Simon Bettina: Rengeteg állat a vonatból, Jelenkor Kiadó, 2024
Ebben a dinamikusan változó szövegvilágban bármi és minden költészetté alakulhat, a „fontos dolgok” reduktív kategóriáján tovalendülve reflektorfénybe kerülnek a vonaton kihallgatott telefonbeszélgetéshez hasonló hétköznapiságok. – Kádár Fruzsina recenziója Simon Bettina verseskötetéről.
Simon Bettina második kötetének beszélője átlép a valóság szövetén tátongó résen, hogy megmutassa, az üresség nem azonos a hiánnyal, bármely buszmegálló, városi pad, tovasuhanó vonatkocsi, minden helynélküli hely szöveggé formálható. A Rengeteg állat a vonatból alapélménye az a felütésben körvonalazódó metapoétikus igény („A vers, anyám, az, aminek nincsen / helye” [Vers]), amely hiátustöltő szándékkal tagadja az írás kimerevített pozícióit, a törésvonalak közül megszólaló én szemében a szöveg olyan valóságszerű referenciapont, amely megfigyelés és lejegyzés inherens kényszerét hívja elő, mindez pedig az újdonságkeresés költői attitűdjéből eredeztethető („A személyesség új kategóriájára vágyom” [A kétségbeesés évei]).
Legyen szó szakmai visszhangokra adott reflexióról, beszédkényszerrel járó nehézségekről, hagyományhoz való viszonyról vagy a „megfelelő” téma megtalálásának abszurditásáról, a szövegek többségének centrumában az írás problémája áll. Üdítő annak artikulálása, hogy költészet – nyelv – valóság hármasa képlékeny viszonyok rendszerében értelmezhető, legelemibb formájában mentes a pontos leképezés kényszerétől („Ezt is lehetne szebben mondani egy versben / […] de úgy hangzik, ha felolvasom, / mint egy fegyverdördülés / […] Nyugtalanít, hogy közöm van hozzá / így is, és újabban nyugtalanítanak / a konkrétumok a verseimben” [Röviden a hiperrealizmusról]), nem vonhatja ki magát az üres helyek struktúrái alól. Ennek értelmében válhat bármi verstárggyá, az elhidegült anya betegségének megragadása ugyanolyan kihívást jelent, mint az ürítés módozatainak szöveggé formálása. Egymással össze nem egyeztethető gondolatfoszlányok, véletlenszerűen felvillanó ötletek és bizarr képzettársítások (pl. a cream pie pornográf allúziója és Ralph Goings hiperrealista festménye) jellemzik Simon Bettina aprólékos tudatossággal megformált költői nyelvét, amelyben magas- és popkultúra, Bókay Antal és a Vészhelyzet George Clooney-ja egyaránt helyet követel magának. A beszélő párszor ki is szól a sorok közül, mintegy az olvasóra nevetve, hogy észrevette-e a mutatványt, iróniával felelve a banálisnak tűnő szerkezetekre rákérdező szólamokra: „kíváncsi volt, tudatos-e az utalás / az új versemben. Azt válaszoltam, / persze, pedig dehogy, s remélem, / ez másnak is eszébe fog jutni, / mert illik a költészetemhez” (35.). Ebben a dinamikusan változó szövegvilágban bármi és minden költészetté alakulhat, a „fontos dolgok” reduktív kategóriáján tovalendülve reflektorfénybe kerülnek a vonaton kihallgatott telefonbeszélgetéshez hasonló hétköznapiságok.
Az anya személyével foglalkozó versekben tapintható ki legtisztábban A kétségbeesés éveiben indítványozott vallomásosság: „A versírás mégiscsak őszinteség”. Ezek sokszor a kötet legszemélyesebb, de egyben legrejtelmesebb darabjai, az én és másik között feszülő gátak, sikertelen kapcsolatteremtési kísérletek lenyomatai, amelyeket elmondani nem lehet, csak elhallgatni. Az anya homályban maradó alakja a versíráshoz hasonló tematikus csomópont, már a felütés korábban idézett sorában is felbukkan („A vers, anyám, az, aminek nincsen / helye” [kiemelés tőlem – K. F.]), a beszélő költőidentitásának megkerülhetetlen része („[…] egy ideje nyugtalanít, / hogy nem tudom, olvas-e verseket, / és egyáltalán, értené-e a szándékaimat” [26.]), egyidőben tárgya és implikált olvasója a szövegnek.
A kötet művészi és banális kategóriáit egyensúlyozó versei bár kimondottan jól sikerült kísérleteknek mondhatók, az egyébként precízen megkoreografált szövegegyüttesből a szerelmi tematikát működtető darabok hatáskeltő mechanizmusai sok helyen kevésbé tűnnek kiforrottnak. Az egyes versekben remekül eltalált megszólalásmód a Néha lángost-ban már jócskán veszít erejéből, ahogyan Az olaj szaga vagy A macskád szaga beszédhelyzete sem lép túl vágyakozás és házasságtörés bejáratott retorikáin. Mintha hiányozna ezekből az a merész lendület, ami a Színes vagy A csipesz esetében verssé tudta oldani a választott tárgy mindennapiságát.
Poétikailag kifejezetten izgalmasak azok a helyzetek, ahol az egymással kérdezz-felelek módjára összekacsintó szövegek terében bomlanak ki logikai-tematikus párhuzamok: A halvány vonaton elmosódó állatkörvonalai a Röviden a hiperrealizmusról konkrétságtagadására, a Színes kisboltjának csomagolásaiban megmutatkozó egyszerűség A séta „hétköznapi” és „művészi” elkülönítésével szembeni értetlenkedésére játszik rá. Bár a versek nem szerveződnek ciklusokba, sajátos belső ritmikát képez az egyes motívumoknak, akár egész passzusoknak szövegeket átívelő, akár szó szerinti visszatérése, referenciaponttá válása: a Szabad versgép-metaforája a Versgép vagy címében bukkan fel újra; a Kedvenc verseim egyszerre utal vissza a Szerelmi költészetről problémafelvetésére (szerelmi líra lehetősége) és címzettjére (Györe Balázs); A csokoládévár, Jól szórakoznak, Édespedig ugyanazt a képet (a betegeket csokoládéval etető nővérek) járja körül három eltérő perspektívából. Ezt a szövegközi dialógust építik tovább azok a versek, amelyek létező vagy fiktív írások fogadtatására reagálnak (A lekvár miatt, A legkülönösebb levél), vagy a korpuszban előbb felbukkanó szövegekre utalnak vissza (Rúzs a pszichológusomnál, Kedvenc verseim), ez az önreflexív játék teszi még feszesebbé a kompozíciót. A visszatérő alakzatok dominanciája is hasonló funkciót lát el: a beszélő egy helyen bár tagadja a repetíció létjogosultságát („nem erősíti meg a tapasztalatot, / hanem a legelsőből apránként / és lassan mindent elvesz” [41.]), a korpusz egyértelműen különféle módosított ismétlésekből építkező, keretes versformák mentén szerveződik. Minderre legnyilvánvalóbban maga a nyitó- és záróvers mutat rá, az előbbi zárókifejezését adó üres hely az utóbbi címében köszön vissza, önmaga farkába harapó, körkörös struktúrába zárva a szövegegyüttest.
A Rengeteg állat a vonatból odafordulása a tovasuhanó pillanat felé bátor vállalás, a kötet versei nemhogy elzárkóznak az üres hely lehetőségétől, de sokszor maguk is azzá válnak. A referencialitással való játék, banális és mély gondolatiság egymásra vetíthetőségének felismerése üdítő hangot kölcsönöz a szövegeknek, izgalmas irányba tágítva a 2018-as Strandban megkezdett utat. Feszes formába szerkesztett, egyre meghökkentőbbé váló témák felé nyitó kezdeményezések ezek, keserédes pontosságú kísérletek, amelyekkel ugyanakkor vigyázni kell, mert sosem tudhatjuk, „hátha robbannak”.
Forrás: