A magas vasoszlopokon álló erdei házat széles, átjárhatatlan bokorsáv választotta el a folyótól, a környező ártéri fák pedig eltakarták a nem messze haladó országúttól is.

A társaság két autóval érkezett, és ráérősen kezdett kipakolni. A táskákat a vaslépcsőn a férfiak vitték fel, így az asszonyok addig sétálni indultak. Világos ruhájukban imbolygó kis állatkákra emlékeztettek, amint a hatalmas fák alatt óvatosan kerülgették a nemrég esett eső pocsolyáit, s az erdei úton tétován haladva jobbra-balra pislogtak, mintha keresnének valamit. Aztán összenéztek és felnevettek, cinkosan, ahogyan csak a nők tudnak.

— A gyerek éjjel álmából beszélt — mondta az egyik.

— És mit mondott?

— Éppen ez az! Nem értettem egy szót sem! Valami idegen nyelven mondta, amit mondott… mintha figyelmeztetni akart volna valamire…

Végre megtalálták a sövénybe vágott lejárót, melynek végén agyagba vágott lépcsők vezettek a vízhez.

— Gondolod, hogy ez jelent valamit? — kérdezte.

— Nem tudom — húzta fel a vállát.

A férfiak kiabálni kezdtek utánuk, így sietős léptekkel indultak vissza. Egyikük egy szál virágot és egy furcsa alakú követ szorongatott a kezében. Szívesen gyűjtött emlékeket, amelyeket gondosan elrakott.

A virágot a vázába tették, és nekiláttak a főzésnek. Egyébként a két férfi szokott főzni — egyikük gulyást, másikuk halászlevet —, ám most vendéget is hoztak magukkal, akivel inkább kívántak foglalkozni.

A Vendég, egyetemi tanár, közgazdász, kiterjedt kapcsolatokkal, pénzzel és rengeteg tapasztalattal, jóleső mosollyal fogadta a figyelmességet és bölcseket hallgatott.

A két házigazda egymást túllicitálva igyekezett bizonyítani a megvalósítandó tranzakció sikerességét, nyereségességét, s ennek örömére kedves erőszakkal egy-egy pohár házi pálinkát is belediktálva a Vendégbe.

Időközben ismét beborult, így az asszonyok benn a házban terítettek meg. A két férfi talán kissé túljátszott szimpátiával továbbra is harsányan kedveskedett a Vendégnek, aki azonban továbbra is csak csendesen elejtett megjegyzésekkel szállt be a társalgásba.

A gulyás pompásan sikerült, bár a férfiak meg voltak róla győződve, hogy egy árnyalattal gyengébb, mint amilyet ők szoktak főzni.

Eközben újra esni kezdett — beigazolva az asszonyok aggodalmát és előrelátását —, így azok elmentek körülnézni, nem maradt-e valami a szabadban. Csak egy fehér, csontnyelű kés maradt kint, de senki sem emlékezett rá, hogy kézbe vette volna.

Már a vacsorának és a délutánnak is a végére értek, valamint ugyancsak esett az eső, amikor az Idegen megjelent. A ruhája még nem ázott át teljesen, így valószínűleg a közelben parkolhatott le, bár motorzúgást egyikük sem hallott. Mint kiderült nem is hallhattak, mivel a férfinak az országúton robbant le a kocsija, s csak a füst miatt gondolta, hogy itt segítséget talál.

A két házigazda alaptermészetük diktálta óvatossággal, de kellő udvariassággal fogadta, s mégsem vették észre, hogy a bemutatkozó kézfogásnál az Idegen a szokásosnál hosszabb ideig nézett a Vendég szemébe, majd úgy ültek le, hogy a lehető legmesszebb legyenek egymástól.

Felajánlották, hogy ha ideje engedi, várja meg amíg eláll az eső, és majd aztán megnézik mit tehetnek az érdekében. Az Idegen beleegyezett, sőt engedve az asszonyok kínálásának egy tányér gulyást is elfogadott, mondván, nehezen megmondható talál-e a környéken nyitott éttermet. Ezen a vidéken bizony nyolc után már nehéz étteremben vacsorát kapni, bólintottak rá a férfiak.

— És mi járatban errefelé? — kezdte a barátkozást az alacsonyabbik házigazda. — Persze, csak ha nem titok!

— Nem, egyáltalán nem titok — felelte készségesen. — Én hipnotizőr vagyok és holnap nem messze lesz egy előadásom.

“Kedves kolléga!

Elnézést kell kérnem, amiért hétfőn reggel nem lehetek ott közös kísérletünknél, de bizonyos vagyok benne, hogy Ön nélkülem is nagyszerűen boldogul majd az akaratátvitel eme problémájának megoldásánál.

Én úgy döntöttem, hogy most már nem csinálom tovább. Valószínűleg Ön lesz az egyetlen, aki ezt meg fogja érteni. Tudja, hogy életemben mindig az alkotást, a munkát tartottam a legtöbbre, és ez határozta meg nemcsak kettőnk kapcsolatát, de a társadalomhoz való viszonyomat is. Éppen a munkámnak köszönhetem, hogy aránylag függetlenül, senki által nem befolyásolva, és senkihez nem alkalmazkodva élhettem és dolgozhattam.

Mint minden alkotásnak, így az enyémnek is az a kockázata, hogy kudarcba fullad, zsákutcába vezet vagy egyszerűen csak holtpontra jut, s nem megy tovább… az adaptív radiációba ez is belefér… a fennmaradt, élő egyedek újabb lehetőségeit keresik az életfeltételek kiaknázásának, az újabb fajok pedig megismétlik a kihalás próba-szerencse játékát.

Talán cinikusnak talál, de ebben a „hangos semmitmondásban” amit az Élet számomra jelent, eddig sem vettem komolyan sem magát az életet sem a társadalmat. így szabályait sem ismertem el magamra nézve kötelezőnek. Éljen velük a társadalom maga… ha tud.

Én magam mindig is úgy éreztem, hogy méltatlanul kaptam azt a képességemet, hogy akaratátvitellel, hipnózissal azt tegyek az emberekkel, amit akarok, s éppen ezért nem ebbe a világba való vagyok.

Ezek után döntöttem úgy, hogy eltávozom ebből a világból, és persze úgy, hogy ez a távozás „tehetségemhez méltón” történjen, tehát érthetetlenül, az emberek számára felfoghatatlanul!

De ez már magánügy.

Munkájához sok sikert kívánok!”

— Hipnotizőr? — kérdezték az asszonyok, és látszott, hogy felébredt bennük az érdeklődés.

— Az, aki elaltat meg ilyesmi? — kérdezte az alacsonyabbik házigazda és a kérdés meg a hangsúly, ahogyan feltette elárulta, hogy bár igyekszik nem megsérteni az Idegent, valójában nem sokra tartja ezt a mesterséget.

— Főleg ilyesmi — felelte mosolyogva. — Nem szívesen altatok, az igazi erőpróba számomra az akaratátvitel.

A társaság úgy bólogatott, mint aki igyekszik megérteni a hallottakat.

— Már ne haragudjon — kezdte megint az élénkebb —, de jól hoz ez a mesterség?

Mielőtt válaszolt volna, látszott az idegenen, hogy nagyon gondolkozik valamin.

— Úgy látom, nemigen hisz az ilyesmiben. — Az utolsó szót, legalábbis hangsúlyozását tekintve, igyekezett a házigazdáéhoz igazítani.

Az észrevette a célzást.

— Nem mintha nem hinnék, de tudja, mi üzletemberek vagyunk, akik általában csak annak hiszünk, amit látunk…

— Sőt néha még annak sem — tette hozzá a társa.

— Hát jöjjenek el egyszer megnézni egy ilyen előadást, és akkor meglátják érdemes volt-e rá pénzt kiadni. — Látszott, hogy szeretné, ha inkább másról beszélnének.

— Ne csodálkozzon rajtunk — szólt ekkor közbe a sarokban ülő Vendég —, az észnek annyi formája van már, hogy néha magunk sem tudjuk, melyikhez igazodjunk.

A hangba nyilvánvaló békítési szándék keveredett, mintegy jelezve, hogy megérti az Idegent, és együtt érez vele.

— Hát igen, ma már szinte mindenki szkeptikus mindennel szemben — tette hozzá a házigazda.

— Sajnos a szkepszis általában egy élethelyzet sikertelen megoldásából születik. Pontosabban az etikai megoldás képtelensége eredményezi… Ez többek között magáramaradottságot is jelent. — mondta az Idegen.

— És hogyan lett… öö… — a kérdezőn látszott, hogy nem fogja tudni befejezni a kérdést.

— Hipnotizőr? — mosolyodott el a kérdezett. — Nos, pontosan magam sem tudom. Nehéz volna ezt meghatározni… valamikor régen…

— Ó, ne vegye tolakodásnak — próbálta menteni az egyik feleség a helyzetet —, természetesen, ha ez probléma, akkor ne beszéljen róla.

— Nem, nincs ebben semmi titok, sem takargatni való — folytatta —, valóban van ilyen képességem, s ha az idő meg a kedvük engedi, szemléltethetem is. Sokkal fontosabbnak tartom azonban magam is a miért helyett a hogyan folyamatát. Mert nyilvánvalóan egy folyamatról van szó, amely évekig tartott. Nem elég megérezni a tehetséget, képezni is kell. Én rengeteget tanultam, utaztam, s mindez kevés lett volna teljes testi-lelki elkötelezettség nélkül. Megrögzötten, már-már fanatikusan ragaszkodtam minden olyan benyomáshoz, élményhez, amelyben felhasználható energiát éreztem, s ezeket az energiákat sikerült is összegyűjtenem és megőriznem!

— Fantasztikus! — álmélkodott az egyik feleség, s az Idegen szerényen hallgatott. Csak a tűz pattogását és az eső kopogását lehetett hallani.

— Van ebben valami félelmetes — szólalt meg a sarok homályából a Vendég. — Egy történetet juttatott az eszembe, amelyben egy titokzatos idegen évekig elzárva tart egy fiút, majd az emberek közé engedte.

— Ismerem a történetet — felelte az idegen. — Aztán később megjelent, hogy megölje…

— Igen. Mintha olyan ember lenne, aki korlátlanul rendelkezhet egy idegen élettel! Mintha… mintha joga lenne semmibe venni az emberi társadalmat és annak szabályait!

A Vendég, az egyetemi tanár, elhallgatott egy pillanatra.

— Azt hiszem, ez az ember nagyon magányos lehetett — tette hozzá.

— Lehet — felelte az újonnan jött Idegen, s a hallgatóik számára a két férfi mintha egy láthatatlan hatalmas ballonban beszélgetne, melyből ugyan kihallatszik a hang, de befelé semmilyen hatást nem enged. — Csakhogy a magára maradt ráció, mint a példa is mutatja veszélyes, emberellenes energiákat termel, szinte mitologizálja magát, és nagyon közel kerül az úgynevezett „felsőbbrendű erkölcshöz”.

— Tehát nincs létjogosultsága? — kérdezte a Vendég.

— Ezt Ön mondta — kerülte meg a választ az Idegen.

Észrevették, hogy a beszélgetés kettejük közötti párbeszédbe szűkült, míg a többiek szemmel láthatóan nemigen tudták tartani a lépést velük. Így elhallgattak.

A házigazdák gondolkoztak.

Megszokták, hogy minden társaságban számítanak valakinek, ha másért nem, akkor a pénzükért feltétlenül. Most viszont, hogy számukra idegen területre terelődött a szó, felébredt bennük az aggály, hogy nem olyan irányba haladnak a dolgok, mint eredetileg eltervezték, és így talán nem érkeznek dűlőre vinni saját ügyüket. Idegesen kezdtek fülelni, felálltak, hogy meggyőződjenek róla tényleg esik-e az eső, sőt egyikük nekilátott, hogy elrakodjon az asztalról. Majd maga sem tudta miért, a kandalló mellett álló kaparóvasat, amelyet a parázs kotrására használtak, betette az égő fahasábok közé. Látszott rajta, hogy valami nem hagy neki békét. Talán a kíváncsiság, talán az elfogyasztott pálinka tette, két válla mozgásba kezdett, mintha nem létező szárnyait próbálgatná, majd apró köröket rajzolt, mint aki erőt gyűjt. A katonatisztek igazítják így egyenruhájukat felettesükhöz való belépés előtt.

— Ha jól emlékszem, valami szemléltetésről beszélt az imént — mondta végül.

— Éppen az imént történt meg — nevetett az idegen.

— Hogyan? — kérdezték többen is.

— Azt a kaparóvasat ön az én hatásomra tette a tűzbe — felelte.

— Micsoda!? — horkant fel a gazda. — Csak nem akarja bebeszélni nekem, hogy azt a vasat azért tettem a tűzbe, mert maga akarta? — A „maga” szóba utánozhatatlan sértődöttséget koncentrált.

— Miért, maga akarta? — nyomta meg az utolsó szót az Idegen.

— Nem tudom miért tettem — vallotta be zavarodottan —, de ez csak valami beidegződés lehetett.

— Rendben van — felelte az Idegen, és a hangja színt váltott.

— Most akkor fogja meg a vasat még egyszer.

— Eszemben sincs — feszítette meg magát a férfi, és látszott, hogy erősen eltökélte magát.

— Fogja meg nyugodtan azt a vasat — folytatta az Idegen, és merőn a szemébe nézett — Ne féljen, nem lesz semmi baja.

Hangja lágyan, rábeszélően hatott, és mindenki nagy szemekkel, mozdulatlanul figyelte a jelenetet. A Vendég volt az egyetlen, aki levette a szemüvegét, és zavartan törülgetni kezdte.

— Nyugodtan fogja meg… úgy,… lejjebb… ott, ahol olyan szépen izzik…

Mindenki érezte az égett hús szagát. A feleségek sikítani akartak, de továbbra sem tudtak mozdulni.

A hipnotizőr magában elégedetten nyugtázta a sokszor próbált jelenetet, hiszen e pillanatban csak ő tudta, hogy a házigazdának az idegességen és a szégyenérzeten kívül semmi baja nem lesz, hacsak nem a kormos keze, viszont nagyon zavarta, hogy új erőteret érzett a helyiségben, amely kétségtelenül a Vendég személye körül gerjedt. Sőt mi több, az erőtér egyre terjedt, ellepte a szobát, és ő úgy érezte, nemcsak az alanyok feletti hatalmát veszíti el, de lassan saját erőtere is annyira összezsugorodott, hogy teljesen elveszítette áttekintését a jelenet felett…

Mikor magukhoz tértek, rettenetes sikoltozás támadt.

A házigazda még mindig ott állt az asztal mellett, lábainál a füstölgő kaparóvassal, és égett kezét fájlalta, míg a sarokban hátradőlve félreesett fejjel a Vendég ült. Melléből, valószínűleg a szívet eltalálva a fehér csontnyelű kés állt ki.

Az eset természetesen nagy port vert fel. Miután a késen valamennyi jelenlévő ujjlenyomatát megtalálták, nehéz volt véleményt nyilvánítani, és persze vádat emelni. Rengeteg kérdés merült fel a hipnotizálással kapcsolatban, lehet-e hipnózisban ölni, lehet-e több személyt visszatartani, hogy ilyen esetet megakadályozzon, van-e létjogosultsága, mi lehet a szerepe a hadseregben és hasonlók. Természetesen különböző elméletek születtek az ügy megoldását illetően is. Az egyik talán legképtelenebb elméletet éppen a Vendég-professzor egykori kollégája találta, aki szerint a professzor levelet hagyott hátra, amelyben utalt arra, hogy eltávozik. Szerinte szándékosan ölette meg magát, ily módon lett öngyilkos!

Miután ez a feltételezés nélkülözte a legcsekélyebb logikát is, nagyon hamar elvetették, s a figyelem a két vállalkozó által kezdeményezett bírósági per felé fordult.

Nemsokára ítélethirdetés lesz.