Vladimir Holan: Levél II.
„Ha majd a rózsák, melyek az imént még vért hánytak, az utolsó bimbóig becsukják szájukat,
s a tüdőbajos csalán
a bojtorjánnal barátkozik, szívesen látom önt
a kertemben, amim nincs.
Szívesen csókolom meg mindkét kezét,
szívesen beszélgetek önnel egy pohár bor mellett a galagonyasövénynél,
bár ilyenem sincs.
S e levelet is úgy írom, mint senki más azok közül, kik szerették önt,
hiszen már én sem vagyok…”
(Tóth László fordítása)
Első olvasásra nem értettem meg ezt a verset. Nem azért akartam megérteni, mert verselemzésre készültem, hanem mert meg akartam érteni „valamit”, ami a szépségével megérintett.
Miért hánynak a rózsák vért? – tettem fel magamnak a jogosnak tűnő kérdést. A rózsa a fontosabb vagy a vér? A kérdés felvetése egy esszét is szülhetne, hiszen mi másról szól egy igazi esszé, mint a költészetről?
Holant, aki azt állította, hogy: „A vázlattól a műhöz vezető utat térden csúszva tesszük meg.” önmagából kiindulva kell megérteni.
A kötet összeállítói szerint ez a vers 1968 és 1977 között született. 1968 őt is megérintette, a vörösök teljesen elveszítve a demokráciának még a látszatát is, erőszakkal vonultak be Csehszlovákiába, hogy megőrizzék azt, amit aranyborjúként hirdettek, és azt, amit csizmáikkal tapostak el. Valamit, amit súlyos lenyomatú eszményként csempésztek az emberek fejébe.
Igen, a rózsák csak vörösek lehetnek, döbbentem rá.
Meg lehetne szebben fogalmazni a vörös elnyomást, mint vért hányó rózsákkal?
A költő, aki „letépi a történészek plakátjait”, csak a vörösöktől akar szabadulni, akik annyi vért ittak, hogy már vért is hánynak! S a kis párttitkárok és párttagok éppúgy hordozói a vörös eszmének, mint Ezra Pound ama nagy port kavart versének „hősei” az arcok, mik a fekete (-inges) ágon jelentkeznek.
„Ez arcok jelenése a tömegben:
Szirmok egy nedves, fekete ágon.”
Nálunk vértől volt vörös az az ág…
Holan az eszményi „írói kávéházat” keresi, ahol nyugodtan elbeszélgethet a szabadság megszemélyesítőjével, a megfoghatatlan és elérhetetlennek tűnő eszménnyel, s a genius lociról, amely körüllengi az országnyi kávéházat.
A tödőbajos csalán, amely csíp, de tulajdonképpen egészséges. Ugyanakkor beteg, mert ebben a környezetben kell, hogy éljen. Felsorolni is nehéz számos gyógyhatását, ám az egyik megüti a szememet: „Az egyik legjobb vértisztító.” Lám, vér!
S kivel szeretne barátkozni? A bojtorjánnal.
A bojtorjánnal, amelyet a nép lapunak, ragadványnak, buzogáncsnak nevezett.
Valamikor nagyon régen Hildegard Von Bingen természettudós, botanikus apátnő a rosszindulatú daganatokat kezelte a bojtorjángyökér segítségével, ám a népi gyógyászat vértisztító (ismét vér!) orvosságnak használta.
Ó, Vladimír! Nem(csak) a vért kellett itt nálunk megtisztítani, hanem ez emberek fejét, az agyukat kellett volna kondicionálni – s nemcsak csaláncsípéssel!
Ám a versszak záró sora egyértelmű: nincs ilyen hely, nincs kertem, amelyben a növények, hasznosak és kevésbé hasznosak, találkozhatnának. Nincs ilyen hely sem Prágában, sem az egész országban.
Szívesen csókolná meg a kezét és szívesen beszélgetne vele egy pohár bor mellett –
írja a költő a továbbiakban.
Nos, igen, a kézcsók. A nosztalgia egyik örök témája. Ma már nem szokás kezet csókolni. Pedig talán még inkább szükség lenne rá, mint hajdanán.
A mai fiatalok zömének agya éppoly elmaradott, korlátolt és befolyásolható, mint ama feketeingesek korában, a vörösingesek korában – mindig valami „szín alatt” leszünk vadak és barbárok. A kézcsók már nem tartozik a mindennapi életünkhöz…
„szívesen beszélgetek önnel egy pohár bor mellett”
Érti-e a ma embere, mit is jelentett egykor a bor melletti értelmes beszélgetés? El tudjuk ma képzelni, miféle beszélgetések zajlottak Vergilius és Horatius között, miközben a költészetről a társadalomról, esetleg a vinum és merum közötti különbségről (a vinumot vízzel hígítva itták, a merumot nem) beszélgettek?
Maecenásnak köszönhetően végigkóstolhatták a legjobb itáliai, tehát a falernumi, picenumi, tiburi, sabinumi, aminai és surrentumi borokat, sőt néha a legdrágább egyiptomit, a saisi bort is nyelvükre vehették?
El tudunk-e képzelni olyan barátságot, amely Horatius és Vergilius között szökött szárba, s amely nélkülözött mindenféle irigységet, álnokságot, számítást és rosszindulatot? Mert az ő barátságuk ilyen volt.
S ha már kézcsókról beszélünk, nem felejthetjük el, hogy Vladimír nőhöz intézi szavait! Valóban, akkoriban nők nem fogyaszthattak bort. Augustus császár felesége, Lívia Augusta volt az első, akiről feljegyezték, igenis szerette a bort, sőt saját bevallása szerint hosszú életét annak köszönhette.
Tehát egy Líviáról szól a vers, egy Líviáról szól a történet, akivel szabadon, bor mellett beszélgetve múlathatnánk az időt.
Vladimír nagyon jól tudta miről beszél…
A beszéd kialakulásának feltételeként általában a gégefő és a lágy szájpad egymáshoz viszonyított helyzetét jelölik meg; míg az embernél – a majomtól eltérően – az említett szervek nem érnek össze, így ez az anatómiai különbség tette lehetővé, hogy beszéljünk, s hogy – egyetlenként az állatok között – képessé tett arra is minket, hogy nyelés közben megfulladjunk. Persze, persze. Nemcsak nyelés, beszéd közben, pontosabban beszéd által is fúltak már meg…
Tudtuk tehát, hogy (bármilyen a gégefő és a lágy szájpad fekvése) nem beszélhettünk szabadon, s ez bizony meglehetős stresszel is járt, legalábbis azok számára, akik tisztán látták a helyzet reménytelenségét.
Ezért kellett a galagonyasövény mellett állnunk.
A galagonya ugyanis rendkívül jó szíverősítő és szívnyugtató hatású. Stresszoldó.
De ez sincs!
A költőnek semmije sincs, ha szabadsága nincs, ha nem találkozhat Líviával az eszményi kávéház eldugott kis sarkában – a képzeletbeli megnyugtató galagonya sövény mellett –, ahol gyengéden fogja társalkodónője kezét és koccintásra emeli poharát.
S végül a vallomás.
Úgy írja e sorokat, mint senki más!
Ő, ő maradt, senkihez sem hasonlít, egyéniség ebben az uniformizált világban (az 1960-as évekről beszélünk!) s érezni és szeretni tud…
S mégsincs.
Végre, letisztul a kép.
Hogya György