Kétségek mélyén

A nappaliban a konyhaasztalon halvány csíkok, a redőny az alkonyat utolsó fénysávjait engedi be, furcsán törnek meg a könyvkupacokon. Jegyzethalmok sorakoznak külön-külön csoportosítva, egy darab gyűrött papír zsebkendőben a faragott grafitceruzák egymásba tekergőző maradványai. Zita magasra tornyosuló irodalomkönyvei hosszú éjszakát ígérnek.

A lány berendezgeti a sorrendet, hogyan fogja falatonként befogadni ezt a kásahegyet. Aztán ezzel meg is elégedik, mint aki végzett, lassan feláll, átnéz a szomszéd szoba felé. Keresztmama távolinak tűnik, a sötétedő fényeket még feketébbé teszi a szája sarkában lógó pipa füstje. Ma nagyon belemélyedt a sors vizsgálatába, felváltva veszi kezébe a cigánykártya lapjait és a kristálygömböt. Nem néz kifelé, csak az előtte lévő jelképekre összpontosít.

Zita csendben a saját szobájába megy, de a parkettán lehetetlen teljes csendben végiglopakodni, a lassú léptek inkább csak még visszhangosabbá teszik a haladást. A nagyszekrény felé lép, igen lassan nyitja ki a sötét diófaszekrény ajtaját, az mégis nyikordul. Elővesz egy szűk fekete felsőrészt, a matt szárnyas toalett-tükör előtt kihúzza tanulásban hajlott hátát, és feketére húzza ki a szemét. Lackó talán ma észreveszi, a művészettörténet kurzuson szoktak egy párban gyakorolni. A fiú egyébként szótlan, és még soha nem volt hajlandó másról beszélni, csak a versekről. Zita biztosan tudja egy ellesett telefonüzenetből, hogy a fiú ma este le fog menni a fröccspincébe, ahol az évfolyam nagyobb arcai menőznek. Lackó rendszerint csak a fiúk társaságát keresi.

Zita kérdőn néz a homályos tükörre, nem tudja, milyen hangja van egy édesanyának, amikor útnak indít. Nem emlékszik arra, hogy valaha is igazán dicsérte vagy szidta volna valaki, inkább csak üresség van körülötte – tátongó csend, másoknak a szülői szavak visszhangzanak. Az apja nem több egy fényképnél, amit a keresztmama tartott meg a fiók mélyén, és időnként elővette, ha a lány kérdezett valamit róla. Az anyjáról több szó esett, de csak bírálat: hogyan lehet egy kislányt csak úgy otthagyni, mert ő valami külföldi férfival lépett le.   

Zita soha nem kérdez, csak néz a tükörbe. És a fiúkra. Azokra, akik úgy tűnnek, tudják, mit akarnak. Ő meg nem tud semmit. Sem azt, hogyan kellene nőnek lennie, sem azt, miért nem érzi magát annak. Keresztmama próbált valamilyen anyapótlék lenni – meleg teákkal, borsos tanácsokkal, és azzal a homályos kristálygömbbel, amellyel mindig többet beszélget, mint a lánnyal. Zita annak hitt, aki egyáltalán szólt hozzá. Talán így történhetett, hogy Lackót – aki csak annyit mondott: „Milyen szorgalmas vagy” – ő már magáénak hitte, és rögtön kölcsön is adta neki a pedáns jegyzeteit.

Az eső ütemesen kopog a gangos folyosó kovácsoltvas korlátjain. A lépcsőház dohos és hideg, most még erősebben terjeng a salétromszag, a pincéből felkúszik a savanyú levegő.  Zita halkan csukja be maga után a bejárati ajtót, csak az utcára kilépve mer rendesen a sarkára rálépni. Nézi a testét a földszinti lakások ablaküvegeiben, egy vékony alakot lát: se nem nő, se nem fiú, sem gyerek, sem felnőtt. Valami köztes létben lebeg, és amikor egy újabb ablak előtt elhalad, mindig kihúzza a hátát. Figyeli a saját viselkedését, ahogy másokat is szokott a büfében és a menzán. Hogyan nevetnek, mit esznek, mit csinálnak, hogyan érnek egymáshoz, és vajon honnan és hogyan tudják, kik ők.

Egyedül megy az underground buliba, az este tíz előtt érkező lányoknak nincs belépődíj. Ismeretlenekkel van már tele az alagsori hely, a sötét falak előtt álldogálnak páran, és hátul a boxokban felismerhetetlenek az arcok. Zita sehol nem látja Lackót. Mélyen beszívja a levegőt, micsoda változatosság ez a keresztmama régi gyertyái és a szárított levendula után.  Az esőben a szemhéján elkenődött a smink, csak a bárpult mögötti tükörben látja meg az arcán lehúzódó sötét csíkot. A mosdót keresi, nem hallják meg a kérdését, ütemesen dübög a dallam nélküli zene, fémhangok és felvillanó fények. 

Kezében szorongatja a kapuban kapott ingyenes welcome drinket, egy vidám hang rákérdez: „Ez még mindig a belépő italod?” Nincs is ideje felelni, Zita két magas alak közé kerül. Kínálják, „Próbáld ki ezt!”, beszélnek hozzá folyamatosan, és a lány kérdés nélkül kóstolja. „Ez megmutatja, ki vagy valójában.” Nem gondolkodik, lenyeli. Szédülni kezd. Furcsa látomásai támadnak – más testben látja magát, testkontúrja férfivá torzulnak a bárpult mögötti tükörfalban. Meglepő megtapasztalás, belül valahogy otthonos érzés.

Lebeg, izgalmas és könnyű, éjszaka van, és mégis éber. Lehet, hogy nem is az ital hatott, hanem előtte az ígéret. Hogy lehet valami más. Valaki más. Hogy lehet valahová tartozni, ha csak egy pillanatra is. Korábban már akart fiús lenni, hogy Lackóval többet beszélgessen. Lehet, hogy nem ez a szer változtatja őt fiúvá – csak lerántja róla a saját bizonytalanságának leplét. Azt, amit egész életében hordott, mint egy túlméretezett kabátot, amit senki nem választott neki, csak ráadták, mert „lány”. Egy időben férfikalapot is hordott, meg egy másodkézből vásárolt nyakkendőt.

A klub sötétségében világosan lát. Nem azért, mert fiú akarna lenni, hanem mert a világ talán akkor végre megértené. Esetleg akkor ez lenne az igazi szerepe. Zita imbolyog, mások ugrálását akarja utánozni, a fények egyre sűrűbben villognak a szeme előtt. Rettentő szomjúságot érez, mintha azonnal meghalna egy korty nélkül. A bárpult felé igyekszik, a távolság több kilométernek tűnik, de végül pár lépést sem halad. A gyomrában figyelmeztetés nélkül tör fel a hányinger, és feladja szándékát: csak a szája száraz, de úgysem tudna inni egy cseppet sem. Minden elsötétül.

A rendőrök hajnalban találják meg az utcán, a járda szélén ülve. „Még egy befordult lány”, jegyzi meg az egyik. Az egyik, a fiatalabb hazakíséri, „Van, aki vállalja, hogy vigyáz rád?” Bemutatkozik a keresztmamának, ő Kovács Márk. Szeme gyorsan végigfut Zitán, a régi lakásberendezésen, sokáig időzik a lány lehányt pólóján a melle körül, aztán a keresztmama felé fordul. „Tud rá vigyázni, mama?”, kérdezi keresztmamát, aki fagyosan felel: „Magának Erzsébet néni”.

A rendőr jegyzetfüzetet vesz elő, szigorúan összegzi: „Tudjuk, mit vett be. Az anyag új. Nemváltoztató hormonkoktél, kísérleti pszichotróp anyag, szennyezett, nincs tapasztalat a hatásáról.” Zita hallgat, keresztmama meredten figyel. Megfagyott a levegő, a lány nagyon rosszul van. A rendőr sorolja, szerinte mi kerül a jelentésbe. Együtt kell működni, lehetőség van azonnali rendezésre, fel kell sorolni, amire emlékszik a lány. Most, vagy majd a rendőrőrsön később, a személyes adatok már megvannak.

„Tessék csak maradni, majd a lány kikísér”, mondja Márk a keresztmamának, és indul kifelé. A bejárati ajtónál lassít, közelebb lép a lányhoz. Megfeszül az arca, a férfi suttogni kezd. „Segíthetek eltüntetni az ügyet. Keress meg. Jövő héten ugyanakkor ugyanott leszek. Beszéljük meg. Személyesen.” Csípőre teszi a kezét, füstszagú ruhája alatt látszódik a pisztolytáska tartószíja. A levegő megfagy. Zita visszakullog a nagyszobába. Lassan visszatér a valóságba, nem tudja, mi történt, rosszul van. És a hétfői kollokviumra még nem tanult.

Erzsébet a szobájában ül, előtte a kristálygömbje. Keze remeg, most cigarettára gyújt, bizonytalanul tartja a borostyánkeretes cigarettatárcát. Két gyertyát is gyújtott, a remegő lángok megvilágítják a fél arcát, és a korábbi viaszfoltokat a lila plüss asztalterítőn. A cigaretta az arca sötétebb oldalán parázslik fel, a füst megmozdul a gömbben – mintha valaki belülről próbálna kitörni. A gömbben egy alak válik láthatóvá. Fiú. Zita arca, de másként. Erősebben, keményebb kontúrokkal. Idegenként néz ki belülről.

Keresztmama egy következő cigarettát vesz elő, gyufával gyújtja meg, szereti a kén szagát. Zita a szoba ajtajában áll, kérdőn néz rá, de nem szól. Keresztmama feltekint, és a lánynak halk hangon sorolja. „Egy fiút láttam, aki a te testedből próbál kiszabadulni. Azok, akik zsarolnak, nem kérnek, csak elvesznek. Titkos kísérlet folyik. A test nem cél, csak eszköz. A befolyásolható fiatalokból adatot nyernek. Identitást cserélnek, mintha ruhát váltanának. A gömb igazat mond, de nem tud megmenteni.”

Zita nem válaszol, csak visszamegy a könyvvel telepakolt asztalhoz. Leül, és bámul maga elé. A világ megint túl sok, ő meg megint túl kevés, semmit nem ért. Előveszi a telefonját, majd leteszi. Nincs kinek írni. Lackó a fiúkkal van. Mindig a fiúkkal. És ő? Ő belement valamibe, amiről semmit sem tudott, csak hogy egy pillanatra úgy érezze, közelebb kerülhet hozzá. Megadóan veszi sorra a jegyzetkupacokat, rágja, mint a fűrészport.

Még az este előtt Erzsébet újra lehajol a gömb fölé. A füst most kavarog, benne képek villannak: kórterem, csövek, infúzió. Fiatalok, akik már nem tudják bediktálni az adataikat, mi a nevük. Az egyik szempár ismerős. Zita látszódik. A gömb megszólal: „NextHorm”. Keresztmama berekeszti a kristálygömbvizsgálatot. Kihúzza magát, és szétnyitja a szobát állandó homályban tartó sodrott bojtos függönyt. A vezetékes telefonhoz megy, és a saját kezébe veszi a dolgokat. Egy régi barátnőjét hívja, rajta keresztül kapcsolatba lép azzal az okkult renddel, akik a kristálygömb képességeit nála is jobban ismerik.

Vasárnap kora reggel Zita még javában alszik, amikor keresztmama munkához lát. A szer nem csak testi átalakulást indít el, hanem mentális befolyást is gyakorol, hát ezzel állunk szemben, akkor ezen keresztül kezeljük. Keresztmama a gömböt az ablakba teszi, hogy elérje azt a felkelő napfény sugara. Közben áll előtte, és elképzeli, megidézi a lány képét. Suttogja: „Aki nincs megtanítva élni, mindig keres valakit, aki majd megmondja, hogy kicsoda. Itt leszek. Nem kellenek a gyógyszercégek kísérletei. Nem kell a rendőrség. Itt vagyok.”

A rendőrséghez sem Erzsébet, sem Zita nem megy be egész héten. Viszont eltelik egy egész hét, és ideje felkeresni a fröccspincét, ahol Márk majd várja. „Menjek veled?” kérdezi keresztmama. Zita lassan rendbe jött egy hét alatt, és a vizsga hármasával is tökéletesen elégedett – ennyi tanulással ez teljesen korrekt. Már nem akarja Lackót. Nem akar senkit, csak önmagát. Egyedül indul. Elér a klubhoz, és megdöbben. Fekete falak, füstszag, üres lépcsőlejáró fogadja. A szomszéd kapualjban állóktól megtudja, a hely véletlen baleset folytán leégett. Valami öngyulladás volt. Márk nem jelent meg, Zita nagy levegőket vesz, hazasétál. Egy névtelen papírszelet van a postaládában: „Nem láttál semmit. Maradj a gömbödnél.” Üresnek érzi a lelkét. Mint egy ígéret, amit soha nem is akartak betartani.