Ha ma az őszre gondolok, zavarba jövök. Valaki azt mondta, hogy ez a legalkalmasabb időszak arra, hogy az ember megtalálja önmagát.
Lehet, hogy így van, ám ahhoz, hogy ezt eldöntsem, olyan embert kellene találnom, aki megtalálta önmagát…
Na de hogyan is állunk az ősszel? A költői lélek ilyenkor aranyló falevelekről, fürtöktől dagadó szőlőtőkékről álmodik, ám a mindennapokkal való alaposabb szembesülés komoly gondolatokkal terheli őszváró kedélyünket. Régen ilyenkor mifelénk a családok nagy többségének gondolatai a betakarítás, a szüret körül jártak, s bizony a szőlőt felvásárló borüzemtől le a szentesi útig hosszú sorokban álltak a különböző márkájú, megrakott teherautók és pótkocsis traktorok. A gazdák elégedetten számolták a több mázsa szőlő után járó pénzt.
Ma már nincs borüzem, a kisgazdák számára nehéz (legalábbis nehezebb) feladat a szőlőt vagy a bort eladni. A megélhetés akkor sem volt könnyű, de mára mintha külön kihívást jelentene…
Valami megváltozott…

Persze, van szőlő és bor is van bőven, csak éppen a gazdálkodás módja változott egy kicsit és a haszon nagyobb része is más zsebekbe vándorol. „Ők”, valóban „szüretelhetnek”…

Szóval ezek az őszök már mintha nem „olyan” őszök lennének, mint hajdanán voltak, sőt mi több, a tavaszaink és a teleink sem olyanok, mint régen. 
Eltart egy ideig míg megértjük, hogy a természet változik, és mi hiába fogjuk hajtani, hogy most ősznek kell lennie, ha egyszer már nem lesz ősz… és nem lesz tél…
A régi, hófúvásokkal teli telek is enyhébbek, ráadásul robbanásszerű melegek váltják őket, miáltal észre sem vesszük, és hirtelen már el is búcsúztunk a tavasztól. De a telet értelemszerűen továbbra is télnek, a tavaszt pedig tavasznak nevezzük, holott valami „egészen mást” kaptunk cserébe. Mintha azt várnánk, hogy a természet – csak azért, mert mi így szeretnénk – ismét hozzánk idomul, hozzánk időzíti az évszakokat. Mert ugye megszoktuk, hogy aminek nevet adunk, az az. Ám lassan rengeteg dolog, aminek egykor nevet adtunk, nem ugyanaz, mint régen és amint tapasztaljuk, a természet sem kíván alkalmazkodni hozzánk…

Milyen jó is lenne, ha legalább lépést tudnánk tartani a köröttünk lévő változásokkal, s nem utólag kellene nevén neveznünk őket! Milyen jó is lenne, ha – évszaktól függetlenül – megtalálnánk önmagunkat, s nevén tudnánk nevezni a dolgokat!

Petrarca jut eszembe. Végrendeletében a szűkösen élő jóbarátjának Boccaccionak egy bundát ajándékozott, hogy az a Certaldo körüli hegyekben sétálva meg ne fázzon. Akár az „őszi magára találás” példája is lehet.  Az ősz illúziója talán valóban segíthet nekünk abban, hogy – a cudar időkre készülve – valamit mi is hagyjunk utódainkra, „Boccaccioinkra” …

Hogya György