Akkor azt hittük, pontosan tudjuk, mit akarunk. 

Egy olyan fényképalbumot szerettünk volna elkészíteni, amelyben benne lesz az ország valamennyi vára, kastélya, kúriája és várromja, a hozzájuk tartozó legjelentősebb mondákkal, legendákkal együtt.

Meg voltunk róla győződve, hogy most már tisztán látjuk a világot, előttünk állnak a nagy lehetőségek, és új, nagy dolgokat vihetünk véghez. A bársonyos forradalom utáni lelkesedésben mi rögtön jelentős támogatást pályáztunk és kaptunk meg erre a célra, így nagyon komoly munkába kezdtünk.

Felosztottuk az országot, s folyamatosan tartva a kapcsolatot a levéltárakkal, állandóan a lexikonokat bújva, részletekben dolgoztuk fel az anyagot. Ugyanakkor az országot is jártuk, rengeteget utaztunk, fényképeztünk, és persze sokat kocsmáztunk. Az ismertebb épületekkel nem volt gond, hiszen akár múzeum, iskola, szanatórium vagy könyvtár céljaira szolgáltak, az alapvető információkat könnyen be lehetett szerezni és könnyen ki lehetett egészíteni. Nehezebbnek ígérkezett a „községi tulajdonban elhanyagolt” épületek tulajdonosainak, történelmének, illetve a közelmúltban lerombolt, szétlopkodott épületek sorsának a kinyomozása, és hiteles fényképeinek beszerzése. Sokan éltek még azok közül, akik egy-egy kastély bútorait, köveit szétlopkodták és érthető okokból nem voltak hajlandóak nyilatkozni.

Egészen keleten járva történt meg velünk a következő eset.

Egy kisebb falu mellett — kocsmai hír alapján — egy egészen szép, jó karban lévő, elkerített, eklektikus kastélyra leltünk, amelyről viszont semmilyen más hivatalos adatot nem találtunk. Ha a kocsmai hír igaz, akkor nem is találhatunk mivel a kastélyt a szociban, a pártelnöki és szövetkezeti jó kapcsolatok eredményeként építették. A bejárat feletti timpanonban egy összetett címer díszelgett, a félholdak és folyók ezüstje még mindig frissen csillogott a be sem porosodott mezők kékjében.

Előbb kinti felvételeket készítettünk, s közben szemrevételeztük az épületet. Első pillantásra lakatlannak tűnt, ám amikor szemtelenül közelebb merészkedtünk, s az ablakokon leskelődtünk, egy öreg, magas, szikár férfi jelent meg kezében kétcsövű vadászpuskával, amelyet lazán maga mellett lógatott. Illedelmesen köszöntünk és hadarva próbáltuk elmagyarázni a helyzetet, ám ő csak legyintett, hogy hagyjuk abba. Szinte egyszerre hallgattunk el. Közelebb jött és miután szemügyre vett minket, a fejével intve beljebb invitált.  A berendezésen látszott a jó ízlés és választékosság. A gazdájuk odafigyelt minden részletre és példás rendben tartott mindent. A hatalmas előtérben sejtelmesen csillogó vitrinek sorakoztak, mint egy múzeumban, megrakva porcelánokkal , szobrocskákkal és különböző dísztárgyakkal. Az értékes kandallók és cserépkályhák mellett a jól álcázott központi fűtést is felfedeztem.

Közben az öreg barátságosan hellyel kínált, a puskát is eltette, és lassan megértette velünk, hogy bár beszélni nem tud, kitűnően hall és ő a kastély gondnoka. Papírt, ceruzát vett elő, amelyek segítségével könnyebben megértettük egymást. Kellemes, megnyerő stílusban magyarázott. Valamikor a biztonsági erőknél szolgált, speciális kiképzést kapott. Egy külföldi bevetése alkalmából — nem árulta el miért és mi módon — kivágták a nyelvét és így leszerelték. Egy járási párttitkár — gyermekkori barátja — vette magához. Akkoriban, a szociban, a napi teendőket látta el, ami sofőrködésből, kertészkedésből és házőrzésből állt. A titkár elvtárs meglehetős vagyonnal rendelkezett, mint a vitrinekben kiállított tárgyak is bizonyították, ám még nagyobb volt az ismeretségi köre, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy mindezt a vagyont a nyolcvankilences változás után is meg tudta tartani. A szikár, markáns arcú férfi gyorsan, szép betűkkel írta válaszait, s meglepően nyugodtan viselkedett. Egyetlen rezzenést sem észleltem az arcán, egyetlen villanást sem fedeztem fel a szemében. Mintha csak a szombati bevásárlás listáját állítaná össze, és a legnagyobb gondot az jelentené, hogy mennyi tojást vegyen. Gazdájáról is elmondott mindent, ami elmondható. Többek között azt is, hogy most valahonnan a távolból irányítja itteni ügyeit. Éppen ezért elnézést kér — írta —, de a filmet a gépből el kell koboznia.

Tanácstalan összenézésünkre csak halványan elmosolyodott, ám ez a mosoly is meggyőzött, hogy nincs más választásunk. A filmet az asztalra tettük.

Miután ilyen szépen megegyeztünk, megkérdeztem, megengedi-e, hogy legalább megszemléljük a gyűjteményt. Beleegyezően bólintott. Minden jel arra utalt, hogy „a tárgyalások a közös megegyezés szellemében zajlanak”.

Az egyik üvegszekrényben egy érdekes ládikát vettem észre, amely külső megítélés szerint fekete fából készült, és nagyon sejtelmesen nézett ki, annál is inkább, mivel teljesen egyedül árválkodott ott, míg a többi szekrényben valósággal hemzsegtek a különböző értékes tárgyak. Megkérdeztem, tudja-e honnan származik, s mikor bólintott, akkor láttam először elkomorulni az arcát. További kérdéseimre azonban már válaszolni sem akart. Megpróbáltam különböző csalafinta kérdésekkel közelebb kerülni a témához, míg végül kötélnek állt és elmondott annyit, amennyiből összeállíthattam egy elképesztő, és mégis tipikus történetet.

A ládikát az Elvtárs felesége vette egyik külföldi kirándulásuk során. A nő nagyon szép volt, nem csoda, hogy a férje mindenben a kedvében járt. Magamban csak helyeselni tudtam, hogy úgy verte párttitkár férje pénzét, ahogyan csak tudta. Bár társam már noszogatott, hogy induljunk, hiszen itt már úgysem fényképezünk, az érdekesnek ígérkező történet nem engedett.

Az öregben jelentkező indulat, valamint a mögötte esetlegesen jelenlévő rejtély maradásra bírt.

A ládikát tehát egy külföldi múzeumban vették, s nem mást, mint Pandora korsóját tartalmazza. Azt egy percig sem hittem, hogy aki ilyen értékes  gyűjteményt képes összevásárolni, az komolyan veszi Pandora legendáját, legfeljebb érdekesség kedvéért, a tárgy művészi kidolgozásáért vagy egyszerűen csak a gyűjtemény bővítéséért teszi, valami azonban azt súgta, hogy itt valami többről van szó. Mindenesetre belementem a játékba, és megpróbáltam provokálni a férfit. Csak nem hiszi, hogy ez valóban Prométheusz korsója, amelybe az emberiség bajait zárta s Epimétheuszra, Pandora férjére bízta?

Súlyosan bólogatva bizonygatta, hogy ő maga is ott volt a vásárnál, amikor rengeteg pénzt fizettek ki a ládikáért, sőt, ő volt az, aki a vásár után levitte a ládikát az autóba, és a fejével felelt érte! Miután leírta e kiábrándító sorokat, sötét pillantást vetett a vitrin felé, melyben a ládika egyre titokzatosabban sötétlett.

Felsorolta „érveit” is, amelyek a ládika ereje mellett szóltak. Augusztus végén értek haza a nyaralásból, s eltartott egy ideig, míg a ház asszonya, különböző találkozók alkalmával bemutathatta különböző szerzeményeit. Barátoknak, kollégáknak, elvtársaknak.

Természetesen fölényes mosollyal és kikezdhetetlen magabiztossággal fogadta a kételkedők megjegyzéseit és kérdéseit a korsó eredetiségével kapcsolatosan. Ám bármennyire is volt magabiztos, bármennyire volt fontos személyiség felesége, előbb utóbb szembe kellett néznie a szakma kérdéseivel is.

Egyik este — pontosan emlékezett rá, mert fontos dátum lett —, egy nagyobb társaság gyűlt össze a kastélyban, s egy neves prognoszta tartott előadást a társadalom lehetőségeiről. Mikor megmondta a nevét — ismert szaktekintélyről lévén szó —, sejteni engedte, mi lehetett az előadás igazi témája.  Nos, ebben a társaságban is szóba került a ládika és a hozzá tartozó legenda kérdése. A csupa materialista, ateista elvtárs között nem lehetett kérdéses a vita kimenetele. Valamennyien holmi bűvészkelléknek tartották a drága valutáért megvásárolt ládikát, s ha nem is mondták, mit gondolnak a ház asszonyáról, nem tartott sokáig hogy ő maga jöjjön rá.  Mindez annyira felháborította a nőt, hogy ezek után nem látott más lehetőséget igaza bizonyítására, mint kinyitni a ládikát.

— Képzelheti a rémületemet, mikor megláttam, hogy kinyitni készül a ládikát! — írta a férfi.

— És mi történt? — kérdeztem.

A dobozból szürkés-lila gáz tört elő, amely kivétel nélkül mindenkit elbódított. Mikor később magukhoz tértek, mindannyian egybehangzóan állították, hogy szárnycsattogást hallottak, s a férfi legnagyobb döbbenetére megegyeztek abban, hogy egy nagyon ügyes bűvésztrükköt láttak.

— Miért? Nem az volt? Maga nem hisz benne? — kérdeztem.

— Értse már meg! — nézett rám kétségbeesetten.  — Ez november tizenhatodikán történt!

— Miért, mi volt akkor? — néztem rá értetlenül. 

— Másnap tört ki a forradalom. — írta összeszorított ajkakkal, s láttam, hogy halálosan komolyan gondolja, amit ír.

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Rá kellett döbbennem, hogy „ezek” még mindig itt vannak és soha, de soha nem fognak megváltozni. Nem találtam jelzőt, amely kifejezhetné csodálkozásomat az „itt maradt” hűségesek elkötelezettsége és megváltoztathatatlansága felett. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy „ezek” nem egyszerűen a múlt rendszer maradványai, hanem sokkal régebbi időké. Itt voltak az igazi kastélyok idejében, paktáltak törökkel, olasszal, Habsburggal, fasisztákkal, kommunistákkal.

Mégis úgy éreztem, meg kell próbálni harcolni ez ellen a butaság ellen, s az első felháborodás  lendületében megcsapott  a „le kell számolni a múlttal“ szelleme. Harcolni akartam, csak nem láttam az ellenfelet. A gondolkodásához, a szolgalelkűségéhez akartam szólni, bár tudtam mennyire nehéz helyzetben vagyok. Ennek az embernek fogalma sem volt görög mitológiáról, holmi Pandora szelencéről, pontosabban korsóról, míg párttitkár barátja fel nem világosította. S hogy mennyire függővé válhat attól, akitől a „tudást” kapta, azt akkor tapasztaltam, amikor szerény eszközeimmel el akartam magyarázni milyen helyzetben van.

Még csak hajlandóságot sem mutatott érveim meghallgatására. A leghalványabb jelét sem tapasztaltam kétkedésnek, s kétségbeesetten próbáltam — fittyet hányva barátom unszolására — valamilyen logikai sorrendbe rakni és cáfolni a hallottakat. Valami nagyon mély, zárt magabiztosságot találtam, amelyet — úgy tűnt — képtelenség feltörni.

Bármi légyen is az igazság a vitrinben lévő Pandora korsóról, az igazi veszélyt mégiscsak abban láttam, hogy nem tudtam meggyőzni sem a forradalom, a változás szükségességéről, sem pedig a Pandora legenda hiteltelenségéről. 

Nem csoda, ha végső kétségbeesésemben — túllépve az érvelés keretein és lehetőségein — gazdája feleségének módszerét követve, a tettekkel való bizonyítás módszeréhez kívántam folyamodni. Fel kell nyitni a ládikát, és meg kell cáfolni ezt az ostoba hitet, ezt az őrült, már-már fanatikus odaadást! Saját szemével győződjön meg róla, hogy egy egyszerű trükk áldozata volt, s csalfa legendákban hisz!

Sejtettem, hogy ha elárulom szándékomat, nem enged a szekrényhez, így olyan kérdést tetem fel neki, melynek megválaszolása, illetve a válasz leírása elvonja annyira a figyelmét, hogy azalatt kinyissam az üvegszekrényt és a ládikát….

Intettem kollégámnak, hogy jöjjön közelebb, és segítsen feltartani az öreget, míg kinyitom a ládikát, majd egy rövid sprinttel az üvegszekrényhez futottam és rángatni kezdtem az ajtaját, amely azonban zárva volt. Az öreg egyetlen legyintéssel félredobta kollégámat és futva indult felém. Könyökömmel betörtem az üveget és felkaptam a korsót melynek tetejét egy kemény bőrdarab takarta. Az öreg megmerevedett és széttárt karokkal intett, hogy ne tegyek semmit. 

Persze már késő volt. Leemeltem a fedelet és legnagyobb meglepetésemre szürkés-lilás gáz áradt elő, amely pillanatokon belül elbódított s csak arra emlékeztem, hogy az öreg rám vetette magát, kiragadta kezemből a korsót s mind a ketten elestünk…

Mikor magamhoz tértem, a földön feküdtem — még csak annyi fáradtságot sem vettek, hogy felemeljenek —, és legnagyobb meglepetésemre nem fájt a fejem. Az öreg az asztalnál ült, kezei az asztalon nyugodtak, feje kissé előrebillent és egész lényéből reménytelenség áradt. Társam vele szemben, szintén kissé bágyadtam nézett maga elé.  A vitrin felé pillantva megállapíthattam, hogy a korsó a helyére került, bár az üvegcserepek még mindig szétszórva hevertek a földön és a szekrény peremén.

Lassan felálltam, hozzájuk mentem és arra gondoltam, vajon mi fog történni ezután?