—— …elmerülök a testmeleg folyadékkal teliengedett kádban, lebegek a fenenagy-sötétségben, s köröttem ott sejlenek, sustorognak megszólításra kész emlékeim. 

Ezt az ingermegvonásos kísérletet már sokan elvégezték, de a legelszántabbak is csak pár napig bírták. A csúcs hat nap. Ez utóbbi csúcstartókból egyeseknél maradandó agyi károsodást okozott a teljes ingermegvonás. Kezelés céljából általában egy órára fektetik be az alanyokat, ám én ennél jóval tovább szeretnék maradni…  Ugyanis nem kezelés miatt vagyok itt. 

Az én kérdésem a következő: A teljes csendben, a tökéletes sötétben, szag és minden más külső inger nélkül megismerhetem-e, megérthetem-e, közelebb kerülhetek-e az álmaimhoz, emlékeimhez? Van-e esély arra, hogy a maguk kendőzetlen, agyam által közvetített formájában „lássam” okét, vagy mindez torzul a saját szemlélődésem fátylán keresztül? Még pontosabban: torzul-e ez a tapasztalat az interpretáció által, és ha interpretációról van szó, ki vagy mi interpretál? 

A nyílászárók tökéletesen zárnak, a meleg víz adagolása illetve cseréje folyamatos.

Testemet már kiürítettem, készen állok a kísérletre.

Az elkövetkező órákban, napban (?) csak az agyam működik, csak önmagammal kommunikálok, s értelemszerűen csak az emlékeimből merítek.

Nehéz pontosan meghatározni, mit is várhatok ettől a kísérlettől, milyen hatással lesz rám, csak azt tudom egészen biztosan, hogy végül (ha nem szenvedek komolyabb agyi károsodást) szeretném leírni, mit tapasztaltam. Mivel ebben a tökéletesen szigetelt helyiségben sem fény, sem hang, sem semmiféle más behatás nem érhet, ezért számolok csak az agyammal, mint „társszenvedővel”. Az agy, amely hamarabb hozza meg döntését, mint mielőtt az „én” ezt a „közös” döntést tudatosítaná, most teljes szabadkezet kap. Ne lesz lekötve sem felesleges külső közbevetésekkel, sem zavaró körülményekkel. 

Nagy kérdés számomra, vajon megfigyelhető lesz-e? Tetten érhetem-e a szétszórtságában, többszólamúságában azt, ami meghatározó, ami lényeg? És végül is ki fog stimulálni kit? „Ki” lesz az, aki majd emlékezik, és „ki” lesz, aki értelmez? De addig is miféle gondolati, érzelmi szurrogátumokkal látja majd el magát ez a rejtőzködő tudat? Vajon lesz-e logikája a feltörő emlékeknek, felfedezhető-e bármiféle rejtett kapcsolat a gondolatok sorjázásában? 

De nem sorolom a kérdéseket, hagyjunk az eseményeknek —ahogy odakint mondtam volna — szabad folyást…

Testem az Epson sóval telített víz miatti lebegésben semmit sem érez, a víz hőmérsékletét a testeméhez „igazítják”, így csak az előre beharangozott végtagokban jelentkező esetleges viszketéstől tartok…

Ez — állítólag — később elmúlik, majd bizonyos idő után az agy alfa vagy béta hullámai átmennek théta hullámokba, melyre — egyébként — tipikusan alvás és ébredés előtt kerül sor. A théta-állapot jó néhány percig eltarthat anélkül, hogy az alany elveszítené az öntudatát… éppen ezért vannak — mint most én is —, akik arra használják a meghosszabbított théta-állapotot, hogy erősítsék a kreativitásukat és a problémamegoldó-képességüket…

Az álmokban nincs múlt… nem lehet „visszamenni”, a múltba…  az agyban az álom mindig jelen idejű… a visszaemlékezés, a múlt csak abban a formában jelenik meg, ha azt álmodom, hogy álmodom… ez minden engedmény, az álomban ez az álombeli álom jelképezheti a múlt időt… egyébként minden jelen idejű… minden „most”  történik… abban a pillanatban, amikor álmodom… ——

Valamiféle tüntetés előtt vagyok pár nappal — ez „benne van a levegőben” —, s a fiatalember 

—— aki határozottan nem én vagyok ——

éles szemmel figyeli a pesti egyetem bejáratát. A május végi erős napsütés elől egy antikváriumba húzódott be, s miközben a kirakat üvegén keresztül szemmel tartja az említett intézmény bejáratát, a könyvek között válogat. 

A kirakat melletti állványok polcai filozófiai jellegű könyvek alatt hajladoznak, így bal kezét Kant egyik könyvén nyugtatva 

—— igen, az antinómiák felfedezése nagy hatással volt rám, ez érthető megjelenítés ebben az álomban —— 

szeme az egész filozófiatörténetet pásztázza. 

Az egyik arra sétáló eladó megkérdezi segíthet-e, de ő csak rámosolyog, s a fejét megrázva jelzi, hogy egyedül is boldogul. 

Tíz perc sem telik el — ez alatt kinyitja az említett könyvet és a négy antinómiáról szóló részbe mélyed (a világnak van kezdete illetve a világnak nincs kezdete címűt) — , s Szofi jelenik meg  az egyetem bejáratában. A fiatalember csak addig tartja szemmel, míg meg nem győződik róla, hogy a lány átfutva az úttesten, ugyanabba az antikváriumba igyekszik, amelyet ő is kiválasztott magának, majd a könyvet a helyére visszatéve, ellép a kirakattól, továbbhalad a filozófia feliratú állványok mellett, s háttal fordul a bejáratnak, azonban úgy, hogy a belépő lány feltétlenül észrevegye. 

Így is történik. 

Szofi bólintva nyugtázza a pénztárgép mögött ülő idős úr udvarias pillantását, majd egyenesen hozzá siet. 

Szia!

Micsoda véletlen! —a fiatalember úgy tesz, mint akit meglep a lány látványa. — Hogy kerülsz te ide? 

Nagyon gyakran járok ide — feleli a lány félrehajtott fejjel, szája sarkában provokatív mosollyal, amely kész válasszal várja a „— Nem sok lány jár ide.”  — típusú megjegyzést:

Nem sok lány jár ide.

Nem mondoood — feleli csúfondárosan, szabályos perlokúciós hangsúllyal, s mégis kedvesen.

A fiatalember csak mosolyog: — Mikor érsz rám? — kérdi.

A lány mélyen a szemébe néz és hallgat. A fiatalember felvonja jobb szemöldökét és vár. 

Haza kell utaznom. 

Mikor? 

Minél hamarabb. Talán még ma. 

Elviszlek. 

Ne bolondozz. Több mint háromszáz kilométer. 

Na és? Itt a kocsim. 

Te bolond vagy.  

Akkor megegyeztünk. — jelenti ki a fiatalember azon a határozott hangon, amellyel általában egy hosszú értekezletet szoktak lezárni. Az értekezletet értelemszerűen a főnök zárja le, s a férfi rendelkezik a főnökök vitát lezáró határozottságával.

Várj! Még körül akarok nézni.

Mit keresel? 

Trianonról keresek könyveket. 

Mi közöd neked Trianonhoz? — igyekszik a lehető legártatlanabbul fogalmazni. 

Tudod, hogy történelem szakos vagyok, nem? 

A férfi bólint.

Akkor mit csodálkozol? Nemsokára évforduló lesz és… — hirtelen fejezi be. Bár jó pár hete ismeri a fiút, s kapcsolatukat komoly barátságnak tekinti, eddig nem tartotta fontosnak elmondani, hogy a június negyediki tüntetésen ő maga is részt vesz, s mint határon túli fiatal beszédet is mond. Ehhez keres anyagot. 

A fiú meg azt nem mondhatja el, hogy már régen tud a tüntetésről, s a lánnyal is csak azért ismerkedett meg, mert főnökeitől ezt az utasítást kapta. 

Tudod, nemsokára tüntetést szervezünk — úgy dönt kapcsolatuk elég erős, hogy beavassa a fiút az eseményekbe — épp Trianon alkalmából … s felkértek, hogy én is mondjak beszédet… mint határon túli… ehhez keresek irodalmat…

Értem — bólint csendesen. — Ormos, Raffay? 

Á, úgy látom az úr jártas a történelemben — nevet a lány, majd folytatja — nem, nekem most valami személyesre van szükségem… olyasvalakitől, aki érintett, aki esetleg személyes élményekkel rendelkezik… s az emlékezése ráadásul megtalálható itt is… — mutat körbe.  

Mi ez a szarkasztikus mosoly? 

Csak azon töröm a fejem, te személy szerint mit vársz ettől?

Elég szomorú, hogy ezt nem tudod — feleli megrovóan a lány, majd hogy enyhítsen a szigorán, a férfi nyakára mutatva megkérdi: — Mi ez nyakadban?

       —   Ez az Ankh. Egy egyiptomi kereszt. Ez a kis kerek valami a napot jelképezi, alatta a vonal a horizontot, a kereszt alsó hosszú szára pedig a nap útját… nagyon ősi jelkép, én mindentől elvonatkoztatva ősisége miatt hordom. Valami, ami nagyon régi…és emberi…  Az idők során az ankh az élet és a halhatatlanság, a világegyetem, a hatalom, valamint az életadó víz és levegő szimbóluma lett.

        —  Biztos, hogy nem valami szektában vagy benne, és ez nem annak a jele? — kérdezi a lány. 

A férfi odamegy a „Történelem” feliratú polchoz és egy kis keresgélés után leemel egy könyvet: Jelek és szimbólumok. Fellapozza és pár pillanat múlva odatartja a lány elé. Még a kép is ott szerepel. A leírás szinte szóról szóra egyezik azzal, amit a férfi állított.

        —   Nem tudtam — vallja be pironkodva a lány.

        —   Nem baj…, egyáltalán nem baj — feleli csendesen és megbocsátóan a férfi. Olyan szeretettel néz a lányra, mintha az apja vagy a szerelmese és nem a központi nyomozó hivatal megbízható tisztje lenne.

—— Az agy valamelyik rétegében — katatim vagy imaginatív képsíknak nevezik — állandóan pörögnek, folyamatosan áramlanak  bizonyos képek — nyilván csak olyanok, amiket az ember élete során tapasztalt —, s most érdekes megtapasztalnom, amint egy ismerős kislány történetének „vetítése” közben olyan érzés kerít hatalmába „mintha ott lettem volna”…Platón jut eszembe, aki a „Phaidonban” azt bizonygatja: „Platón azonban, azt hiszem beteg volt”. Megtörténtként állít —pontosabban sejtet — valamit (tudniillik, hogy Platon beteg volt), amiről nyilvánvaló, hogy nem igaz, illetve azt állítja, nem vett részt azon az eseményen, amelyről szemmel láthatóan mindenkinél hitelesebben tudósít. Nem tudom, képes leszek-e mindazt megírni így, ahogyan most jelent meg szemem előtt…egyáltalán azt sem tudom ez a képzelgés most bizonyos emlék interpretációjának, hallucinációnak vagy valami másnak számít-e, egyszóval: „beteg vagyok-e”? 

A tudat az emlékeimbe öltözik, s nincs is más lehetősége. Valamibe kapaszkodnia kell. 

Valószínűleg Isten sem bírta sokáig az ingerelvonást, ezért alkotta meg a világot. Valami valóságosra volt szüksége, hiszen a tudat — mint a kísérletek mutatják — képtelen elviselni az eseménytelenséget, az emlékezetnélküliséget, a történetiségnélküliséget… valamit magára kellett kapnia…(az, hogy a kozmosz — vagy egy része —  tudattal rendelkezik  éppoly kevéssé értelmetlen feltételezés, mint az hogy a kozmosz matematikailag alig kimutatható porszeme, az ember is „tudatosult”) 

Ebben az öltözködésben nyilván nehezen fedezhető fel logika — egyébként nem is célja logikusnak lenni — , mindegy, hogy az emlék-ruhatárból milyen sorrendben veszem fel a zokni-emléket, az alsónadrág-emléket, a nadrág-emléket, az ing-emléket és így tovább. Persze elképzelhető elképzelhetetlen alternatíva is, mondjuk a nadrágra veszem az alsónadrágot, de ezzel nyilván maga Isten is tisztában van…  Mi emberek nem csak választásaink vagyunk, de véletlenjeink is… ezért tudjuk elviselni méltósággal az esetlegességet…

A jelenet „beállításai” — úgy néz ki— valahol bennem vannak (talán rendezőnek kellett volna mennem?), és teljesen életszerűen töltötték ki a képzeletemet. Ezzel a rövid jelenettel kezdődött tehát merüléses kísérletem, és közben az agyam továbbra is követhetetlen-szertelenül kalandozik… most teljesen tisztán látom kinyitott könyvemet és a mondanivaló nem gondolatként jelenik meg szemem előtt, hanem vizuálisan, Calibri betűkkel szedett szövegként: …az a régi perzsa szokás, amely a perzsák legnagyobb ünnepéhez a Nóruzhoz kötődik, mégpedig a „haft szín” szokása, ami mondjuk a keresztények karácsonyfájához hasonlítható. A lényeg pedig, hogy valamikor régen (mindenesetre az iszlamizáció előtti időkre gondoljunk) az új évet ünneplendő, hét olyan tárgyat tettek az asztalra ami „s” betűvel kezdődött (akkor még ugye „haft sín”-nek nevezték). Ilyenek például a sarab (bor) az ünnepléshez, sir (tej) a tápláléknak, sarbat (sörbet) az élvezetnek, samsir (kard) a biztonságért és így tovább. Az iszlám erősödése és elterjedése után a szokás nem szűnt meg(!) ám változott, s azóta hét olyan tárgy kerül az asztalra ami „sz“-el kezdődik(szíb mint alma, szekku mint pénzérmék, szombúl mint búzaszemek stb.) , mondván az „sz” betűvel kezdődő szavak kemény, keserű, hideg hangok. Az „s” betűről azért változtattak a zoroasztiánusok „sz“ betűvel kezdődő szavakra, hogy minden évben emlékezzenek arra, mennyire kemény, keserű és hideg a veszteség. Sokan nem is tudják miért ez a változás, sőt sokan nem is tudnak az „s“ betűs változatról… de azért mint szokás megmaradt, és azóta is minden évben tizenhárom napon keresztül lelkesen ünneplik Nóruzt… 

——mennyire kemény, keserű és hideg a veszteség… mennyire kemény, keserű és hideg a veszteség ismétlem kétszer is. Ezt mindenképp meg kell jegyeznem! 

Képzelgésem, emlékhalmozásom (?) következő szereplője is ismerős, életszerűen jelenik meg előttem —— 

…az idős férfi hálával tekint ki negyedik emeleti szobájának ablakán. Hálája saját sorsa alakulásának szól; sok viszontagság után megélte a nyugdíjkorhatárt, s most, hogy képessé vált lakbérét kifizetni (az utóbbi hónapok munkanélkülisége és nélkülözése erre képtelennek tette), alig tudott betelni az új albérlet kínálta lehetőséggel. Igaz, hogy a bérlet kifizetése után alig marad kenyérre és vízre, de végre a történelemnek szentelheti minden idejét. Bár elsősorban szülő-, s lakóvárosa, Kelmec történelme érdekli, nyitott a történelem minden szelete iránt. A kőkorszak „vívmányai” s Hérodotosz leírásai éppúgy érdekelik, mint az egyiptomi, görög, római történetek, Gundésapur iskolája legalább annyira leköti, mint Babar 1526-os Ibrahim Lodi felett aratott győzelme a panipati fennsíkon, s Zarathusztra sorsa éppúgy megkapja képzeletét, mint a maja birodalom történelme. S mindez beleférni látszik Kelmec egyik negyedik emeleti panellakásába. Ami viszont aggasztja lokálpatrióta lelkét, az saját városának hiányos történelme. A város feletti akácerdővel borított kis domb oldalában ott emelkedik ugyan egy Csonkavárnak nevezett romhalmaz, ám erről semmiféle ábrázolás meg nem maradt. A Csonkavár egy olyan ősi épületet jelképez, amelyet az újabb századok gyermekei közül senki sem láthatott a maga teljes valóságában, tehát a történelem olyasképp jelenik meg az emberek tudatában, mint a jelen plotinoszi része… amely egyrészt a tudatosítás pillanatától múltnak számít, s amelyet szintén képtelenség a maga teljességében észlelnünk… — gondolja kesernyésen Krónikás. (Valamiért ez a név tűnik megfelelőnek.)

A Csonkavár két megmaradt faltöredékének jellegzetes képét rengetegen megfestették és fényképezték, ám amennyire hiányosnak tűnik maga a vár, Krónikás annyira foghíjasnak találja a város krónikáját is. A XX.-ik és XIX.-ik századig visszakövethető egy-egy közintézmény építésének előzménye és építése, de az azt megelőző századokból sajnos csak adóbevallások és ősi családnevek maradtak fenn. 

És ennek az általa történelemnélküli városnak nevezett nem létező történelméhez és vitatott értékű életéhez nőtt oda Krónikás is a maga hatvankét évével. A vitatott értéket a vidék egykori jótevője,  M. gróf definiálta, aki már 1900-ban — láthatóan jó száz évre előre — a következőképp diagnosztizálta a várost: „meglátszik rajta  hogy fejlődését kizárólag külső tényezők idézték elő; kereskedelme nem szolid, iparosaiban nincs ambíció, polgárságában nincs függetlenség tudatából fakadó önérzet; népének erkölcse sokkal  hátrább áll mint a falusi népé, s még nem szerezte meg ezért cserében az értelemnek azt a fokát, az ízlésnek azt a fejlettségét, s azt a magasabb fokú jólétet, mely a városi embert lazább erkölcsért némileg kárpótolja. Szóval már nem falu de még nem város; népe már nem naiv, de még nem felvilágosult. Átmeneti időszakot él, annak minden árnyoldalával.”   

Olykor fiatalok keresik fel, általában főiskolások, akik szakdogájukhoz keresnek ötleteket, segítséget. Krónikás igyekszik témaként helyi történelmi személyiségeket javasolni, s korábbi levéltárakban gyűjtött anyagával segítségükre lenni. 

Amikor Leoninak ajtót nyit, meglepődik, milyen szép, fiatal lány jelentkezett be hozzá aznapra. A lány családját távolról ismeri — apja iszákos, anyja talán szlovák, de magyarul beszél — a lányról meg annyit tud, hogy munkanélküli, a helyi újságba ír cikkeket. Hellyel és teával kínálja, közben nem győz csodálkozni, mennyire megragadja a lány kisugárzása. A csinos, kedves arcú lányból egyfajta megmagyarázhatatlan szomorúság árad, amelyet a mosolya sem leplez. A májusi melegben felvett inge és a szűk farmernadrágja kiadja érett nőre valló alakját, holott csak huszonéves lehet. Talán ha egy gombbal többet gombolt volna be az ingén nem keltette volna fel Krónikás figyelmét a teáért előrehajló fiatal test mellének látványa, ám így — a férfiagy már csak ilyen, Genus irritabile vatum (genusz …) a látnokok ingerlékeny fajtája, azaz: az írók és a költők fokozottan érzékenyek — felsejlik benne egy emlék: 

—— Kimondhatatlan és elmagyarázhatatlan érzés azt „tapasztalni”, hogy egy másik ember emlékeibe hatolok, Eltart egy ideig, amíg tudatosítom: olyan területen járok, amelyre nincsenek kifejezéseim… ——

Gyermekkorában — még abban a bizonyos rövidnadrágos korban — , elcsatangolva a számára unalmas felnőttvilág vasárnapi piknik-eseményeitől, egy kökénybokor árnyékos védelmében ülő, szoptató nőre lett figyelmes. A nő a társaságukhoz tartozott, csak épp a szoptatás idejére vonult félre. A meztelen kebel váratlan látványa felkészületlenül érte és megdöbbentette, sőt mi több, egy belső, megmagyarázhatatlan késztetés hatására szinte erkölcstelennek, elítélendőnek találta, és „férfiúi” mivoltában érezte sértve magát azáltal, hogy a nő meg sem próbálta eltakarni kibuggyanó hófehér mellét. Mindazonáltal igyekezett betelni a látvánnyal, s csak jóval később tudatosította, hogy ez a jelenet egy egész életre nyomot hagyott benne. (Felnőtt fejjel, a galgenbergi Vénuszról olvasott tanulmány olvasása közben is annak a kelmeci nőnek a melle jutott eszébe.) A lelkében kavargó érzéseket akkor képtelenségnek tűnt szavakba, gondolatokba önteni, s bizony meg kell vallani, a lelkében kavargó érzésekben való rendteremtés képessége felnőtt korában is nemegyszer cserbenhagyta. Emlékezett viszont a nő elnéző-megértő kedves mosolyára, amellyel a kisfiú, mármint az ő érdeklődésére válaszolt. Szinte bizonyosnak vehető, hogy a Krónikásban a nők iránt érzett tisztelet kialakulása ehhez az eseményhez, ehhez a kebelhez és ehhez a mosolyhoz köthető.

A nő már minden bizonnyal meghalt, de a mosolya és a melle látványa minden fényképnél élesebben él benne… 

—— …ez a mell — tudatosítom hirtelen — nem csak a krónikás szemében és emlékében él, hanem kitörölhetetlenül ott van az én szememben és emlékemben, valamint minden egyes férfi szemében és emlékében… ——

A teáscsészéért előrehajló Leonira pillantva Krónikásban ez az emlék bukkan fel, ám gyorsan túlteszi magát az efféle „hívságon”és megpróbál a lány jövetelének céljára térni. 

Hozzászokott, hogy főiskolások, egyetemisták felkeresik különböző kérésekkel, anyagot gyűjtenek szakdolgozatukhoz, de amivel most Leona előállt az még őt is meglepi: 

Kelmec életét ugyanis egy nevetségesnek tűnő intermezzo tette változatosabbá 1969-ben, amikor is a Dubček korszak lezártával úgymond konszolidálódott a helyzet. 

—— Mindezt, régi kelmeciként jómagam is „tudom”, ott tárolódik az agyam valamelyik szögletében, tehát nincs szükségem végiggondolni — ez a „tudás”, ez az ismeret egyetlen felvillanó szikraként ugrik be, nem szorul semmiféle magyarázatra… ——

A konszolidációhoz ugye nagyban hozzájárult, hogy előtte bejöttek a Varsói Szerződés hadseregei.  A keleti határ mentén inkább orosz tankok mutatkoztak, de komolyabb konfliktusra ott (keleten) nem került sor. A „rendeződés” után a régi-új, tehát a megmaradt, hűséges káderek kihasználni akarva az új helyzetet, városkájuk, Kelmec ünneplésére készültek. (Ehhez még oly sok demizson borra sem volt szükség, ami egyébként kihagyhatatlan „pecsétként” szolgált egyes politikai, gazdasági alkuk megkötésénél.)

Az akkori vezetők sajátos logikával arra a következtetésre jutottak, hogy bár a várossal kapcsolatos első írásos emlék 1214-ből való, ez megengedi azt a feltételezést, hogy 1169-ben már létezett a város, így az 1969-es évet a város megalakulásának 800 éves évfordulójára akarták felhasználni. Itt már nyilván nem az első írásos emlékre hivatkoztak…

A közeli, hiteles helyként is működő prépostság levéltárában őrzött 1214-es alapítólevele egyébként is elveszett, így csak egy 1334-es másolatra lehet hivatkozni, amelyben egyébként valóban az áll, hogy Kelmec 1214-ben, az összeírás évében praedium… ami akkor még nem elhagyatott települést jelentett, hanem — feltételezhetően — udvart vagy egyházi gazdaságot.

 Valóban nevetséges és tragikomikus történet, mert a járási — más nemzetiségű — kommunisták ugyan örültek, hogy a magyar végeken megőrizték és megerősíthetik hatalmukat, de azért azt sem akarták, hogy a magyarok a fejükre nőjenek. Amikor tehát arról volt szó, hogy Kelmec vagy a járási székhely legyen-e idősebb, azonnal döntöttek: Jó, jó, hogy Kelmec létezhetett 1169-ben, az is rendben van, hogy ebből az alkalomból elkészült egy formás kis kiadvány, sőt mi több, elkészültek a 800 éves Kelmec feliratú jelvények, de mindezt azonnal le kell állítani és maximum 700 éves lehet a város! Punktum! Ez ellen a megfellebbezhetetlen verdikt ellen — mert ahhoz kétség nem fért, hogy a szocializmus felsőbb, járási utasításai megfellebbezhetetlenek — nem lehetett tenni semmit. (Még demizsonnal sem!) Ezt a város vezetőinek keserű szájízzel tudomásul kellett venniük, és — a természetszerű apróbb korrekciók elvégzése után — új borítót nyomattak a „800 éves Kelmec” könyvre, „700 éves Kelmec” címmel. A jelvényekkel már nem lehetett mit tenni, mint elrejteni és nem kiadni… pár azért megmaradt… Krónikás tulajdonában is akadt egy-kettő. 

Ez A Történelem!

 Így „csinálódott” a történelem… ezután évekig nem ünnepeltek kerek évfordulót…

Sajnos, ők már akkor sem tudatosították mennyire kemény, keserű és hideg a veszteség.

A Város, a tömeg elfogadta a 800 évet és elfogadta a 700 évet is. Üres, semmitmondó századról döntöttek, a fejük felett és ők nem szólhattak bele… 

Nem haft sín került az asztalra hanem haft szín… 

(2014-ben aztán, jóval az állítólagos rendszerváltás után, sikerült rendbe rakni a dolgokat és látványos ünnepségek közepette újra megünnepelték a város első írásos emlékének nyolcszázadik évfordulóját… )

Erről szeretne Leoni cikket írni… 

—— Nem tartom kizártnak — ez alatt a merüléses kísérlet alatt —, hogy az agyam olyasmivel is előrukkol, amiről „nekem” látszólag tudomásom sincs — végül is ezt a kezelést olykor-olykor problémamegoldás-fejlesztésre is használják — s éppen ettől izgalmas: miket lehet itt tetten érni? Feltehetően összefüggéstelennek tűnnek majd a dolgok, és a végén kell majd nagy nehezen összeilleszteni őket. 

Gyermekkorunkban idegenül tekintünk a felnőttek világára, később, felnőttként állandóan „más” világok után áhítozunk, lett légyen az „nyugati” vagy „másvilág”, s mindezen változások közben a másság utáni kíváncsiság az, ami állandóan megmarad. 

A galgenbergi Vánuszról például nagyon régen olvastam egy tanulmányt, amely ugyan tartalmazta a szobrocska (mindössze 72 mm magas) fényképét, de akkor semmiféle komolyabb benyomást nem tett rám. 

Azzal vigasztalom magam, hogy értem a saját agyam logikáját, és érteni vélem miért emelkedett ki a múlt valamelyik ismeretlen rétegéből éppen a galgenbergi vénusz: az a tanulmány a Gimbutas-féle elmélettel foglalkozott, az őskori európai kultúrákkal, és a legfontosabb, az anyaistennő kultuszával. Ginocentrikus társadalmakról szól a történet, élükön a Nővel. Mindegy, hogy hatalmas testű, termékeny és jólétben élő-e vagy sem: a lényeg, hogy nem csak a hatalmat képviselte…

Ez a történelmi távolság — és nem csak történetünk szempontjából — csak látszólag leküzdhetetlen, és csak látszólag idejétmúlt: a Nagy Istennő ideája – éppúgy, mint a „haft sín” egyesek számára értelmezhetetlennek tűnő, ám túlélő szokása, vagy a Mithrász–kultuszból eredeztetett karácsonyunk, esetleg a Csonkavár megfoghatatlan, elérhetetlen története vagy akár ősi babonáink mind-mind tetten érhetőek ——

 Szofiék egy külvárosi negyedbe hajtanak, ahol egy málló vakolatú, nem éppen bizalomgerjesztő, többemeletes épület előtt állnak meg. A zárt lépcsőház kovácsoltvas korláttal szegélyezett széles lépcsőin az első emeletre érve egy hatalmas, műteremhez hasonló méretű lakás ajtaja előtt állnak meg. Kopogás nélkül lépnek be és Szofinak eláll a lélegzete: a teremben, jupiterlámpák között egy ütött-kopott fotelban egy kövér, Szofinak a willendorfi Vénuszt eszébe juttató, első látásra visszataszító nő ül, körötte meztelen vagy éppen öltözködő férfiak lézengenek. A fotel előtti állványon teleobjektívvel felszerelt fényképezőgép áll, sőt a terem különböző helyein több állvány is látható fényképezőgépekkel. A teremben különböző sportszerek is láthatók, több bak áll szétszórva, rendezetlenül, a falakra bordásfalakat szereltek, előttük alacsony lócák sorakoznak. Csendes, meditatív zene ölel körül mindent. A férfiak — már aki még nem öltözött fel — határozottan tiszteletteljesen viselkednek a nővel szemben, és ami meglepi, mert a látvány elkerülhetetlen: mindegyiküknek leborotválták a fanszőrzetét. Kísérője közben odament a nőhöz és néha mindketten feléje pillantva beszélgetni kezdtek. Az egyik meztelen pasas is odalép, de csak valami rövid közölnivalója akadhat, mert a nő meghallgatja ugyan, de rá se pillant csak lassan, helyeslően bólint a fejével…

Intenek neki, menjen oda…  lassan elindul, és fejében elindulnak a gondolatok is 

—— ugyanakkor én, mint álmodó, s aki eddig határozottan kívülállóként csak a történések nézőjének „éreztem” magam, most, amint Szofi közeledik az „ősanyához” valósággal beleolvadok ebbe a nehezen kifejezhető, ám minden kétséget kizáróan érezhető kapcsolatba, amely közöttük kialakul. Ekkor, mintha engem is átjárna ugyanaz az érzés, s már nem tudom, milyen mértékben vagyok én, és milyen mértékben Szofi. Álmomban, képzelődésem során, átérzem, amit ő, miközben persze küzdök azzal a valamivel, ami be akar szippantani és azt erőlteti rám: ő is én vagyok. Én azonban én akarok maradni, mindazok ellenére, hogy arról a bizonyos valakiről, akiben önmagamat tisztelhetem még képzelgésem közben is kétségeim vannak. Mihez-kihez  is ragaszkodom tehát? ——  

— Szofi nem érti önmaga viselkedését: minél közelebb ér a kövér Vénuszhoz, annál kedvesebbnek, szimpatikusabbnak találja.  A puffadt arcból a nehézkes szemhéjak alól sugárzó (bár táskás) kék szemek bátorítóan pillantanak rá, s eszébe jut, hogy valami fontosat feltétlenül el kell mondania ennek a nőnek, mielőtt a keblére borul és csendesen megbújik, mint egy madárfióka. De mi is az? Emlékek sorjáznak, egyikük — mint azokon a fényképeken ahol egyetlen pontra fókuszál a fotós, s a környezet csak elmosódva látszik  — élesen emelkedik ki a többi közül: pici gyerekként bemegy szülei hálószobájába és az ágyon ott látja a két alvó testet meztelenül. Idők során próbálta elfelejteni a látványt igyekezet nem gondolni rá, s most teljesen értelmetlenül — talán a meztelen férfiak látványa váltotta ki? — előtolul apja meztelen hanyattfekvő teste. Nem, nem! Egészen biztos nem ezt akarja megosztani a willendorfi Vénusszal.  Már közvetlen közelében van. Nem is kell megosztania, látja, érzi, hogy a nő tudja, mire gondol… érdekes módon nem szégyelli magát… sem az élmény miatt, sem a nyitottsága miatt. Ez a lelki meztelenség egyáltalán nem zavarja.  A beszélgetésük homályosan marad meg benne, üdvözlés után a fényképezésről kérdezi őt. „— Minden műalkotásom mögött ott van a környezetemmel való kapcsolatom alapmintája… és meggyőződésem, hogy minden igazán nagy műhöz szükség van a természet legtágabb értelmében vett naturalizmusára…  Egyetértesz velem, picim?” , és Szofi csak bólintani tud … azt is meglehetősen bizonytalanul… „—Nem izgat, hogy a befogadó érti-e miről szól az egész, amit itt csinálok… az izgat, milyen emocionális jelentőséggel bír számodra az egész… megmozgatja-e a lelked, foglalkoztatja-e a szíved? Közelebb hoz-e téged hozzám?” 

Végre egy férfi lép hozzájuk, csendesen kérdez valamit a nőtől, az bólint, mire a férfi tapsol egy párat és magához inti a többieket. Erre azok, akik eddig épp öltözködtek, ismét levetik ruhájukat, kiderül, közös fényképezéshez készülődnek. Szofi fejében enged a nyomás, szellősebbnek érzi e levegőt maga körül — bár a tornatermek jellegzetes testszaga továbbra is ott terjeng —, tisztábbnak érzi a fejét. Most veszi észre, hogy kísérője egész idő alatt mereven, ajkán halvány mosollyal nézte kábultságát. 

— Majdnem egy beavatási szertartáson vettél részt. Sajnos elkéstünk. 

— Miféle beavatás? Miféle szertartás, ez valami szekta? 

— Nem, nem. 

A meztelen férfiak felsorakoznak a nő fotelja előtti állványon magasodó fényképezőgéppel szemben. A nő feláll, kezével szelíden int a szélen állóknak — finoman, mint amikor a függönyt húzzuk el óvatosan, ha nem akarjuk, hogy a kintiek meglássanak—, hogy igazodjanak, és kattint… egyszer, kétszer, háromszor.

— Azt hiszem, mehetünk — karol belé a férfi. 

A kopott lépcsőházban úgy megy le a lépcsőkön, hogy kezét kecses női mozdulattal közel tartja, de nem ér hozzá a kovácsoltvas korláthoz. 

Csak az autóban kérdezi meg: 

— Ismét megkérdem: Te valami szekta tag vagy?

A férfi elmosolyodik. — Nem, semmi esetre sem. Miből gondolod?

— Nos, beavatási szertartás, közös fénykép, meztelen férfiak közössége… mire gondolhatok másra? 

— De hogyan kerülök bele a képbe én? Én nem vettem részt a szertartáson…

— Lehet, hogy már túl vagy rajta… Mit tudom én? Egyáltalán, miért vittél oda? 

Rövid csend, a férfi beszédre készül. Leengedi az ablakot, friss levegő áramlik be. 

— Volt régen egy filozófus, aki azt mondta, nincs semmi. Ha van, nem megismerhető, ha megismerhető, nem fejezhető ki szavakkal… 

— Ki volt az? 

— Mellékes, nem a neve a fontos, de ha érdekel Gorgiasznak hívták. Nem annyira ismert, mint Arisztotelész vagy Platón és a gondolatát nevetségesnek találták. Már hogy ne lenne mindaz, ami körülvesz bennünket? Mindannyian a köröttünk lévő világból indultak ki, senki sem vette a fáradságot, hogy elmélyedjen e gondolatban. Gorgiasz ugyanis szubsztanciálisan értelmezte a világot, azaz, szerinte nem létezik semmiféle örök lényeg. Jóval meghaladta korát, olyasmiről beszélt gondolkodott, aminek a magyarázatával csak a mai fizikusok „birkóznak”. Mai nyelvre lefordítva ez a mai esemény is erről szól. Ha például megkérdezem: — Hol jártál ma? Mit felelsz? 

— Nem tudom. 

— Kik voltak ott? 

— Nem ismerem őket. — A vállát megvonja.

— El tudod mondani mit láttál? 

— Állítólag, legalábbis te azt mondtad, hogy valami szertartás volt…

— Nem állítólag. Mit láttál?

— Meztelen férfiak csoportját.

— Mit csináltak?

— Nem tudom.

— Na, és ezt így folytathatnánk, míg be nem látnád, hogy semmit nem láttál, senkit nem ismersz, nem is tudod hol voltál, el sem tudod mondani az eseményt… — érdekes nem? 

Rövid csend.

— De miért? — értetlenkedik tovább Szofi.

— Mert említetted Trianont.

— Mi köze annak ehhez?

— Érthető, hogy a magyarság megemlékezik erről a történelmi igazságtalanságról. Eléggé kemény, keserű és hideg veszteség ez egy nemzetnek ahhoz, hogy töretlenül emlékezzék rá… sőt, hogy tenni is kívánjon ellene..

— Tehát?

— A képlet azonban nem ennyire tiszta és nem ilyen egyszerűen értelmezhető. Ha majd vége lesz a tüntetésnek, amiről beszéltél, és kihallgatnak, mint szereplőt, ugyanígy nem fogod tudni kik állnak mögötte. Kik szervezték, sőt még Trianonról sem tudsz semmit. Könyvtárból szerzett tudással mégy beszédet mondani, s közben nem tudod: volt-e egyáltalán Trianon… — a férfi hangjában nincs sem sértő él, sem elfogultság… hidegen, félelmetesen hidegen mondja a szövegét… — Ha fel is szedsz apró ismeretmorzsákat, nem tudod őket összefüggően elmondani, s végképp nem ismered azokat, aki mostanában Trianonnal manipulálnak… Ha vége lesz, csak azt fogod kérdezni: Miért? 

— Ez… ez ostoba hasonlat, ne is haragudj — tör ki Szofiból. 

— Nem mondood — feleli a férfi hasonló perlokúciós hangsúllyal, mint a lány az antikváriumban, és szélesen mosolyog. A feszültség egy pillanat alatt eltűnik, mindketten nevetnek. 

— Egyébként valóban volt ebben a találkozóban valami az ősi beavatási szertartásokból. Ezek a férfiak egy kicsit meghaltak és ismét megszülettek…  Azáltal hogy összejöttek és elfogadták a közösség szabályait… Marija, aki egyébként nagyon híres fényképésznő, játszatta el velük egy ősi avatási szertartás jeleneteit… — mondja csendesen a férfi. — Kár, hogy nem láttad. 

Nem sokkal később a férfi piros személygépkocsijával már Kelmec, egy határon túli poros kisváros felé tartanak. 

—— Ha nem egy sós vízzel teli kádban lebegnék, bekötött szemekkel, akkor nagy valószínűséggel bámészkodnék, s a legsimábbra csiszolt plafonon is meglátnék horpadásokat, árnyékokat vagy foltokat. Az eddigi tapasztalatom azt mutatja, hogy bármilyen tárgyon, legyen az függöny, tapéta vagy egyszerű fal, képes vagyok újszerű, valójában nem ott lévő ábrákat felfedezni. Mint mondjuk az állandóan változó felhőkben. Az agy egyszerűen úgy van beprogramozva, hogy legbelső, ösztönös szintjének engedve igyekszik azonosítani a veszélyforrásokat. Ilyenkor alakulnak ki az általam látott új képek, amelyek valójában nem újak, csak – feltételezem – az agy megtalálja a már látott megfelelőjüket… a jelenség neve pareidolia. Mert ugye, az agy is csak emlékekkel dolgozik. Igaz, hogy neki ott van a gyrus cinguli ama csodálatos képessége, amellyel megkülönbözteti a valódit a nem valóditól, tehát különbséget tesz az agy által generált belső ingerek és a külső ingerek között…

Igaz, az álnokságot nem mindig képes felismerni…

Időnként kimaradoznak az „álmok”, és néha „magamhoz térek”, de ez mit sem jelent. Testem nem érez semmit, nem látok semmit, nem szagolok semmit, nem hallok semmit, nem viszket semmim és lassan a szervezetem kezdi „unni” a kísérletet. Vagy csak fárad?  Ám az agyam tovább produkál valamit, mintha be lennék gyógyszerezve. A képek újra és újra megjelennek, mintha részese lennék a képzelgésemnek, holott nyilvánvaló, hogy csak azok között az emlékek között mezgerél, amelyek, ha nem is tudatosultak bennem, ott vannak elrejtve valahol a szalvéta vastagságú szürkeállományban. 

Tovább erősödik bennem a meggyőződés, hogy semmilyen alkalom és módszer nem megfelelőbb arra, mint ez a merülés, hogy a látszólag távolálló, egymástól függetlennek tűnő eseménye között megtaláljam az összefüggéseket…

Képzeletemben Leoni jegyzetfüzete jelenik meg. Nőies írással, szép kerek betűkkel — némelyik „a” „o” „b” „d”olyan, mint egy kissé négyszögletesített labda/kör — mindig a lap közepéhez igazítva a sorokat. Összefüggéstelen bejegyzések halmaza, itt-ott csak egy dátum, amely találkozót jelöl, valahol idézet, esetleg egy-egy rövidítés… ——

Aki az írással szemben a minőségen túl egyéb elvárásokat fogalmaz meg, különösen a cselekmény egységét várja, fogalma sincs a gondolat villanásainak gyönyörűségéről. Ezek a pillanatok éppúgy megfoghatatlanok az irodalom eszközeivel, miként a zene vagy képzőművészet eszközeivel is. A való élet közvetítésekor mindenképp csak imitációkra szorítkozhatunk.  Miképp az emlékezés villanásai…

„Varius multiplex”? 

„Ahogy a Golf-áram öleli körül a Sargasso-tengert, ahol az Óceán békéjében megpihennek a tengerár-tépte törmelékek: a mi légáramunknak is van egy védett zónája, ahol a levegő nyugodt. Úgy hívják: a Béke Szigete.“

Találkozó K-val, 700 év vagy 800 év? 

Találkozó Szofival.

Sem a gondolat villanásainak, sem az élet pillanatainak rögzítésére nincsenek szavaim, kifejezéseim. Mindezek mélyen bennem rögzülnek, olyannyira mélyen, hogy néha nem is fárasztom magam azzal, hogy kísérletezzek a megfogalmazásukkal, csupán magát a jelenséget próbálhatom meg körülírni. 

Lassan Leoni is bekerül a képbe, a képzeletbeli zoom-om élesre állítja szomorkás arcát. A családsegítő mozgalom irodájában ül, és most, hogy a mozgalom egyik szlovák tagja megérkezett, lassan bezárja noteszét, vigyázva hogy meg ne sértse vele a nőt. Idegen számára megmagyarázhatatlan és értelmezhetetlen ez az óvatosság és ez a szemérem, csak aki vegyes nemzetiségű környezetben élt az tudja, hogy ez az érzés, ez a lelki jelenség (torzulás/deformáció) évtizedek együttélésének az eredménye. A többségében magyar anyanyelvű polgárok alkotta Kelmec elfogadja a betelepedett szlovákok jogát arra, hogy anyanyelvükön beszéljenek — hiszen Felvidék szlovákiai lett — olyannyira, hogy ha társaságban egyetlen idegen van, akkor is inkább szlovákra váltanak, hogy meg ne sértsék… és sok ilyen engedményt tesz a lélek, csak meg ne sértse azokat, akik harminc-negyven év elteltével sem hajlandók megtanulni a befogadók nyelvét. Mondván „Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul! Mármint szlovákul kell beszélni! ) — és ezt így, felkiáltójellel. Szofi érti és elfogadja, hogy az anyanyelvük szlovák, és ő maga is hasonlóan ragaszkodna saját anyanyelvéhez, de szinte kizártnak tartja, hogy ő maga más — angol, német, spanyol vagy akár szlovák — környezetben nem tanulná meg az adott többség nyelvét.  Bár talán épp ennek a többségnek a fogalmával volt baj. Az itteni kisebbségben élő szlovákok úgy tekintettek a dologra, hogy ha országosan többségben vannak, akkor ez a kisebb régiók magyarlakta vidékeire is vonatkozik. A kelmeci fiatalokkal általában nem volt gond, ők „sportosabban” vették a magyar gyerekekkel való játszás, szórakozás során, hogy megtanuljanak magyarul, de a betelepült, ideköltözött idősebbek a nyelvükhöz való következetes ragaszkodásban látták nemzeti erejüket, fölényüket. (Egyesek talán felsőbbrendűségüket is.) Ezzel is éreztetni kívánták „hatalmukat”, holott — jobb híján — talán inkább csak rátartiaknak lehet őket nevezni. 

A hölgy, aki elsőként érkezik, inkább csak a többi kelmeci szlovák által átvett megszokásból használja a szlovákot, amint (szlovákként)egyedül marad egy nagyobb társaságban eltekint attól, hogy neki mondjuk külön fordítsanak. — Rozumiem, rozumiem — hajtogatja ilyenkor jóindulatúan mosolyogva, ami azt jelenti: értem, értem, beszéljetek csak nyugodtan magyarul…

Miután Leone egyedül ül a helyiségben, szlovákul szólítja meg. 

 — Vidíte Lenka, taký je svet, takí sú ľudia… (Látja Lenka, ilyen a világ, ilyenek ezek az emberek) Szándékosan szlovákosan Lenkának nevezi, mert tudja, hogy Leoni anyja félig szlovák származású. És Leoni ebben az ügyben nem tud következetes lenni. Hagyja, ne hagyja? Elvégre Szlovákiában él, de magyar…  joga van ennek a nőnek őt szlovákul megnevezni? Vagy kérje ki magának és legyen harag? Ezek az átkozott kompromisszumok ölik meg a lelket és az öntudatot… 

— Mi történt Libuše néni? — Magyarul beszél vele, mert bár egyébként szlovákra vált, most nincs kedve udvariaskodni, és különben is tudja, nemsokára megjönnek a többiek és akkor (Libuše nagylelkű beleegyezésétől függetlenül) úgyis mindenki magyarul fog beszélni.

— No čo tým chcú dosiahnuť? No čo? Na staré veci treba pozabúdať… veru tak. A nechať ich… (Mit akarnak elérni? No mit? A régi dolgokat el kell már felejteni.)

— Miről van szó? — kérdi türelmesen, mert sejti, hogy Libuše megint hallott valamit a rádióban.  

— Tak tí tam v Budapesti. (Hát azok ott Budapesten) Už zasa ten Trianon… že im to nedojde… (már megint az a Trianon… hogy mikor értik meg végre) Prečo demonštrujú? Prečo? (Miért tüntetnek? Miért?)

— Nem tüntetnek, csak megemlékeznek, Libuše néni. Ez csak nem zavarja? 

Libuše csak legyint, és sóhajt. Mindig kifárasztják ezek a magyarok, még ha csak beszél is róluk. Leoni is hallgat.

A többek majdnem egyszerre érkeznek. Tele az iroda, amely egyébként kisebb tanácsteremnek is beillene. Kissé feszült a hangulat, a mozgalom nem kap támogatást, s ezért az elnöknő bosszús. Természetes reakciója, hogy kikiabálja, amit tud (néha, sőt gyakran meg is bánja, de már nem tud változtatni a természetén, előbb cselekszik, aztán gondolkodik). Elmondja hát, hogy a polgármester a szeretőjének bezzeg tud pénzt intézni, aki helyett még a krónikát is más írja, holott ő szedi ezért a pénzt. Mindeközben a kis kurva a megyei lap besúgó szerkesztőjével is hempereg (hogy mit ért hempergés alatt, az nem szorul magyarázatra).  Leoni felkapja a fejét… micsoda? A szerkesztő besúgó? De hiszen ő annak a lapnak dolgozik! Jól hallotta? 

Ők persze rendületlenül dolgoznak — dörgi az elnökasszony —,  ha ez a mozgalom nem lenne, akkor szinte semmi nincs, tehát semmi nem történik Kelmecen, de ők nem kapnak pénzt arra, hogy Pestre menjenek a nagy családsegítő konferenciára… „mert nincs pénz, spórolni kell”— a polgármestert utánozza — …dehogy nincs! Csak akarni kell! — kiabálja… 

Leoni nézi ezeket a megfáradt, megkeseredett, kőkemény szívű nőket és a meztelen lelkük jelenléte fojtogatja őt. Igen, meztelenül állnak előtte, s látja rajtuk azt a vastag kérget is, amit évtizedek csalódásai, megpróbáltatásai telepítettek rájuk… 

Ez a meztelenség elkeserítőnek és szégyenletesnek is tűnik egyben.

A jótékonyság mázának az asszonyokról történt kíméletlen eltávolítása után, maga is megkeseredett emberként ül ott közöttük, mert ekkor, ebben a pillanatban érzi át, hogy miféle véleménnyel lehetnek róla mindazok, akik ugyan nincsenek ebben a mozgalomban, ám egyéb csatornákon már hamarabb megismerték, kiismerték ezeket a lényeket… hiszen ő is ide tartozik, és közösséget vállalt velük!

Otthonukból menekülnie kellett a saját apjától, aki felelős ember és alkoholista lévén, nem sok boldogsággal „ajándékozta” meg családját… a tehetetlenség tudata dühítette és szégyennel töltötte el, apja részegségének kalandjai pedig valósággal fizikai fájdalmat okoztak neki, valahányszor utólag tudomást szerzett róluk… a riportalanyokkal való találkozás enyhülést okozott, elvonta figyelmét, s ha lehetett csak aludni járt haza…

Pénzük nem lévén, továbbtanulásról szó sem lehetett, helyi apró-cseprő munkákkal kötötte le magát… magára hagyva anyját, aki tanácsa ellenére sem hajlandó elválni a férjétől…

Ám az úgynevezett menekülés csak tovább mélyítette elkeseredettségét, csalódottságát… már elképzelni sem tudja, hogy az élet bármely területén tiszta jelenségre lelhet… mindenütt álnok, megalkuvó árulókkal találkozott… most lám, a regionális lap szerkesztőjéről derül ki, hogy évek óta a nemzetbiztonság besúgója… és a környezete csendes megértéssel és belenyugvással fogadja mindezt… mintha természetes lenne, hogy besúgóknak lenniük kell, túlélhetnek rendszerváltásokat, és továbbra is sérthetetlenek, támadhatatlanok…

Később, már egyedül ül az irodában, az asszonyok hazamentek, s a következőket írja a noteszába:

„Sok mindent csináltam anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok. Úgy éltem, hogy nem tudtam róla. Gondolatok nélkül, akarat, cél és önbizalom nélkül. 

Képes voltam mindezt nélkülözni! 

Önmagam testébe zárt tehetetlenség lettem…s a legbiztosabb zárt osztály lett az otthonom: kényszerképzeteim és félelmeim fekete örvénye fogadott be… ” 

Úgy dönt, hogy ismét felkeresi Krónikást…

 ——„Az álmok kulcsa az agy legősibb részében az agytörzsben található idegdúcok kisülésében kereshető. Alvás közben az agytörzs kolinerg idegsejtjei kisüléseket produkálnak, amelyek szeszélyes elektromos  (PGO)impulzusokat indítanak el. E hullámok az agytörzsön keresztül a látókéregbe jutnak, és álmok létrehozására késztetik azt. A látókéreg idegsejtjei másodpercenkénti több százas frekvenciával rezonálni kezdenek, s talán ez az oka, hogy az álmok olykor összefüggéstelenek.” — Szinte szóról szóra ez a szöveg található egy tudományos értekezésben, amelyet nem sokkal e kísérlet előtt olvastam. Nem annyira alaposan, hogy felidézhetően emlékezzem rá, most mégis tisztán „itt áll előttem” és provokál!

Igen, hiszen az én „álmom” kegyetlenül átgondoltnak és összefüggőnek tetszik!  Úgy látszik, minél modernebb a világ, annál nélkülözhetetlenebbé válik a történeteimben, a meséimben, az emlékezéseim értelmezése közben a tudományosság… Ezzel együtt továbbra is ugyanabban a körben keringek, ugyanannak a semminek az ágába kapaszkodom. ——

Krónikásnál vagyok, a negyedik emeleti lakásban, és most mindkét lány — akikről megtudja, hogy régen ismerik egymást, sőt mi több, barátnők — tanácsra vár az idős embertől, aki, sejtem, szorult helyzetében — mivel az én emlékeimről lévén szó, nyilvánvalóan csak az én eddig szerzett tapasztalataimmal rendelkezik — valahogy hasonlóan fog reagálni mintha én magam lennék. 

Bár ért már meglepetés álmomban, s most sem zárom ki ennek a lehetőségét.  

Szofi — mint szokásos, bejelentkező diákja — Trianonnal kapcsolatban kereste fel, Leoni pedig azért jött ilyen váratlanul és bejelentkezés nélkül ismét, mert a besúgókkal kapcsolatban szeretne információkat. Krónikás jól sejti, hogy Szofi a közelgő pesti eseményekre készül, ahol a trianoni megemlékezésektől hangos a média, Leoni pedig a helyi, úgynevezett estébésekről (Štb — štátna bezpečnosť = állambiztonság) akar valamit megtudni, akikről még rögtön a kilencvenes évek elején az úgynevezett bársonyos forradalom után közölt listát a csehországi Rude Krávo — azaz a Vörös Tehén — című lap. A környék több ismert személyisége is szerepelt a listán, de az esemény — ezeken a végeken — semmi jelentőséggel nem bírt. Miként az sem, hogy egyesek idővel „kikoptak” erről a listáról. 

Krónikás szíve szerint egyik témával sem kíván foglalkozni, elsősorban azért, mert rég kihalt belőle az emberi léptékkel tetten érhető történelmi igazságszolgáltatásba vetett hit, másodszor mert tisztán látja a fiatal lányok lelkesedésének szalmaláng jellegét. —Idővel majd megnyugszanak, beletörődnek, így jelenleg felesleges is lenne őket jobban hergelni. Inkább megnyugtatni kell őket — állapítja meg magában. 

„— Valaki nekem tegnap Pesten azt mondta, hogy minden igazán nagy műhöz szükség van a természet legtágabb értelmében vett naturalizmusára… mi lenne, ha ezt a meztelenséget a történelmi tisztánlátás őszinteségére alkalmaznánk? Ha mindezt megírnánk, nyilvánosságra hoznánk és ismét az illetékesekhez fordulnánk? Miért ne indulhatna egy kezdeményezés épp innen keletről? Aláírásgyűjtés formájában! Pesten is el lehetne kezdeni, s ha sok helyről indulna kezdeményezés, csak össze kellene fogni az egészet és megnyerni komoly politikusokat, menne a dolog… hisz most az EU-ban már meg lehet csinálni, igazságot lehet szolgáltatni…” — hadarja Szofi, kezével lelkesen gesztikulál, s Krónikás csendes mosollyal nézi. Tudat alatt sejti, hogy nehéz lesz ezt az érvelést megállítani, most arra játszik, hogy kifárassza a lányt és valahogy idő nyerjen…

„— Nem elég az aláírásgyűjtés! Felvilágosító propagandát kell csinálni!” — nyilatkozik Leoni is, akit magával ragad Szofi lendülete. 

„— Egy őszinte lapot kell indítani Kelmecen! Ami mindent őszintén kimond! Nyilvánosságot!” — A lányok szinte kiabálnak, annyira magukkal ragadja őket a gondolat. 

„— Legyenek benne felvilágosító írások! És történelmi értékekkel foglalkozók! És mai érdekes személyiségek! És vitaindító cikkek! És legyen benne végre színvonalas vezércikk! Ez a mostani szerkesztő még arra se képes, hogy bármiről véleményt mondjon!”

„ – De mi legyen a címe?” – jut eszükbe.

Krónikás tisztán látja, mennyire előreszaladtak a lányok, és a fejét csendesen csóválja.  

Újság… most mutassa meg nekik a jegyzetei között lapuló, Boruth Elemér XIX. század végéről származó levelét , amely azóta sem vesztett aktualitásából? 

„Tekintetes Megyei Bizottság!

Harmadik éve már, hogy Zemplén megyében »Zemplén« czím alatt egy közgazdasági és társadalmi érdekeket képviselő heti lapot, mint szerkesztő-kiadó megindítottam, s bár ezen idő alatt folytonos áldozattal kellett annak kiadását fedeznem, mégis fenntartanám azt, remélvén: miszerint egy ily értelmes nagy megye közönsége végre is támogatni fogja vállalkozásomat, s belátandja szükségességét annak: miszerint sokoldalú érdekeinek megóvására és fejlesztésére múlhatatlanul nagy orgánummal kell bírnia.

Ebbeli reményem teljesülése azonban fájdalom, mindekkoráig be nem következett. Szívós kitartásom, áldozatkészségem, munkásságom erkölcsi jutalékban részesült ugyan, de a vállalatnak anyagra támaszkodó oldala nélkülözé azon erőt, mely fennállását biztosítva, egyszersmind rugóját képezte volna az e téren kifejtendő nagyobb szellemi tevékenységnek. 

Kutattam e részvétlenség okait, s azokat erőm csekélysége mellett, leginkább azon körülményekben véltem feltalálni: miszerint a folytonos politikai izgalmak árjába sodort közönség érdekeinek neutrális buvárlatára fölemelkedni nem bírván, a politikát hasábjairól kizáró tápban (!) nem talált számára tápot; s nemzetgazdászati tartalmánál fogva nem látta benne a gyútükört (!), mely központjában, a megyei élet körében kifejlett közérdekű cselekvés sugarait egyesítve – e téren valódi szükségét pótolhatta volna.”

Sajnos így van: Amíg egy lap figyelmen kívül hagyja „a folytonos politikai izgalmak árjába sodort közönség érdekeit”, addig a vidék lakossága nem látandja be egy ilyen lap szükségességét, itt egy lap nem talál tápot, s nem leend gyútükre az ilyesfajta kezdeményezésnek. Annál is inkább, mert akkor már politikai lap lenne, s a párt vagy pártok  feladata lenne annak finanszírozása, s „a megyei élet körében kifejlett közérdekű cselekvés sugarainak egyesítése”. 

Lassan, érthetően próbálja elmagyarázni egy újság bejegyzésének, létrehozásának, szellemisége kialakításának megpróbáltató nehézségeit, ami a lányok állandó, s ezáltal rendkívül időigényes jelenlétét kívánná meg… s közben csendes , megmagyarázhatatlan szégyenérzet lopakodik a szívébe… nem mond semmi olyat, ami nem felelne meg a valóságnak mégis lelkiismeret furdalás gyötri.  

—— S magam is érzem a kínzó fojtogató szorítást a torkomban, s éppoly tanácstalan vagyok, mint álmom szereplője… — Miért nem tudok azonosulni a lányokkal, és azt álmodni, hogy létrehozzák a szerkesztőséget, témákat állítanak össze, terjesztési tervet készítenek, nyomdai lehetőségeket vesznek sorra? Próbálok erre a lehetőségre gondolni, de mintha áttörhetetlen falakba ütköznék. Nem megy. Azt tapasztalom, hogy az álmomban is kötöttséggel kell számolnom. Nem csak a kifejezések szegényességével kell megküzdenem, de az álom tartalmi akadályokba is ütközik… ez az egész tudatos álmodozás, amely arról szól, hogy a REM alvás idején az agy prefrontális kérgének dorzolaterális része is aktív, most csődöt mond… ——

Krónikás nem mondhatja a lányoknak és nem is mondja, hogy ennek a városnak nincs múltja… nincsenek történelmi személyiségei, nincsenek hősei. Nyugodtan hagytak ellopni történelmükből, múltjukból száz évet, Trianont pedig éppúgy el lehet lopni felőlük, mint saját jelenüket… nem, ezt semmiképp! A Trianon rehabilitációjáért indított akció mégsem innen, Kelmecről fog elindulni. Teljesen érthetetlenül az az érzése támad, hogy ebben a tudatosult pillanatban Trianon, és a Boruth-levél sorsa valamiért összekapcsolódik, mégha ő maga nem is képes felismerni az összefüggést a maga teljességében. Viszont talán ez az a pillanat, amelyben tetten érhető az információ, az emlék eltűnése!Nem az ilyen pillanatok „eredménye” az, hogy ha valaki idegen a helyieknél rákérdez Kelmec történetére a zavart válaszok többnyire a: „valamikor nagyon régen…” formulával kezdődnek, és hozzá hasonló határozottságú „…valahogy így történt.”-el végződnek?Vajon hova tűnhettek a régi kelmeciek emlékei? Ők legalább annyira történetfalók, történetkedvelők — mythophilek — mint mások, miképp lehetett, hogy semmiféle monda nem maradt meg, amelyet szívesen adtak volna tovább? Az öregek halálával tehát fokozatosan végelegesen eltűnnek Kelmec múltjának emlékei? 

Hirtelen felpillantva az egyik lány homlokára tolt napszemüveg tükörfényes lencséjében ott látja saját torzított képét, saját foteljában ülve, előrehajolva, árulkodó, mozgó kezei tanácstalanul keresik helyüket, s ő pontosan látja, mit gondolnak róla a lányok, amiben csak az a bosszantó, hogy ez nagymértékben egyezik azzal, amit ő maga is érez… ugyanakkor nagyon sajnálja is önmagát. 

Soha nem érezte ennyire tisztán azt, hogy ebben a városban ő tulajdonképpen száműzöttként él… nem a város űzte el, ő saját magát zárta el. Nehéz is megfogalmazni mi köti ehhez a városhoz, ezeknek a lányoknak a szüleihez, magukhoz a lányokhoz. Ha társaságban sör vagy bor mellett szóba kerül, a többi, régi kelmecihez hasonlóan egészséges lokálpatriotizmussal magyarázza városa iránt érzett szeretetét, vonzalmát, de mindig is érezte és sejtette, hogy itt azért másról és többről van szó. A poros kisváros unalmas civódásaival, történelemnélküliségével, és lesújtó elmaradottságával, rátartiságával hatvan éve megfogta, magához ragadta, és azóta sem engedte el. Hogyan, miképp lehet szeretni egy várost, ez egyelőre megválaszolatlanul lebeg benne, és meggyőződése, hogy teljességében ez az érzés tettenérhetetlen. 

— Igen, igazatok van — szólal meg végül. — Kelmec és vonzáskörzetének magárahagyatottságát talán egy újság mutatná meg a leghatékonyabban…  A lányok vidám pillantásait elkapva nagyon rongy alaknak érzi magát: mert tudja, kétségbevonhatatlanul érzi, hogy ebből az újságból soha egyetlen sor sem jelenik majd meg, és a Trianon elleni kezdeményezés sem innen Kelmecről fog elindulni… A kelmec környéki negyvenezer magyar asszimilációra ítéltetett sorsába már senki sem fog beavatkozni…

—— Az agyam úgy próbálgatja ezeket a történeteket, mint a ruhákat… történetek nélkül ugyanis az ember meztelen… a kelmeci történetek is külön-külön talán értelmezhetetlenek és értelmetlenek, ám ez a természetes emberi igénynek eleget tévő  soktörténetiség sokértelműséget is jelent, s ebben a sokértelműségben ott rejlik a magára találás lehetősége is… sőt mi több, a történelemcsinálás felelőssége is. Az agyam diktálta — történetek között való — válogatás nyilván azokra a történetekre vonatkozik, amelyek valamiféle újszerűséget hordoznak magukban, vagy legalábbis egy újabb magasabb szint elérésének lehetőségét. 

Mindazok alapján, amit eddig tapasztaltam, egyértelmű, hogy egyáltalán nem azt csinálom, amit akarok, hanem azt, amit bennem (auton) egy idegen impulzus (heteron) akar, mégis teljes szívvel engedek neki és azonosulok vele. ——

„Amikor alszunk, a hippokampusz is aktív, ami azt jelenti, hogy az álmok az emlékeinkből merítenek. Aktív az amygdala és a gyrus cinguli első része is, jelezve hogy az álmoknak igen nagy lehet az érzelmi töltetük — ez az érzelem többnyire a félelem.”——

— Micsoda asszonyok, micsoda asszonyok! — kiabálja a regionális újság szerkesztője hangosan. Kezében fényképezőgéppel arra kéri a családsegítő mozgalom megjelentjeit, hogy álljanak félkörbe és készüljenek a fotózáshoz. 

— Benne leszünk az újságban — kiabálják a későn jövő Leoninak. 

A szerkesztő tovább rendezkedik: — Az elnöknőt kérem középre, Bözsike maga ne fésülködjön annyit, maga így is szép! Katika, maga meg egy kicsit húzódjon a többiekhez, mert kilóg!

Libuše integet Leoninak, hogy álljon mellé. 

Leoni tanácstalan. Már nem tudja, kihez álljon. 

A Krónikással folytatott beszélgetés végén keserű szájízzel jött el. Nem tudta miért, de a pasas hiteltelennek tűnt, és épp akkor lett hiteltelen, mikor a létrehozandó regionális lap létrehozásáról beszélt. Nem hitt neki, mert olyan érzést keltett benne, hogy maga a férfi sem hisz abban, amit mond. 

A csoportkép gyorsan elkészült, és az asszonyokról szép lassan, fokozatosan lekopott a máz, amit a következő évekre tartósított kötelező fénykép-mosolyhoz kentek magukra. 

A szerkesztő odaül Leonihoz.

— Figyelj! Beszéltem az elnöknővel. Egy jó riport kellene vele.

— De mi lesz Trianonnal?

— Tudod mit?  Hagyjál te Trianonnak békét! Ki a faszt érdekel már Trianon? El kell felejteni! 

Az asszonyok vihogása igazolásként vette körül…

— Nézd őket! Segítenek az embereknek, ez a jelen, erről kell írni…gyűjtéseket szerveznek, családoknak segítenek. Ezzel foglalkozz, ne mással! Van-e helyiségük, kapnak-e polgármesteri támogatást..van itt téma, csak győzd megírni! Pestre akarnak menni, azt is megemlítheted…

Az asszonyok közben elővették a szokásos pálinkásüveget, és megkínálják a szerkesztőt is… névnapot ünneplünk, mondják nevetve, de ő kedvesen elutasítja. Nem ihat, vezet. 

— Majd akkor iszunk mi! — szólal meg az elnöknő.

Leoni úgy dönt, nem kérdezi meg a szerkesztőtől, igaz-e, hogy besúgó volt… leellenőrizte az interneten, a születési dátum ül, a vélemények egyértelműek: jelentett. Most már mindegy, hogy kiről és mit, senkit sem zavar, senki sem haragszik rá, senki sem kéri számon, és most ő mondja meg, miről lehet írni és miről nem… a legnagyobb szégyenérzetet az okozza neki, hogy erről mindenki, mint nyílt titokról beszél, ő viszont fiatal létére még csak nem is sejtett semmit

Ahogy az asszonyokról sem… persze nem mindenki „olyan”, de mit keres ő itt „ezek” között? Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy nem érdeklődött? De hát ki is figyelmeztette volna? Ezek az itteni sorsok eleve beleégtek a történelembe… az ideszületettnek szinte megváltoztathatatlanul zajlik az élete…

A találkozó végeztével úgy dönt, sétálni megy… először a Csonkavárhoz, amihez kedves élmények kötik… itt csókolózott először… talán ha tizenöt évesek  lehetettek. Aztán egy másik… aki már komolyan gondolta.  Amikor a hársfa virágzott, rendszeresen szedte a virágját, amíg a cigányok végül szabályosan ki nem végezték a fát azzal, hogy letördelték az ágakat, hogy ne kelljen felmászni rá… a fa nem élte túl… lassan másznak elő az emlékek, és ő hagyja …igyekszik szándékosan semmire nem gondolni, csak megvárja, mi jön elő… sorra veszi mi az, amire érdemes emlékezni…mielőtt…

Leoni késő este tér vissza a családsegítő mozgalom irodájába.  Eszébe sincs hazamenni, s a részeg apját hallgatni… meg az anyja nyavalygását és kifogásait és szenvelgéseit… Az irodában kellemes meleg veszi körül… és csend… ide már nem jön senki. A takarítónő csak reggel szalad be kivinni a szemetet…

Milyen abszurd lenne, ha le tudná magát fényképezni­­… épp akkor… a megszűnés és újjászületés pillanatában…

Igen az asszonyokkal készített közös csoportképen megszületett valami, sőt a saját helyének, helyreállított tudatának pillanatában is  — a felismerés által — megszületett valami… ugyanakkor meg is szűnt…

Talán sorsszerű, hogy ilyen pillanatokban katartikus irodalmi hatás érjen valakit… Leoninak pár napja Kavafisz könyve került a kezébe… most ezt veszi elő a táskájából:

„…erre a pornográf fényképre 

hogyan kerülhetett egy ilyen álom-

arc; hogy kerültél ide?”

„ki tudja milyen lealacsonyult, közönséges életet élsz?

Milyen förtelmes lehetett a környezeted, 

Mikor odaálltál, hogy lefényképezzenek?

Milyen alantas lélek lehet a tiéd?”

A vers minden egyes szava telibe talál… Leoni még sohasem érezte magát ennyire kutyául…” milyen alantas lélek lehet a tiéd?” Olvassa félhangosan… újra és újra… 

—— Nem tudom és nem is tudhatom, hogy mennyi ideje lebegek ebben a sós oldatban. Lehet, hogy órák óta lehet, hogy csak pár perce. Az érzékekkel együtt időérzékem is eltűnt. Amihez eljutottam, az a bizonytalanság, pontosabban a tudomány, még pontosabban a tudomány képviselői Heisenberg, Schrödinger, Gödel és a többiek által sugallt, sőt mi több, bizonyított határozatlanság és valószínűség. Heisenberg határozatlansági, Gödel nemteljességi tételei megfosztják az embert a bizonyosságtól, a valószínűség számítás pedig csőddel fenyeget. Bármennyire hangsúlyozzák egyesek, hogy ezek a szuperpozíciók csak az elemi részecskékre jellemzők, a dobozba zárt és a rádium lebomlási idejétől függően elgázosítható macsek matematikai definíciója (él is meg nem is) nem csak a rádiummal és annak lebomlásával, hanem a macskával is foglalkozik. A kvantummechanika pedig szép lassan besétált az agyunkba. „Az agy idegsejtjeiben lévő mikrotubulusokban bizony kvantumfolyamatok dominálnak”. Nincs mese, az a bizonyos macska mi vagyunk.——

A férfi, akit eddig Krónikásnak neveztem, egyedül ül negyedik emeleti lakásának szobájában és kifelé bámul. A Kárpátok észak-keleti nyúlványát nézi, de szemei mást látnak. A frissen hallott hírek — amelyek villámgyorsan értek Kelmecre —  töltik ki gondolatait. 

Pest könnyedén túlélte a trianoni megemlékezések idejére — a  hírolvasó szerint — „méltatlanul időzített” tüntetéseket, bár akadtak sebesültek. Kelmec nem járt ilyen jól, bár itt sem tüntetés sem megemlékezés nem történt, neki halálos áldozata akadt. Leonit felakasztva találták a családsegítő mozgalom irodájában. Öngyilkos lett. De a pesti sebesült sem járt sokkal jobban: egy fiatal, határon túli lányt a tüntetést követő menekülés közben — véletlenül — úgy rúgtak fejbe, hogy kómába esett. Ez a lány Szofi volt. 

Szóval, Krónikás híreket hallott, és most nem tudja, mihez kezdjen velük. Pár napja még itt ült nála mindkét lány, tele szépséggel, életerővel, lelkesedéssel, kétellyel, izgalommal, bájjal, elszántsággal…  és most…

— Non sum dignus — mormolja lassan — nem vagyok méltó. A százados üzente ezt Jézusnak, amikor segítségül hívta: Nem vagyok méltó, hogy eléd menjek.(Lukács)  — És erős sem vagyok — gondolja a Krónikás.  Ehhez nem kell tudat és nem kell ész. Amúgy is képtelen lenne felfogni, értelmezni logikát találni a történtekben… egyébként ki mondta nekem, hol van az leírva,  hogy az emberi létben  logikának kell lennie — akad el egy pillanatra…

Ismeri az embereket, tudni véli, képzeletében látni véli a mozgalom elnöknőjét, aki hivatalosan, emberileg együtt érez Leoni szüleivel, de magában dúl-fúl a kis kurva miatt, aki ekkora csúfságot okozott a mozgalomnak.  — Pont itt kellett megölni magát!? — kiabálja elkeseredetten. — Pont itt? A családsegítő mozgalomban? Hogyan néznek ránk ezután az emberek? Így segítünk? A kis kurvája. 

Krónikás visszaemlékezik arra, hogy Leoni mikor nála járt, Kavafiszt emlegette… mostanában őt olvassa… most kezében a kötet — Krónikásnak rengeteg könyve van — és kinyitja… mit olvasgathatott, mit kereshetett, mire akadhatott benne Leoni?  Leoni, aki a Béke-szigetét kereste, mit találhatott ebben a kötetben? 

 Krónikás választ keres. A kinyitott könyv hófehér lapjáról hirtelen szemébe vág a szöveg. Kinagyítva, elnyomva minden mást, még a vers címét is: 

„…erre a pornográf fényképre 

hogyan kerülhetett egy ilyen álom-

arc; hogy kerültél ide?”

„ki tudja milyen lealacsonyult, közönséges életet élsz?

Milyen förtelmes lehetett a környezeted, 

Mikor odaálltál, hogy lefényképezzenek?

Milyen alantas lélek lehet a tiéd?”

Krónikás Kavafisz álomarcú leányzójának fényképére gondol, s közben Leoni kilátszó mellét látja amint a teáért nyúl… de a képbe beleúszik az utca szélén ájultan fekvő Szofi is, akinek fedetlen keblére betört fejéből ömlik a vér… a járdaszegély kegyetlen éle válaszolt a vasalt bakancs rúgásának… jobb  oldalon a rúgástól tört koponya, bal oldalon a  járdaszél okozta egyenes seb… fiatal férfi rohan oda hozzá, feléje hajol, óvatosan, nyakából egy aranylánc lóg, rajta egy Ankh, azaz egyiptomi kereszt, amelyen megcsillan a rendőrautó lámpájának fénye… hidegen, mint a halál…

— Miért? — suttogja utolsó erejével Szofi. 

Az asszonyok — az asszonyok, akik „mindent” tudnak — a mozgalomból tudni vélik — s Kelemcen ez a verzió terjed el és tartja magát — hogy Szofi lelkesen részt vett a tüntetésen, de a csoportot szétverték, s menekülniük kellett… az egyik kis közben, húzódtak meg egy nyitva felejtett kapualjban, de a rendőrök elkapták őket… rángatták, elrepedt az inge… szerencsétlenül esett…  neki egy vasalt orrú bakancsnak… lehet, hogy nem is rendőrbakancs volt… megrepedt a koponyája… azonnal bevérzett… a leszakadt  gombok miatt a fehér inge szétnyílt és kilátszott a melle… nem halt meg rögtön…

Krónikás emlékezetében a gyermekkori szoptató asszony képe mellé elraktározódik Leoni teáért előrehajló formás, felsőteste, valamint Szofi repedt ingéből kilátszó keble, amelyre a bakancstól és járdaszegélytől szétroncsolt fejéből ömlik a vér… 

Az emlékezés megfejthetetlen kód szerint osztályoz, nem ironizál, nem karikíroz, egyszerűen besorol… Krónikás emlékeihez „gondolkodás nélkül” társítja a pesti avatási szertartáson részt vett meztelen testű férfiak csoportját éppúgy, mint a kelmeci jószívű asszonyok adakozással megfestett meztelen lelkét…

„De mindezzel együtt, s annál inkább megmaradsz nekem” — fejezi be az olvasást Krónikás és csendesen bezárja a könyvet…

Kelmec a szokott, csendes nyugalmával veszi tudomásul az esetet: mostanában valahogy sokan halnak meg… szinte hetente megy el valaki… van úgy,  hogy egy héten ketten is… és ilyenkor már nem olyan kemény, keserű és hideg a veszteség… hozzászoknak…

 —— Már fogalmam sincs, milyen állapotomban (álmodó vagy éber) vagyok… mindenesetre két lehetőséggel számolhatok: Első variáció, hogy az álmaim nem csak az alvó agyam összefércelte ostoba, véletlenszerű események, hanem olyan jelenségek, amelyek logikájából sok mindent megtudhatok önmagam tudatalattijáról, a második pedig, hogy ezek valóban értelmetlen álmok, s amit eddig átéltem az nem más, mint az agyam próbálkozása, hogy értelmet találjon az agytörzsből származó nagyrészt véletlenszerű jelzésekben. 

Mindezek alapján nem adhatok választ az önmagam által feltett kérdésre. Mert az egyetlen válasz az önáltatással fenyeget. A dogmával. Úgy vélekedem tehát — miután a szkepszis sem úgy készül, hogy az ember nem vall semmiféle tételt, hanem hogy örökké túl sok tételt vall — az a legjobb, ha legújabb ismereteimre alapozva több válasznak is lehetőséget adok egyszerre. Igaz, ezzel látszólag csak konzerválom a problémát, ám a pillanatnyi, megoldásra való képtelenségem ellenére érvényesülni hagyom az: „oszd meg és gondolkodj” lehetőségét.  

Mindenestre, akár van logika az emlékeimben, akár nincs, fel kell vállalnom, mint egyetlen lehetséges identitásomat. Magamra kell vennem őket, mert beléjük tudok csak kapaszkodni, belőlük tudok kiindulni s ők taníthatnak meg arra, hogy másokban is meglássam ezeket az emlékeket. 

És most már csak egy kérdésem, marad: Képes leszek-e az életbe visszatérni? Ráadásul „képességeim háborítatlan birtokában”? ——

Hogya György