Az irodalom történeteinek labirintusában haladva olykor-olykor, egy-egy történetet olvasva, úgy tűnik, mintha már jártunk volna ezen a helyen, úgy tűnik, olvastuk már ezeket a sorokat, ezeket a történeteket.Valójában állandóan történetek labirintusában járunk, s miközben a célhoz vezető „saját” utunkat keressük, nem egyszer ismerősnek tűnő (úgy rémlik, már jártam itt) sorskereszteződéseken haladunk át.

Tudjuk, hogy egy rendszerben, a labirintusban mozgunk, ám előre haladtunkban (még ha valamelyik kerülőút látszólag visszafelé vezet is) valójában az útvesztő álnok, választásra kényszerítő részleteivel birkózunk.

S így van ez a mindennapi életünkben is. Megnyilatkozásaink, kifejezéseink gazdagon felhalmozott tárházából állandóan dönteni kényszerülünk. Mikor, kinek, milyen alkalomból milyen hangsúllyal, mit válaszolunk… Mindez pedig eldöntheti, hogy életünkben (a labirintusban) melyik irányban haladunk/haladhatunk tovább. Mert tudjuk, hogy nem mindegy, milyen hangsúllyal válaszolunk élettársunknak, gyermekünknek, főnökünknek, vagy akár egy idegennek, ám az élet képes olyan lelki állapotot generálni, amely adott helyzetben nem éppen a megfelelő reakciót váltja ki az emberben.

Éppen azért egy íróval szemben – főleg, ha világhírű és jelentős íróról beszélünk – alapvető elvárásnak számít, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzon, s ne ragadtassa magát olyasfajta kijelentésekre, hogy „gondolkodni annyi, mint általánosítani”. Az említett idézetet Borges egyik írásából vettem, abból, amelyben Croce-t idézi, aki az irodalmi műfajok létjogosultságát tagadja, mondván: „Az az állítás, miszerint egy könyv regény, allegória vagy esztétikai értekezés, körülbelül annyit ér, mintha azt mondanánk, hogy sárga a borítója és a harmadik polcon balra található.” Borges tehát lelkesen támogatja Croce-t, sőt hozzáteszi: „az irodalmi műfajok talán kevésbé függenek magától a szövegtől, mint attól a módtól, ahogyan olvassák.”

Ezekre a részletekre Borges krimiről szóló írásában figyeltem fel, s meglepetésemet csak fokozta, amikor a szerző rátérve Poe munkásságára és hatására, a következőket írta: „Két tény származik Poe-tól, amelyek egymástól nagyon távolinak tetszenek, ám nem azok; rokonok egymással. Tőle származik a z irodalomnak, mint intellektuális tevekénységnek a felfogása, és a bűnügyi történet.”

Borgesnak vannak nagyon jó meglátásai és kijelentései, ám ezt a megállapítását nem sorolom a sikeresek közé.

Az irodalmat nem feltétlenül Poe színrelépésétől kezdve számítanám intellektuális tevékenységnek, hiszen az irodalom már jóval régebben teljesítette ezt a szellemi kihívást. Nem egy irodalmi mű – függetlenül az irodalmi műfaji besorolásától – megkívánta az olvasó megfelelő befogadási szintjét. Ami a bűnügyi történeteket illeti, nemcsak irodalmunk, de a teljes történelmünk krimivel (gyilkosságokkal, csalással és vérrel) van átitatva, Káintól napjainkig, tehát ez sem újszerű jelenség. Legfeljebb a nyomozónak vagy detektívnek (Charles Auguste Dupin) a Poe általi újszerű megfogalmazása ejthette ámulatba és válthatott ki önfeledt csodálatot Borgesból.

Borges, vadorzóként, a művészet különböző területein kóborolhatott, s neki éppúgy joga volt értelmezni, s ha kell, újraértelmezni egy jelenséget, egy művet, mint nekem, vagy bárki másnak, hiszen mindannyiunk által elfogadott tény, hogy aki lemond az értelmezés jogáról, az önmagáról mond le.

Nyílik tehát egy kiskapu, amely arra jogosít bennünket, persze, Borgest is, hogy sajátos módon – s éppen az a sajátos értelmezési mód adja történetünk lényegi kérdését – ragadjuk meg az adott történet, alkotás számunkra lényeges mozzanatait, ami persze távolról sem kell, hogy egyezzen a többiek véleményével.

Vegyük például Caravaggio Szent Mátét ábrázoló festményének sorsát! Caravaggio az „igazat” akarta megfesteni, így számára Máté, az öregedő, kopaszodó vámszedő, mikor parancsot kap, hogy könyvet írjon, ügyetlenül, bizonytalanul lát neki a feladatnak. Lába csupa por, testtartásán látszik, hogy a feladat számára ugyancsak megerőltető. A megbízókat azonban nem Caravaggio igaza és értelmezése érdekelte, hanem az addigi elvárásaikkal megegyező műalkotás. Szerintük tiszteletlenül nyúlt a témához, s utasították, hogy fesse meg újra a képet. A második képen Máté már kellő áhítattal és odaadással néz a felette megjelenő, lebegő angyalra, készen arra, hogy a sugallt gondolatokat lejegyezze. Az első 1598-ban készült el, és időközben megsemmisült, a második, a „jó” változat mindmáig a római S. Luigi dei Francesi templomban őrzi névtelen megrendelőinek üzenetét.

Az irodalomban és a művészetek különböző területein – egy adott mű értelmezésével, lényegének, mondanivalójának meghatározásával kapcsolatosan – nem egy esetben győztek a névtelen megrendelők, a „valakik”.

Érdekes lett volna megismerni Borges véleményét, mondjuk, Daidalosz életéről, kinek életútja nem nélkülözi sem az intellektualitást, sem a krimi elemét. Sőt, ha Borges nagyon nekiveselkedett volna, talán a nyomozó szerepét is felfedezhetnénk, aki adott körülmények között akár Pasziphaé is lehetne.

Mindehhez elég lett volna azt a hermeneutikai módszert követni – anélkül, hogy hallottunk vagy tanultunk volna róla –, amelyet Heidegger A műalkotás eredetében leír, tehát a műalkotást egyfelől a részletekből lehet fokozatosan megérteni, másfelől pedig a teljes mű elolvasása után, annak átfogó értelmezése folytán tudjuk új megvilágításba helyezni. Ennek fényében lehetséges, hogy utólag egyes részletek értelmezése is más megvilágításba kerül. Továbbmegyek: lehetséges, hogy egyes, saját életünket érintő részlet is más minősítést kaphat. Így aztán, ha tovább haladunk, feltételezhető, hogy az ilyesfajta értelmezés során nemcsak a mű, hanem a gondolatban felállított analógiának köszönhetően mindkettő (!), tehát a történet és az életsorsunk is új, gazdagabb jelentéskörben mutatkozik/mutatkozhat majd meg. Ebben az esetben igaza lehet Borgesnak: „az irodalmi műfajok talán kevésbé függenek magától a szövegtől, mint attól a módtól, ahogyan olvassák.”

Igen, itt az értelmezésről van szó.

Hogy érthetőbb legyen, miről beszélek, s az „átfogó értelmezés lehetőségét” megadjam, idézzük fel Daidalosz történetét!

Daidalosz története csupán egy azon megszámlálhatatlan történetek közül, melyeket a múlt ránk hagyott, s amelyeket ilyen-olyan formában megőriztünk.

A történetek mesélése és továbbadása életünk része, amióta csak egymással kommunikálunk. Üzenetként hagyjuk magunk után, mint egyes öngyilkosok a búcsúleveleiket. Bízunk benne, hogy akad embertársunk, akit a történetek végeláthatatlan kínálatából, a múltnak épp az a szelete érdekel majd, amelyet a kölcsönös megértés érdekében felkínálunk. Bár talán igaz, hogy ezeket a régimódi történeteket egyre ritkábban használjuk. A ma embere hovatovább kevésbé ismeri fel ezeknek a történeteknek a jelentőségét.

Az irodalomnak azonban megvannak a módszerei, hogy adott esetben bizonyos analógiákra rámutasson, és ezeket felhasználva újabb értelmezésre adjon lehetőséget. Daidalosz életének legismertebb epizódjaként a Krétáról való szökését, valamint fiának, Ikarosznak szerencsétlen sorsa kapcsán, annak halálát emlegetjük.

Daidalosz nevéhez a krétai labirintus megalkotása, míg Ikarosz nevéhez a túl magasra törő, meggondolatlan ifjú tragédiája kapcsolódik. Valójában ez a két mozzanat ragadta meg az utókor figyelmét annyira, hogy társalgások alkalmával, vagy irodalmi művekben szerepeltesse.

Be kell látnunk, hogy olykor foglyai vagyunk az előítéleteinknek, s azok szűkre zárt optikáján keresztül értelmezünk egy-egy történetet. Ennek köszönhetően olyannyira a történet és annak előzményei hatása alá kerülünk, hogy – miután a mese és mítosz kategóriába soroltuk az olvasandó vagy hallott művet – hajlamosak vagyunk azt kritikátlanul szemlélni. Elfogadjuk azt az értelmezést, amit „örököltünk”.

Mint említettem, az irodalom képes tágabbra nyitni a történetek értelmezésének kapuját, s a „teljes” történet ismertetésével újfajta megközelítést és értelmezést nyújtani az olvasónak.

Daidaloszt ugyanis emlegethetjük, mint a labirintus megalkotóját, emlegethetjük, mint kivételes képességű feltalálót, újítót, emlegethetjük, mint örök szökevényt, és nem utolsósorban emlegethetjük, mint gyilkost. Szerepel benne tehát intellektuális rejtvény (a labirintus megalkotása és az abból való menekülés), és van benne krimi, azaz gyilkosság, hiszen Daidalosz hidegvérrel megölte unokaöcsét Taloszt.

Daidalosz kálváriája és meneküléseinek sorozata valójában egy gyilkossággal kezdődött. Féltékeny volt unokaöccsére, Taloszra, mondvacsinált okkal felhívta őt az Akropoliszra, és onnan a mélybe taszította. Hideg, előre megfontolt gyilkosságról beszélhetünk, s valójában lényegtelen, hogy azért végzett-e vele így, mert féltékeny volt Taloszra, aki a körző és a fűrész feltalálása miatt majdnem olyan híres lett, mint ő, avagy azért, mert úgy tudta, hogy Talosz vérfertőző viszonyt folytatott anyjával, Polükasztéval, aki viszont Daidalosz nővére volt. A gyilkosság az gyilkosság. A történet jó példa az önbíráskodásra.

Az eredeti „szerzők” – jelen esetben épp ők a névtelenek –, az általuk vélt „igazságot” szerették volna elmondani és továbbadni, amely hű képet festett volna Daidalosz személyéről. Ám újabb „valakik”, a már említett szabad értelmezés jogán kiemelték a történetből azt, amit ők fontosnak, feltétlenül továbbadandónak ítéltek, és ez a mozzanat, mint említettük, Daidalosz és Ikarosz sikeres szökése Krétáról.

Hangsúlyozom, jelen esetben engem nem a történet feltételezhető valóságtartalma érdekel, és nem is holmi mögöttes mondanivaló. Hanem az a folyamat, amikor a történet részleteit olvasva, azokat egésszé összegyúrva, majd ismét a már ismert részleteket elemezve, átgondolva „egyesek” visszamenőleg módosíthatják a történet lényeges elemét, ezáltal szűkebbre szabják annak értelmezési lehetőségeit. Ha belegondolok, a jelenség nem is olyan ritka. Mintha manapság is tapasztalnék ilyesmit…

Mert nézzük csak, hogy a történetmesélés szempontjából miféle lehetőségeket rejt Daidalosz élete!

A fent említettek alapján, Daidalosz – immár negatív hősként –, mint gyilkos maradhatna meg a történelemben és az irodalomban. Életnek két meghatározó végpontja a gyilkosság: megölte Taloszt, az unokaöccsét, és a fiának, Ikarosznak egyfajta sors által szolgáltatott halála lehetne. Egyesek szerint Talosz lelke halálakor fogollyá változott, úgyhogy ehhez a történethez lehetne kapcsolni a fogoly motívumot, hiszen nemcsak Talosz, de anyja, Polükaszté lelke is fogollyá változott, amikor megtudta, hogy fia meghalt, és öngyilkosságot követett el. Sőt mi több, fokozni is lehet a motívumok összekötését, hiszen a híres fogolytáncot is egy labirintus mintájú mozaikpadlón járták

A másik jelentős, Daidalosznak tulajdonított tett, a labirintus megépítése. Valószínű, hogy valóban labirintusról, és nem útvesztőről beszélünk, hiszen a labirintusnak – ellentétben az útvesztővel – csak egy bejárata és egy célpontja van, tehát kitűnő példa arra, hogy az ember, ha ügyes, megtalálhatja a középponthoz, a megoldáshoz vezető utat. Daidalosz ebben az esetben ismét csak mint pozitív hős szerepelhetne.

Jellemző motívuma Daidalosz életének továbbá az egyik helyről másikra való menekülés. Nem tudni, Athénból az areiopagosz száműzte-e Daidaloszt, vagy még az ítélet előtt megszökött (a róla kialakított kép alapján talán e második változat tűnik valószínűbbnek). A hírek arról szólnak, hogy először egy attikai városkában húzódott meg, majd ezután keresett menedéket Krétán. Ott Naukratétól (Minósz egyik rabszolganőjétől) született meg fia, Ikarosz. Majd, mint tudnivaló, Szicíliába, végül Szardínia szigetére ment. Odüsszeuszi történetet lehetett volna kerekíteni belőle.

Bármelyik, a fent említett Daidaloszról szóló történetek közül egyenértékű a többivel, mivel egy ember életútjáról szól, s annak az embernek elidegeníthetetlen részét képezi. Ha megállunk egy a falra akasztott, ám megrepedezett tükör előtt, annak minden egyes darabjában – legyen az bármilyen kicsi –, a teljes képünket láthatjuk. Daidalosz története is ilyen. Minden róla szóló elbeszélésben ott kell, hogy legyen a teljes kép.

Borges – ismét könnyelműen – kijelenti, hogy az irodalom a káosz felé tart, a szabad vers felé törekszik, és meg akar szabadulni a szereplőktől, a cselekménytől.

Mindezek ellenében állítja harcba a krimi műfaját, amelynek elvitathatatlan előnye, hogy „fenntartja a klasszikus erényeket”, tehát a kriminek van eleje, közepe és vége. Olyasfajta hamis képet sugall ezáltal, mintha a krimi lenne az irodalom megmentője.

Ismét „pontosítanám” Borges kijelentését. Az irodalom távolról sem csak a szabad vers felé igyekszik, s nemcsak a krimi tartja meg a klasszikus erényeket. A jól megírt irodalmi alkotások nagy része – az említett törött tükör hasonlatot használva – magába foglalja a mű lényegi üzenetét. Olykor persze megtörténik, hogy az olvasó, a befogadó nem rendelkezik kellő ismeretekkel a mű értelmezéséhez, de az sem az irodalom hibája. Tehát maradjunk abban, hogy a megírt mű olvasata igenis nagyban függ a szövegtől, s nagyban függ az olvasó értelmezésétől.

Kedves Jorge, a gondolkodás nem mindig és nem feltétlenül általánosítás!

Hogya György