K. Sanova úr nemes családból származott, s a nemesek életét élte. Ebben az életben kivételes szerepet játszott a női nem és a hatalom határtalan tisztelete. Ami ezen túl létezett — ha egyáltalán létezett valami érdemleges —, az kimerült saját becsvágyának többé vagy inkább kevésbé kozmetikázott csillogtatásában.

Sajátos, zárt világban mozgott, amelyet táncos esték, arisztokrata összejövetelek és leginkább lányos házak jelentettek. Élményeit szellemesen, jóízűen és jócskán kikarikírozva adta elő. Csattanóval záródó történeteinek főhőse természetesen kivétel nélkül ő maga volt. Váltakozva szerepeltek ugyan hölgyek is a történetekben, de ők csak arra szolgáltak, hogy a szüzesség elvesztésének különböző fajtáit és nehézségi fokait érzékeltessék. Hiszen mi máson is lehet jobban mulatni, mint ártatlan lányok felavatási ceremóniáin! Meg kell adni, hogy az efféle történetek „kibeszélése” — a kor párbajozási szokásait figyelembe véve — meglehetősen zajos társadalmi életet jelentett, bár Sanova úr nem volt híján sem a bátorságnak, sem a kardforgató tudománynak.

Persze azért voltak történetek, amelyek nem egészen úgy történtek, ahogyan azt Sanova úr elmesélte.

Egyszer például egy idős hölgy tartott délutáni összejövetelt fiatal unokahúga tiszteletére, aki valamilyen családi tragédia folytán akkoriban költözött hozzá. A délutánon megjelent Sanova úr is, s minden a jól begyakorolt forgatókönyv szerint zajlott, minden férfi ott legyeskedett az alig serdülő hajadon körül. Kivéve Sanovát. Ő egész délután az idős hölgy mellett mutatkozott, és szellemes tréfákkal mulattatta kis számú hallgatóságát. Úgy látszott, megnyerte a hölgy tetszését, mert búcsúzáskor nehezen ugyan, de kicsikart tőle egy vacsorameghívást, amely csak neki szólt!

Ekkor értették meg barátai, mire is ment ki a játék! Sanova egyedül kíván eljönni és megelőzve valamennyi vetélytársát, egyedül vág neki a fiatal lány meghódításának.

— Ezt jól kitaláltad! — veregették meg a vállát később, italozás közben.

A meghívás nem is váratott magára sokáig, s pár nap múlva — holdtöltekor — Sanova újra ott találta magát az idős hölgy hosszú, jól megterített asztalánál. Legnagyobb meglepetésére az ifjú hajadon elutazott valahová, legalábbis nagynénje ezt állította. Sanován nem látszott csalódottság, egyetlen arcrezzenésével sem árulta el, hogy számított-e erre a lehetőségre vagy sem. Továbbra is szellemes-kellemes társalgónak bizonyult. Miután végeztek a vacsorával, átvonultak a szomszéd helyiség hatalmas kereszt alatti társalgó asztalához, hogy elfogyasszák a kávéjukat.

Sanova úgy ítélte meg, hogy ez az a pillanat, amikor bizalmasabb hangot üthet meg. A ház úrnőjének első, nőkkel kapcsolatos megjegyzésére támadásba lendült.

— Valóban, nagyon sok nővel találkoztam és… barátkoztam — kezdte. — De higgye el, egy idő után nagyon unalmassá válik a sok női szeszély, az állandó mesterkedés, fondorlatok kitalálása, ajándékok küldése… és mindez miért? Egy pillanatnyi örömért.

— Szavaiból mintha csalódást éreznék ki — szólt kissé kétkedve a hölgy.

— Inkább fásultságnak nevezném — felelte Sanova a felettük lévő arany feszületre pillantva, melyről Jézus fásulta nézett vissza. — Azt hiszem, ha hosszabb ideje ismernénk egymást, jobban megértené mindazt, amit el szeretnék mondani. Igazi tartalmas kapcsolatra vágyok, mint minden más halandó. Az olyan… futó kalandoknál mindent megkaphat az ember, csak éppen megértést, bizalmat és őszinteséget nem.

— Megtisztel a bizalmával, de miért mondja mindezt nekem? — kérdezte a hölgy és értetlenül megrázva a fejét legyezőjével eltakarta dekoltázsát.

— Nos, megmondom! Eddigi beszélgetésünk alapján úgy látom, önben teljesen megbízhatok. Sőt, talán ön az, aki ki is tud elégíteni engem.

— Miket beszél! — kiáltott fel a hölgy, miközben hiúság és felháborodás viaskodott benne.

— Vessen meg, dobasson ki, de kérem, előtte hallgasson meg! — folytatta Sanova lelkesen, és látszott, hogy egyre jobban beleéli magát a jelenetbe. — Higgye el, nagyon unom már a fiatal lányok vihogását és a kiéhezett feleségek szeszélyeit. A sok szégyenkező nőt, akik csak azért emlegetik állítólagos lógó mellüket, hogy az emberből dicséreteket csaljanak ki, s csak azért csalják meg a férjüket, mert sohasem volt annyi bátorságuk, hogy vállalják önmagukat, és szerelemből menjenek férjhez! Önnek azonban nincs miért hazudnia, nincs mit rejtegetnie. Önnel őszintén beszélhetek, s ha valaki, akkor én aztán tudom, hogy az arc ráncai és az… altest feszessége között semmilyen összefüggés sincs…

— Miket merészel! — vágott közbe a hölgy.

— Kérem, engedje, hogy befejezzem! Nekem ön kell! — kiáltott fel Sanova és lélekben nyugtázta teljesítményét. — Ugyan mire vársz — gondolta. — Hiszen te is alig várod, hogy megtörténjen. Úgy döntött, egy kis időt ad a nőnek a gondolkozásra, s jót húzott az odakészített vörösborból.

Talán ha fehérbor lett volna.

Akkor talán észrevette volna, hogy színe egy kissé zavaros a belészórt méregerős altatótól. Így viszont saját lelkesedésének lendülete terelte el figyelmét szokásos éberségétől.

— Ha azt hiszi, hogy most szellemes volt, akkor nagyon téved — felelte hidegen a hölgy.

— Ha azt hiszi, hogy most vicceltem, akkor viszont ön téved — válaszolt Sanova.

— Jól tudom, hogy magában csak arra vár, hogy én is vallomást tegyek, amin aztán majd jót mulathat ivócimboráival — mérgeskedett a nő, és összeszorított ajkakkal várta a bor hatását.

— Hogy mondhat ilyet! — szörnyülködött a férfi, bár a rémület inkább az altató hatásának szólt. — Ugyan mit fogok mondani a cimboráknak? — tette fel magának a kérdést, de válaszra már nem maradt ideje, mert végre elaludt.

Pirkadatkor a nyílt mezőn tért magához, s első felismerése — azon túl, hogy rettenetesen fájt a feje — az volt, hogy teljesen meztelen!

— Úristen! — gondolta, és megpróbált felülni, ám fejében két hatalmas dob szólalt meg. Keserves nyögésekkel kelt fel, és gondolatai a ruhaszerzés felé fordultak, bár valahol mélyen a lelkében már tombolt a sértettség és a bosszúvágy.

— Legalább valami madárijesztőt találnék, hogy a szemérmemet eltakarhassam — füstölgött, s életében most először szégyenkezett a miatt, amire mindig büszke volt.

A telihold persze megvilágította a terepet, így még az éjszaka maradékának jótékonyságában sem bízhatott. Keleten pedig már ugyancsak világosodott az ég alja. Sőt, rohamosan hajnalodott, mintha minden összeesküdött volna ellene. Lassan, imbolyogva elindult, s pár perc múlva, talán a mozgás, talán a hideg hatására a szédülése is enyhült. Nem sokkal később, esti vendéglátójának a házához vezető bekötőút kereszteződéséhez ért, ahol a kőfeszület alatt egy bóbiskoló koldust pillantott meg. Más körülmények között észre sem vette volna, most viszont bármilyen ruháért bármit megadott volna. Odalépett hozzá, és erősen megrázta a vállát.

— Hé, ébredj! — szólt rá. — Szükségem van a köpenyedre!

A koldus meglepődve eszmélt, nemigen értette, miről van szó, és eltartott egy pár pillanatig, amíg eljutott az agyáig, kivel áll szemben.

— Hallod, a ruhádra van szükségem — sürgette Sanova.

— Azt látom — felelte nyugodtan, majd felállt és kioldotta a darócruhát összetartó kötelet. Ekkor derült ki, hogy a ruha gyakorlatilag egy felhasított zsák, melynek ép sarkát sisakként használta. Szótlanul levette és ekkor derült ki, hogy alatta meztelen!

— Nincs egyebed, csak ez? — kérdezte idegesen Sanova.

— Nincs. Ez mindenem — felelte. — De ha akarod, vedd el nyugodtan, én majd koldulok a barátoktól másikat.

Sanova egy pillanatig habozott, s bár nem kellett attól tartania, hogy valaki ebben a korai órában erre tévedhet, sietve magára terítette a zsákot.

— Nem sajnálod? — kérdezte végül annak ellenére, hogy nem érdekelte a válasz.

— Ez az ő üzenete számomra — felelte az, és a feje feletti feszületen lógó Jézusra mutatott.

— Milyen üzenet? — kérdezett vissza Sanova és megpróbált hunyorogva a Jézus festett szemébe nézni.

— Minden koron átsüt, és mindenki lefordíthatja magának — felelte a koldus.

Sanova nem tudta, hogy a fejfájása ellenére nevessen-e vagy bosszankodjék a koldus magasztosságán, melyet csupán póznak tartott.

— Ha te tudnád, mennyien és hányféleképpen fordították már őt maguknak!

— Bármi is történik ebben a világban, úgy kell tennünk, hogy az mindig visszavezethető legyen hozzá.

— Ugyan már te ostoba! — tört ki Sanova. — Neked fogalmad sincs róla, mennyi rossz történik a világban.

— Ne keseredj el, ha úgy látod, hogy őszintétlen, hazug világban élsz. A jóság mindig megtalálható benne, mint látod — biccentett a kereszt felé. — És te bármilyen úton indultál, ide mindig visszatérhetsz.

— Lám, mire mégy a jóságoddal? — kérdezte Sanova. — Itt maradsz meztelenül, fagyoskodva, rákényszerülve, hogy megalázkodj és kéregess!

— Én nem alázkodtam meg — felelte nyugodtan a koldus, és mosolya egyre inkább zavarta Sanovát.

Megdöbbent.

Érezte, hogy ez a találkozás jelent valamit, csak nem tudta eldönteni mit. A társadalom, amelyből jött, általa ismert és elfogadott szabályok szerint élt, még ha ezáltal hazuggá is kellett válni néha. Mégis! Hazugságaival együtt is működött!

A koldus világa viszont nem illett ide. Ez egy lehetetlen világ volt, amely ilyen lehetetlen helyzeteket szült. Egy szerencsétlenül járt Jézussal, és sikertelen emberekkel, akik még magukon sem tudtak segíteni, nemhogy másokon.

Úgy érezte megfertőződött, bepiszkolódott ezzel a világgal. Ráadásul az előző este történt megaláztatás a LEHETŐSÉGET vette el tőle. Természetesnek tartotta, hogy ha valamit meg akart tenni, azt meg is tehette. Tehát ha nem is tette meg, ott volt a lehetősége annak, hogy az legyen, és úgy legyen, ahogyan azt ő akarja. Este azonban tudomásul kellett vennie, hogy volt valami, amit nem tehetett meg, bármennyire is szerette volna.

— Majd én megmutatom neked! — mondta és felállt.

Miután elvégezte, amit akart, kezével fogta össze a köpenyét, hiszen kötele nem maradt, és sietve indult hazafelé. Az égen egyszerre jelent meg a nap és a telihold, s abban a pillanatban nem lehetett eldönteni, melyik is világítja meg jobban a feszületre nyakánál fogva felhúzott meztelen koldus testét.

Hogya György