Nem tudom, megengedhető-e, hogy egy recenziónak induló szöveg Tóth László friss kötetéről (Wittgenstein szóvivője, versek) textusaiba szubjektív gondolatok is vegyüljenek, olykor az esszébe fordulás töredék idejének határát súrolva (képességeim szerint), de mégis arra kell kérnem az olvasót: erre készüljön most (erősebb s csöndesebb hangú eszmecserére) – s ne hagyjon fel minden reménnyel; a vers végéig.

Erről majd később, hogy miért is ne. 

Előbb azt kell megmagyaráznom: oktalan-e, hogy szólok valami olyasmiről már e dolgozat első mondatában, mely egy esetleg később, a szöveglabirintus sűrüjébe hatolva válhat esedékes kihívássá? Nos, bevallhatom: már átgondolni képtelen voltam ezt a feladatot, úgy, hogy abban szigorú határvonalat képezzek a költő és a jó barát között; az életmű és a legújabb kötet között; ez egyszerűen kivitelezhetetlen. Túl sok köt össze engem Tóth László személyével, sok évtized munkakapcsolatai, baráti találkozói, eszmecseréi, s mindabban annak élményszerű-fokozatos fölismerése, hogy ez a sok együtt töltött idő mindig olyan tudással gyarapított, mely szinte észrevétlen rakódott le bennem abban a pillanatban, s majd, sok nappal, héttel, hónappal később – amikor valamely pillanatnyi kihívásban kapóra jött, hogy erre csak-csak tudom a választ, a megoldást – tűnődtem el azon, ekkor, magam felületességét ismervén: no, hát ezt meg mikor, kitől, hogyan tanultam?

Ez a tanítás lényege, gondolom, s ez a tudás jelenléte s szerény megkapaszkodása ott, ahol erre befogadó szándékot talál, tapasztal. De ne magamról beszéljek, terelődjenek át szavaim; ám azt még röviden ki kell fejtenem: mire gondoltam a tanítás lényegéről Tóth László esetében? Mindenekelőtt és elsősorban: az ismeretanyag lankadatlan gyűjtéséről és továbbadásáról, arról a több embernyi teljesítményről, mely munkásságát jellemzi. S ebben semmi baráti túlzás nincs – kéretik itt, bővebb információszerzés érdekében, felütni egy „ki kicsodát”, avagy „ráguglizni” nevére – általában a rövid összegzések is „riasztóan” hosszúak. Munkái megkerülhetetlenek, ha a (cseh)szlovákiai magyar irodalom fejezetei iránt érdeklődik, kutat valaki; azok, ha a magyar színjátszás regionális (Pozsony, Komárom) teljesítményeire, eredményeire fókuszál az „adathalász”; és „dettó”, mikor a csehszlovákiai magyarság életéről, mindennapjairól kell számot vetni. S ez még csak érintőleges felvillantása életműve „peremvidékének”; szót sem ejtettem műfordításairól; igaz, ez már főhivatása részelemének tekinthető, hisz elsősorban költő, esszéíró, mesepoéta, s hát, ha nem mondtam volna: költő, költő és költő. 

Mindig megdöbbenek, hogy mennyire – az.

Polihisztori – avagy inkább szépírói s művelődéstörténeti – működése, azon belüli örökös műfaji szabadon csapongása, is ebből fakad. Ösztönösen, magam legalábbis így vélem, önmaga alkotói helyzetét, lehetőségeit, személyes történelmét, annak határait és határtalanságait kutatta, mikor a (cseh)szlovákiai irodalom múltjának és eredményeinek összegzésére vállalkozott. A színház önmagában a poézis egy válfaja, s hát, ha az ember dramaturg, miért ne „fertőződne” meg? S mi mást tehetne, ha verset ír: meg kell ismernie közösségét, szűkebb olvasótáborát, meg kell értenie értelmét a szólásnak; hogy, persze, annál nehezebb utat választván egy kicsit alakítani, formálni próbálja őket. De portrék sorával bizonyíthatja az ismeretlen olvasónak: ismerlek téged, s nem csupán azt akarom, hogy te ismerj meg engem. És ismeri mindenkori korát, helyzetét, s bár a versek jövőjét, emlékezetét mindig az utókor dönti el, annyit biztosan állíthatok: nagy, korszakos művek mellett vannak olyan apró, finom érintései, melyek múlhatatlanul idézik majd fel az „oly korban éltem” örök tanúságát. Erre csak egyetlen példát említek: duplán szerencsések vagyunk, hisz Tóth László munkáira már a kezdet kezdetén fölfigyeltek kortársai; recenziók s tanulmányok hosszú sora elemezte majd minden lépését; ebben tetten ért szerencsénk azért dupla, mert néhány éve ezek javát egybegyűjtötte, s válogatott versei társaságába illesztette. Így nem kell, legalábbis első pillantásra nem kell rákeresnünk, s főleg nem kell olyan szövegek után kutatnunk, melyeket amúgy szem elől tévesztenénk. Miként ebben a kötetben (Átváltozás, Ister, 2003) olvashatjuk egy korabeli kortárs esszéíró egyébként alapos, tárgyszerű, megfontolható esszéjét a költő addigi köteteiről, ám abban olyan mondatokat is: „Konkrét hazafogalom helyett maradt a tárgyi meghatározatlanság bizonyos mértékű meghatározottságot sürgető problémája, mely a lírai költészettel kapcsolatban is szükségszerűen felmerül. És vigaszul megmaradt számunkra Kölcsey Ferenc megszüntetve-megőrzött hazafogalma, és a szocialista országok gazdasági-politikai integrációjának programja”. Persze, az első másodpercben akaratlanul elmosolyodunk ezen, az idézet mellé illesztvén a költő szinte számlálhatatlan ide illő művének egyikéből a kiegészítést: „mi végső soron magunkat / rúgtuk, haraptuk, tömködtük át / az örökkévalóból / az örökkévalóságba”(Elégia. A nőkhöz). S rendben is vagyunk, ám azért el-eltűnődünk – ugye – az idézetpáron. Honnan kellett eljutni s hová is tartunk – ma? Nem óhajtván erősebb aktuálpolitikát idecsempészni, csak utalok azon politikai törekvésekre, melyek a mát szövik át meg át – s azok valós lehetőségeire, ha úgy tetszik, valós valóságára.

Ki tudna erről érthetőbben s világosabban beszélni nekünk, ha nem ő, kérdem időnként magamtól. Adott, ugye, egy budapesti születésű gyermek, aki öt esztendősen Szlovákiába kerül – bocsánat: Csehszlovákiába – ahol magába szív egy kötődést, a kulturális identitás teljességét, harminchét évesen visszatelepül Magyarországra, 1986 és 2005 között ott él, de kiadói, lapszerkesztői, avagy minden más tevékenysége elsősorban a szlovákiai magyar írók közösségéhez köti továbbra, serkenti, szorgalmazza a magyar irodalmi műhelyek s programok minél erőteljesebb nyitását egy nagyon fontos szűk két évtizedben; majd visszatér ifjúkorában kialakult szűkebb pátriájába. Van ebben a kicsit szűkebben vett identitási térben valami világpolgári attitűd, valami irigylésre méltó, érzem én meglehetősen sokszor, ugyanakkor – a verseiben elmerülve – jobban átgondolva ott van valaminek a folytonos hiányérzete, valami állandó készülődés, felkészülés arra, ami inkább nincs, mint van, de minden bizonnyal létezik. Úgy van ott bennünk, a nyelvben, mit örökké érteni próbálunk, miként testünkben a lélek – vagy felismerjük azt, vagy nem, s vagy őt ismerjük fel akkor, vagy soha már. Érzem, néhányan felszisszentek iménti szavamon (világpolgár), de nem érzem túlzásnak. Nehéz helyzet ez, egy költőnek bizonyosabban nehezebb. Mert bele lehet kiáltani a párizsi éjszaka csöndjébe, hogy „hazatér a fiad”, de hová térjen haza az, aki leginkább a senki földjén érzi valahol magát? Ez lehet egy keskeny sáv két országhatár – nevezetesen a csehszlovák és a magyar – között, hol meg-megáll, tűnődve, hová is tart most? Az „itt” és az „ott” összefeszülése pumpálja vénáit, gyorsítja vagy épp lassítja vére futását; „Afféle innen oda, / onnan ide állapot ez az enyém”, (/út/leírás avagy Németóra), írja egy  amúgy számottevő vershelyen, ugyanott olvashatjuk gondolatfutamát a születés előtti pillanatok lehetséges tragikumáról, „…mi lett volna, ha… / Akkor most egy kiköpött germán lennék. / De nem vagyok az. / És orosz se, / és cseh se, és szlovák se, és… magyar se… / Se-se, se-se, se-se.” Ki tudja hát, mikor repül levegőbe asz a föl-földobott kő, s hová hull, mikor nem a senkiföldjére? Nem ars poeticák, de élethelyzetek sora teszi Tóth László verseit oly otthonossá az „itt” és „ott” közteseiben épp úgy, mint a nyelv előtti költői létezés nyelvének vallatásában. A haza, a hol kérdését viszonylag könnyedén elintézi, elegendő volt neki ehhez úgy hatvannyolc év, eddig, az összegzés – itt és ott merítvén – így hangzik, avagy így is, magunk olvasatában: „…hallani sem, / látni sem a magának / hazát teremtő / hazátlan” (Vers a költőről); „Otthonaidban idegen vagy / az idegenség az otthonod” ([Idegen szobák]); „Testem-országom, / hontalan’ – hazám, / lettem: szolgálom, / görcsökben, lazán. … Vagyok magamra / utaltan, fázón, / létem magasba / emelem: zászlóm.” (Magasba emelem). Bár(?) – „fel-felriad éjjelenként / álmaimból Magyarország.” (Fel-felriad álmaimból). A kérdőjelet fentebb, kérem, tekintsék az én olyan szubjektív megjegyzésemnek, mely arra utal: innen nyithatnánk igazán tágasra azt a kérdéskört, mit eddig taglaltunk, s mi mélyebben elemezhetné, körüljárhatná, hol is terül el valójában az oly annyiszor megénekelt senkiföldje? Tóth László válasza erre a kérdésre egyértelmű, egy sokszor idézett költemény felütését idézem most, amikor mondani, szavalni, vagy csak hivatkozásként hallottam, gyakran eltűnődtem: érti-e mindenki annak mélységét? „A versírás: honfoglalás, / és minden vers / teremtett haza.” (Vers a költőről). 

Ne nyissuk hát tágasabbra a fenti, eddigi polémiát, maradjon inkább a versállapot filozófiája; pártszóvivők helyett szóljon hozzánk Wittgenstein szóvivője: Tóth László. Kinek új kötetét az életműbe frissen kóstolgatók izgalmas, meghökkentő élményként foghatják föl, lapozgathatják, ám a költő világát jobban ismerők amolyan összegző folytatásként élhetik meg. Igaz, jó messze kell visszamenniük az időben, úgy 1975 tájára; szerzőnk akkor kezdte írni s ciklusba gyűjteni a Széljegyzet darabjait, s annak azonnali, első hangütése már s még a Vers előtt címet viseli. „minden kis szög bőröd alatt / fényesedik” – írja abban, s pár oldallal később már ez a friss, mostani kötet sejlik föl előttünk e néhány sorban: „fölsejlik előtted, / kibomlik / a nyelven túli éden” (Innen és túl). 

Így s itt kapcsolódik, magam vélekedése szerint, a friss kötet az életműhöz; s itt s így ahhoz, ami talán egész életében majdhogynem egyedüliként foglalkoztatta Tóth Lászlót: viszonyaink a világhoz, a létezéshez, kötődéseink a szavakhoz s a szavak mögötti térhez, dimenzióhoz, talán csöndhöz, avagy lassan elülő tompuló lármához, zajhoz – hiszen a nyelv előtti világ szüli meg számunkra a nyelvet, mellyel kimondhatóvá teszünk valamit, ami kimondhatatlan. „A nyelvvel rögzített vers a végtelen végesítése” – írja a szerző is könyve útra bocsátójában, s majd, még ebben az írásban, a versnek adja át a stafétát: „És ebben a nyelv előtti áldott pillanatban mindketten egyszerre pillantjuk meg / a semmi üvegében végigfutó belső remegést.” (A nyelv előtt). S majd következik az alámerülés az élet egyszerű, hétköznapi infernójában, ami tulajdonképpen annyira a költőre vall, életműve folyamatos szervesülésére, hogy akár – ez kissé közhely – az egyes szakaszok önkényes összeolvasásával is jellemezhetjük, mondván: kezdetben volt A hangok utánzata, majd jött az Átkelés, jöttek a lassuló, rezignált Széljegyzetek, s a szembenézés után az Istentelen színjátékkal íme, eljött az alámerülés végső összegzése: „Mondatunkhoz olykor mi csak a csend vagyunk.” (A kép nyers).

Első mondataimban talán említettem: számomra nehéz objektív tekintettel ráközelíteni akár csak erre a kötetre, akár az életműre (van négy-öt olyan verse, melyeket havonta egyszer-kétszer el kell olvasnom, immár évtizedek óta), de, birkózván a történettel, el-eltűnődtem azon: az a csönd a vers mögött, vagy a vers előtt, vagy a vers után keletkezik? Mindhárom, de mely a fontosabb? Melyik üt szíven jobban bennünket, ha és egyáltalán fölfogjuk azt az ütést? A vers mögött mindig ott feszül ez a csönd, s ha megértjük, fel is feslik talán; „készülj büszke bohóc / az előadásnak lassan vége / hajts fejet hát / de meg / ne hajolj” (A bohóc búcsúja); de a vers után is elszorítja torkunk; „Elkészültem / de még nem vagyok kész” (A delphoi trafikos); de legerősebb talán valóban a vers előtt: „S az ember utolsó mondatával kezdi el / élete első igazi mondatát.” (Wittgenstein szóvivője). Ez a kötet címadó s egyben utolsó verse; bölcsessége torokszorító, mind ahogy annak futó igazolása, talán, vagy inkább a szervesülő életmű kontextusainak egyik lehetséges olvasata, hogy a vers mottójaként Tóth László egy Wittgenstein-idézetet illesztett be: „Aki álmában mondja, »Álmodom«, még ha közben hangosan beszél is, annak éppoly kevéssé van igaza, mintha álmában azt mondaná, »Esik«, mialatt tényleg esik az eső. Még akkor sincs igaza, ha álma valóban összefügg az eső neszével.” Eddig Wittgenstein, s most olvassuk mellé Tóth Lászlót, 1975-ből: „Jó éjt, esik. Hullnak szögek. / Hallod menet, hallod jövet. / Hullnak. Esik./ … S rettegsz immár a verstől is, / mely mint szívedbe szúrt tövis, / megint megöl. // Jó éjt tehát. / Esik, esik.” (Vers előtt) 

S itt akár csöndre is inthetném magam, ennél jobb végszót nem nagyon találhatnék, de nem állom meg, így, a mondatok ösvényén, hogy azért közelebbről közelítsünk Wittgensteinre. Miért is az ő szóvivőjeként lép elénk a költő? Jó, tudjuk, értjük, a Tractatus (avagy Tractatus – Logico-Philosophicus) ihlető hatását; ha valaki csak egyszer átrágja magát azon, a memóriája nagyon szép idézeteket raktároz el, s ezekkel – ha úgy adódik – lazán, szabadkézzel bánhat, valahogy olyan Esterházy-módra: „Én többször elolvastam a Tractatus-t, így, mint verset. Tehát nem nézem meg az állítások radikalitását, erejét, egyáltalán, hogy mihez képest mit mond. … Tehát mindezeket én linken használom, így lehetne összefoglalni.” (Esterházy-kalauz 36. p.). S bár Esterházy Péter a 3.12-őt említi, mint választóvonalat a könnyed és ráeszmélőbb olvasási mód között, magam a Tóth Lászlóét a 3.13-ban rögzíteném: „Tehát a kijelentés még nem tartalmazza saját értelmét, de tartalmazza a lehetőséget, hogy ezt kifejezze. (A «kijelentés tartalmának» az értelemmel bíró kijelentés tartalmát nevezzük.)” Íme, a lehetséges kulcs, a pont, ahol a költő lehetőségét érzékelte annak, hogy kimondjon valamit abból, ami ‘mondatlan’, de melléillesszen néhány ‘mondhatatlant” is; noha nem kimondva; maradt az mondhatatlan, de mégis némiképp elvarrta, noha legkevésbé önmaga előtt, néhány eddigi kijelentését a hol-ról, a miért-ről, a honnan-ról, ám csak érzéssel, finoman, úgy téve meg, ahogyan eddig tehette azt, jól tudván: „– az értelmezés lényegemtől foszt meg.” (Kötélen).

S még egy-két szó – nem állom meg, hogy azért megemlítsem: ezt a kötetet akár az életműtől függetlenül is élvezettel olvashatja a kortárs (bár attól függetlenül, mint mondtam, nem ajánlatos). De azért itt is vannak utókorszakos versek, gondolván itt önmagunk utókorára, s nem csupán nemzedéki, de közösségi, polgári utókorra is – mert hogy némiképp abban vergődünk. Nap mint nap szembesülünk olyan kihívásokkal, melyeket nem árt(ana) tudatosítani, világgá kiáltani. Lapozzunk csak bele, így, az utolsó bekezdéseimben, úgy, ahogyan a könyvesboltban szoktuk, átpörgetvén a lapokat, itt-ott megállván egy-egy mondatnál. „A múlt századi kis költőket / ugyanazok a pusztító történelmi viharok / és ugyanazok a társadalmi kataklizmák nevelték, / miként a nagyokat is.” (Kisded értekezés a múlt századi kis költőkről). No hát, hogyan is hangzott az a bizonyos Kölcsey-utalás, itt, fentebb? Majd emitt akad meg szemünk, kissé sokáig olvassuk, az eladó már szelíd-türelmesen pislant felénk: „ügyetlenül megigazgatod nyelveddel a műfogsorod / – akár mosolyoghatnál is – /, számlákat, szállítóleveleket írsz, / könyvcsomagokat állítasz össze, / könyvcsomagokkal cipekedsz, / a postán sorakozol egy órát, / már második hónapja nem tudtál telefonszámlát / s közüzemi díjat fizetni, / ma este sem fogsz híradót nézni, / a fenébe a választásokkal, / tele a tűrőképességed” (A Költészet Napja). Hoppá, mondjuk, azt érezvén, mégis csak jobb a vers és a nyelv előtt létezni, talán. Hisz a múlt századot magunk mögött hagytuk-e? A költő válasza: „Most a tegnapi ellenségem a szövetségesem. / És a tegnapi barátom az ellenségem. / Tegnap a mai ellenségem utasított, hogy a mai szövetségesem legyen az ellenségem. / Ma a tegnapi ellenségem int, hogy a tegnapi barátom legyen az ellenségem. / Tegnap még lázadoztunk ellene, hogy a barátunk határozza meg, ki legyen az ellenségünk. / Ma még elfogadjuk, hogy a tegnapi ellenségünk utasítson, ki lehet a barátunk, és ki nem. / / Kábán néz maga elé Ádám, zúg a feje” (Szövetségek). 

Zúg, morajlik, miként a nyelv előtti csönd. Ma még artikulál. S hogy esik-e? Zuhog. Lassan befolyik küszöböm alatt az özönvíz. De lehet, csak álmodom az esőt – „kiégtek utolsó közös álmaink” (Nincs segítség). … S lám, mégis van. Akad. Ígértem mondandóm elején, sort kerítek a feleletre : miért biztattam az olvasót, hogy ne hagyjon fel minden reménnyel; a vers végéig. A válasz roppant egyszerű, megéléséhez elég egy, vagy több élet. A recept, ki mástól, természetesen Tóth Lászlótól származik, egy elrejtett mottóé (A vers címe: Vers a költőről) az életműben: „Ahány vers kell, hogy élni tudj, / annyi élet a versben.”  

Tamási Orosz János

Tóth László: Wittgenstein szóvivője – avagy Mondatok a ‘mondatlan’ és ‘mondhatatlan’ regényéhez. Versek. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.