira könnyű a felelet, mint azt gondolnánk. Hiszen a szerelem talán legnagyobb titkába a lehető legritkábban gondolnak bele: abba, hogy az első sem az első. mert az ember fogantatása pillanatában átél valamit, s azt akarja újra s újra megtalálni: vagy a szerelmet, amely megteremtette, vagy annak hiányát. egy biztos: valahol mélyen, génjeinek rejtett zugaiban, ahol majdani személyisége formálódik majd, gyúrva-rostálva-megméretve az úgymond „hozott anyagot”, már ott formálódik, fejlődik benne a szeretet éhsége, az a furcsa ezoterikus lélekadalék, ami – és csak az – majd teljessé teszi az életét. ahogyan a költő – Ravasz József – írja, hogy máris átadjuk neki a szót: „tekintetünkbe teremti az isten, szívünk hangos némaságába.” S ami az első, önálló, a későbbi személyiségének első kapaszkodója lesz.
Ennyit mindenképp érdemesnek véltem előre bocsátani Ravasz József szerelmes versgyűjteményének, szívkoszorúér-lüktetésének közös olvasása előtt. Hiszen minderre – úgy vélem – minden versszerető ráeszmél majd; felvillan a költő soraiban az a titok, ami csak sejthető; az a különleges érzés, melynek birtokában van, de róla azon túl, hogy boldoggá, teljessé, kiegyensúlyozottá teszi az életét, semmi többet nem tud. Némiképp olyan titok ez, mint a teremtésé, némiképp olyan, mint isten nevének megtalálása; minden hit, minden vallás másképpen szólítja, s érzi a jelenlétét minden áldott órában, percben, pillanatban, miképp ravasz, aki ugyanígy ismeri fel ezt minden pillanatban – „érezlek, mint föld a teremtést”, „a hajnal karja vagy nekem.”, „némaságomban hang vagy” – és minden teremtett csodában a szerelem boldogságát, s nevezi el ezt a titkot (miképp ki meglelte istene nevét) Birskének.
Ez teszi ezt a csodát személyessé, a sajátjává, holott a kapcsolat, amiről vall, mint mondtam föntebb, az emberi lét elemi szükséglete – a hiánya, elvesztése vagy az izzás szűnése, a szívdobogás lelassulása olyan, mint élni folytonos légszomjban. mert szeretni csak annak teljességében lehet; összekapcsolódva, folytonos lélekölelésben, állandó örömben – úgy alkotni, akár a világ teljességét átölelve, hogy tudjuk: ott van ebben az ölelésben az életünk, a létezésünk társa is. „e sok milliárdnyi ember zűrzavaros / kán-kánt táncoló bolygóján.” … „mikor az életemet szerkesztem, / s a recenziót isten írja róla.”
Ravasz József szerelmes versei ezt az átölelést örökítik meg, tárják az olvasó elé. már a kötet címe is – Nyári rét szivárványa vagy – kifejezik a teljességre törekvést s abban a teljességben a főszereplő különös jelenlétét: a szivárvány által jeleníti meg, s tudjuk (hogy kicsit még a misztikumnál maradjunk), hogy az első szivárvány az özönvíz után jelent meg, egyfajta ígéretként – jobb és békésebb időké, a reményé, hogy ehhez fogható pusztulást soha többé nem kell elszenvedned, ember. Ha minden további lépésedet a szeretet vezeti majd. ez a hit igéje, s ez az emberi létezésé is, a kapocs, amihez a szerelem s szeret által jutunk, s amit várunk s keresünk, mint mondtam, lelkünk fogantatásának pillanatában.
Ezt a csodát a költészet számos módon megénekelte már, akár teljességére, akár hiányára gondolunk; és sokan – talán hibásan – a poézisen belüli műfajok (szonett, óda, himnikus közelítés, s mennyi még) művészi fokmérői alapján ítélnek vagy épp választanak számukra is tetsző költeményt. elfeledve azt, hogy a forma, minél cizelláltabb, annál inkább távolít magától a csodától. attól, ami –hadd éljek közismertebb példákkal – már a barlangrajzokon fölfedezhető, vagy épp a willendorfi vénusz-szobrocska üzenetében rejlik: a termékenyre fordult nyári rét, s a fölébe boruló szivárvány maga a termékeny, legyőzhetetlen, öröklött s örökíthető élet csodája. S mindig ez a kiindulópont, mindig ezt kell megéreznünk a szerelmes versek áhítatában; a csoda öröme mindig megelőzi az öröm csodáját. „szentestét álmodunk nap mint nap. / semmi sem oly egyszerűen zseniális, / mint Jézustudatban élni.”
Szóljon az akárhogy; legyen veretes nagyzenekari szimfónia, vagy trubadúr-szerenád bár, a hangsúly mindig a csoda elfogadásán van. ahogyan ezt fedezhetjük fel ravasz József szívdobogás-számlálójában is; mert – hogy tréfába oldjuk kicsit témánk emelkedettségét – e versek bizony mintha a szerelmes szív dobbanásait, s nem a hozzá vezető út hosszát, a szükséges lépéseket számlálnák. Néha játékos, néha elmélyült sorokba öltve. mert, vallja, „én mindenben csodálom / az isteni teremtés / igaz létezését.”
Tamási Orosz János