A mleccsa kifejezést az indiaiak a VIII. században és a későbbi időszakban megjelenő muszlim kereskedőkre és kalandorokra használták.

India gazdag királyai dölyfös lenézéssel kezelték az észak-nyugat felől beszivárgó muszlimokat. Éppannyira tartották őket, mint a tadzsikokat vagy turuskákat (török eredetű népek), vagyis nem sokra. És persze, nem féltek tőlük. A mleccsa tehát a görögök által az északi népekre használt barbár (dadogó), esetleg a kínaiak által használt jóval finomabb, „balra gomboló” kifejezéssel azonos értékű, azok szinonimája. (A kínaiak ezzel a kifejezéssel jelezték lenézésüket a barbárokkal, mleccsákkal szemben, valószínűleg arra utalva, hogy ezek a népek még az öltözködés alapszabályaival sincsenek tisztában. Ők, természetesen, jobbra gombolták a ruhájukat.)

Az indiai fejedelmek keserves árat fizettek tévedésükért, fennhéjázó hozzáállásukért, a hübriszért. A mleccsák, vagyis a muszlimok ugyanis a 712-es első megjelenésüket követően fokozatosan meghódították az északi királyságokat, és Szabuktigin (986-ban) vagy még inkább Mahmud Ghazni (1001-1030 között) uralkodása alatt – akit a „bálványok ledöntőjeként is neveztek” – mérhetetlen és pótolhatatlan károkat okoztak Indiának. Mahmud összetörette az istenségek szobrait, felégette a szentélyeket, templomokat, és tízezrével ölette le a foglyokat, harcosokat, gyermeket és asszonyokat.

A mlecccsa kifejezést tehát az említett ismereteink alapján az alábecsült, fel nem ismert veszély kifejezőjeként is értelmezhetjük. (Manapság, az Európába áramló migránsok képviselőit gúnyosan „agysebésznek” nevezve, a mleccsának újabb, korszerűbb megfelelője is született. Legyünk őszinték, ma éppúgy nincs pontos elképzelésünk arról, hogy a lenézett „agysebészek” – pár évtizeden belül – miképp fogják befolyásolni Európa jövőjét, miként az akkori indiai királyoknak sem volt a mleccsákkal kapcsolatos reális jövőképük.)

Ám, mint nagyon jól tudjuk, nemcsak keleten történtek „alábecsülések”, a „mi portánkon” is rengeteg ellenpéldát ismerünk a szeretetet hirdető keresztények túlkapásairól. Hadd említsem Kürillosz alexandriai püspök esetét, aki izgató beszédeivel annyira felhergelte a keresztény csőcseléket, hogy 415-ben a tömeg egy Péter nevű, alacsonyabb rangú klerikus vezetésével egy templomba hurcolta Hüpátiát, korának kiemelkedő filozófusát, matematikusát és asztronómusát (többek között az asztrolábium és a hüdroszkopion felfedezőjeként is ismerjük), és vaskampókkal szaggatták szét a testét.

A fenti analógia egyik mondanivalója tehát az is lehetne, hogy a kegyetlenkedés nem csupán az iszlám vagy keresztény vallás kísérő megnyilvánulásaként jelent meg történelmükben (Ghazni, Kürillosz), hanem a tudással és az ismeretekkel (Hüpatia) együtt irányították fejlődésünket.

Amikor tehát Guénon írásaiban az ősrégi civilizációk írni-olvasni nem tudó elitjének magas szintű tudásáról olvastam – amely tudás szemmel láthatóan örökre eltűnt –, fájdalmas érzéssel gondoltam arra, milyen jó lenne, ha a mi mai tudásunkat kegyetlenkedés-mentesen tudnánk tovább örökíteni.

Nyilván idealisztikus elvárás, de ha az íróember figyelembe veszi saját lehetőségeit – és ezek között nem feltétlenül szerepel a világ megváltásának feladata – akkor „az ember nemesebbé válásának folyamatában” olyan „fegyvernemet választ”, amely eddig a lehető leghatékonyabbnak bizonyult.

Igen, az író (legalábbis némelyikük) fontos szerepet kíván vállalni az olvasó szellemi fejlődésében, s érthető, ha ebbéli szándékában az esszé mellett köt ki. Nincs ugyanis az a civilizáció és nincs az az irodalom, amely kétségbe vonná az esszéisztikus gondolkodás jelentését és értékét.

Számomra különösen azért értékes műfaj, mivel személyesen kötődöm hozzá.

Nem titkolom, hogy szeretem az esszét, különösen a jól megírt esszét. Úgy vélem, hogy a Montaigne és Bacon korszaka óta eltelt időszakban fontos utat járt be, s az emberi öntudat erősítése mellett tett egy meghatározó lépést is: a múlt tendenciának meghosszabbításával közelebbivé, érthetőbbé tette a várható eseményeket. Az újkori mleccsák korában pedig mindennél fontosabbnak tűnik az adott helyzet pontos értelmezése.

Van azonban az esszének egy gyengéje, éspedig az, hogy meglehetősen „reménytelen” műfaj. Ez alatt az olvasottságát, népszerűségét értem. Bár az esszé az értékes gondolatok megjelenítésének leghitelesebb formája, mégsem vetekedhet a regényekkel, vagy a versekkel. Talán, mert valamivel többet vár el az olvasójától, mint a regény vagy a vers.

Valójában mind az esszét író, mind az esszét olvasó személy helyzete nagyban hasonlít az önmagával sakkozó egyénhez. Mert mit tesz az, aki önmagával sakkozik? Leül, kitalálja, kidolgozza, megtervezi saját stratégiáját (nevezzük, aminek akarjuk), majd megfordítja a táblát és ugyanazzal a szellemi potenciállal, ugyanazzal a fegyvertárral ellenlépésen töri a fejét. Az esszéíró hasonló cipőben jár, hiszen önmaga fogalmazza meg a kérdéseit, amelyekre, jobb híján maga próbál meg válaszolni.

És mit tehet az olvasó?

Elolvassa az író kérdésekkel és válaszokkal teli írását, és ugyanott van, ahol a szerző. Ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ, mint az író, s gyakran ugyanazzal az eséllyel.

Talán ezért is reménytelen azt várni az olvasóktól, hogy esszét olvassanak. Az olvasó ugyanis választ vár. Állandóan ítélkezik és dönt. Az esszé kérdéseivel, analógiáival szembesülve azonban ráérez a döntés és az ítélet felelősségére. És ez nem mindig kellemes. Ezért az esszé az ilyesfajta érdektelenség miatt, saját magányába fulladhat.

Pedig hát a logikusan gondolkodó embert pontosan az önmagával való „feleselés”, a szellemi rendteremtés igénye, s az aktuális kérdésekről való elmélkedés hajtja előre, sőt bizonyos értelemben az esszéizálás nem pusztán intellektuális korlátgyakorlat, hanem életgyakorlat: felkészítés a védekezésre, felkészítés a hibák elkerülésére, azok minimalizálására. (Lásd, az újkori Európában megjelenő mleccsák társadalmi szerepe!) Ebben a megközelítésben az esszé szólhat bármely aktuális kérdésről, ha tudatosan, átgondoltam megfontoltan közelít a témájához, s eleget tesz mindazoknak az elvárásoknak, amelyek a pontosságban, rávezetésben és elfogulatlanságban nyilvánulnak meg.

Igaz, abban, hogy az esszé mennyire köti le olvasóját, az írónak meghatározó szerepe van. A jól megírt esszében ugyanis az író, mintha labirintusban „terelgetné” olvasóját. A labirintus annyiban különbözik az útvesztőtől, hogy a bejárattól egyetlen út vezet a középpontig, s bár közelítés közben az olvasó (és az író) hol közel, hol meg távol kerül kitűzött céljától, végül mégiscsak célba érnek. (Az útvesztőben különböző alternatív lehetőségekkel találkozhatunk, amelyek között nem egy zsákutca is lehetséges.) Az író tehát célja, elképzelése szerint magabiztosan

„vezeti” olvasóját a felismerésig.

Miután az esszé a szellem embereinek kiváltsága, a szellem emberei képesek felismerni az esszében rejlő lehetőségeket, s e lehetőségeken belül tudásuk bővülésével, cselekvésük jó értelemben vett befolyásolhatóságát. Bár a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű, lényegében így jutunk el a reménytelenségtől a tudatos tettig.

Az olvasás tehát a kulcs, ennek segítségével lehetünk képesek legyűrni a reménytelenség műfajának korlátait, s általa nyílik meg az út a gondolati potenciál tettekre váltásához.

Hacsak.

Hacsak nem becsülünk alá valamit.

Még egy percig elidőzve a fent említett történelmi hasonlatnál, természetesen tudatosítom, hogy a történelmi események ilyesfajta egyszerű egymás mellé illesztése éppen, hogy nem lehet feladata az esszének!

Ghazni és Kürillosz példájának, tettének összepárosítása – esetleg bármely más történelmi analógia – árulkodhat bizonyos tendenciózusságról, de nem felelhet meg az esszé küldetésének és nem merítheti ki annak lehetőségeit. Ez olyasfajta szerencsétlen szellemi erőlködés lenne, mint Antonio Pollaiuolo 1475-ben Szent Sebestyénről festett képének (London, National Gallery) túlzottan erőltetett megszerkesztése. A szimmetrikusnak szánt, háromszögelésben szerkesztett freskó pontosan kifejezi azt, amiről beszélek. Kellő szemlélődés után a kompozícióban, az egymáshoz illesztett, egymásnak feleselő, egymást kiegészíteni szánt alakok gyanús természetellenséget jelenítenek meg. Ilyesmit érezhet az olvasó is, ha egy esszé történelmi analógiák segítségével akar megfogalmazni, netán erőszakkal sugallani valamit, ami már régen tudott, lerágott, értelmezett.

Ha már analógiákkal akar dolgozni a szerző, akkor a „felhasznált” történeteknek úgy kell kiegészíteniük egymást, mint a zenében a Tartini-féle hangoknak, tehát a különböző rezgésszámú hangok együtthangzásának; vagy miképp a zenekar esetében, annak különböző csoportjai, a fúvósok és vonósok összhangja adja meg azt a dallamot – az olvasónak a felismerés örömét –, amely túlnő az „illesztés” módszerén, annak fogalmán, önállósul és új jelenségként érvényesül.

Az analógia tehát nem célja az esszének, csupán eszköze, miként az esszéolvasás sem egyszerű tudáshalmozásról szól, hanem az így szerzett tudásnak a vitakészségünkbe és cselekedeteinkbe való beiktatásáról.

Más kérdés, és ezt a figyelmes olvasó is joggal felvetheti: ugyan hány esszét kellett volna elolvasnia Ghazninak vagy Kürillosznak, hogy céljait, eszközeit megváltoztassa? Az eddigiek folyamán volt-e esélye az esszének, hogy bármit is elérjen? Sőt, tovább megyünk, van-e az esszének manapság esélye arra, hogy az emberek gondolkodását, tetteit megváltoztassa, befolyásolja?

Azt megállapíthatjuk, hogy az esszé alkalmas a tudás, még inkább a tudomány eredményeinek közvetítésére is, amiben persze hasonlít a tanulmányra – a szerző mindkét műfajban szabad kezet kap az értelmezésben – , ám az esszé közvetlenebb, „hétköznapibb” módon tálalja a tudomány legújabb ismereteit; nem beszélve arról, hogy sokkal rövidebb úton jut/juttat el bizonyos önmaga által kitűzött kérdések meghatározásáig, megválaszolásáig. Ha úgy vesszük, népszerűsítő szerepként/feladatként is meghatározhatjuk ezt a funkcióját.

De ezzel nem adtunk választ a feltett kérdésre, alkalmas-e az esszé arra, hogy az emberek gondolkodását befolyásolja? Ha az olvasók egy részét nem érdekli az esszé, akkor ugyan miért olvasna tudományos igényű esszét?

Nos talán azért is, mert – a mleccsa jelenség mellett – előbb-utóbb szembe kell néznünk a tudomány kihívásával is. Hiszen épp a különböző tudományoknak köszönhetően egyre több olyan ismerettel szembesülünk, amelyeket már értelmezni is képtelenek vagyunk. Be kell látnunk, hogy a műszaki világ egyre inkább a tudományos „specialisták” számára marad ismert, felhasználható és értelmezhető, s mi már csak az interpretációk interpretációival szembesülünk.

Be kell látnunk továbbá, hogy az ismeretek fejlődése mellett egyre gyorsabb ütemben nő az élettapasztalataink avulási sebessége is! A sok változás hatására nemhogy a lépést nem tudjuk tartani, de a változások annyira terhelik gondolkodásunkat, hogy mintegy menedékként maradunk a számunkra utoljára értelmezhető „levelnél”, annál a szintnél, amelynél még otthon éreztük magunkat, biztonságosan mozogtunk, legyen az telefonos, számítógépes program, befektetési stratégia vagy más.

Sajnos, úgy látszik, az emberi szellem még nincs felkészülve egy integrált tanítás befogadására.

Bár a lifelong learning (LLL) – ami ugyancsak sokat segíthetne az esszé népszerűsítésében – mintegy negyven évvel ezelőtti felbukkanása óta fontos része lett az életünknek, és elemei, eszközei és területei folyamatosan változnak, fő feladataként még mindig a munkaerőpiacot határozza meg. Tehát a termelésben élőket. Ennek egyik lehetséges veszélye a következő: ugyan ki fog „felvilágosító esszét” olvasni, ha egzisztenciális érdeke (és munkáltatója) azt kívánja majd tőle, hogy ne foglalkozzon „tudatmódosítónak” minősített esszékkel. Másrészt, ha az LLL nyit(na) is a humán élet felé, metodológiája alapján felvetődik kérdés: nem „betanulásról” van-e inkább szó, valódi „megértés” helyett?

Itt lép be az életünkbe ismét az esszé újabb – valójában már nagyon régi – változata, a „kétkedés esszéje”.

A kétkedés típusú esszének nem a kétely emberekben való elültetése az elsődleges célja, hanem inkább annak a vélt vagy valós hiánynak a jelzése, amely eddig szerzett hiányos ismereteinkből eredeztethető.

Ebben a megvilágításban, az esszében a kétely elültetése, a kétely megfogalmazása sokszor arról szól, hogy rá akarja bírni az olvasót arra, hogy vallja be, mi az, amit nem tud! Nem azt kell szégyellni, amit a tudomány új és még újabb eredményeiből nem tudtunk értelmezni, hanem önmagunkkal szembesülve azt kell bevallanunk és felvállalnunk, hogy vannak ismeretek, amelyeket illene tudnunk és mégsem tudjuk! A saját értékeink fel nem ismerése és elhanyagolása önmagunk lehetőségeinek is a lebecsülése.

Az esszé célja tehát az olvasó szellemi életében egy biztos pont kiépítése, megszerzése. Ez a bizonyos biztos pont nem lehet merev dogma, nem lehet megállapodottság, hanem a megszerzett tudás és az imént említett kétely állandó ütköztetésének rugalmas kezelését kell, hogy jelentse. Ennek a szellemi állapotnak, ennek a tudásszintnek köszönhetően az ember bármely vita közben tudja „merre jár”, s ha netán számára ismeretlen területre is téved, akkor is megtalálja a módját, hogy tudását méltósággal „kezelje”. Az ilyen gondolkodó ember nem eshet Sziküóni Kleiszthenész hibájába, s nem agyonhallgattatással és gúnyolódással sújtja majd embertársait, hanem elfogadja, hogy a kételkedő ember célja nem az, hogy kételyt szítson és az sem, hogy mindenki egyetértsen. Hiszen mint azt a történelem folyamán többször is tapasztaltuk, ha mindenki egyetért, az sem bizonyít semmit!

A helyzet tehát az, hogy a mleccsa-jelenségnek (kortársaink és helyzeteink alábecsülésének, fel nem ismerésének) köszönhetően Epimétheusainkból továbbra is van bőven, Prometheusból viszont egy sem.

Persze, az is elég lenne, ha Phókionjainkat nem mérgeznénk meg.