„A tudat a filozófiában és a pszichológiában az agy legmagasabb rendű,
csakis az emberre és állatokra jellemző funkciója,
amelynek lényege,
 hogy célszerűen visszatükrözi a külső tárgyak tulajdonságait és kapcsolatait,
megtervezi a cselekvést és következtet annak majdani eredményére.
Képes valamely fokig világosan észlelni a saját létünkkel kapcsolatos jelenségeket.
 A tudati folyamatokban közvetett vagy közvetlen módon ezek hordozója,
 az „én” is megjelenik, azaz az éntudat a tudatfogalom szükséges része.
 A tudat emberi fogalom.”

Márai a naplójában említi, hogy egyszer a teraszára kilépve egy döglött madár tetemére akadt, s mikor botjával megpiszkálta és kissé felemelte, meglepetésére a kukacok mellett hangyák tömege bukkant elő. Pontosabban „hangyaszerű parazita élőlények ezrei keringtek a madártetem helyén”. Elgondolkodott a rejtélyen, vajon miféle erő vezette ide a hangyákat? Mi mutatta meg nekik az utat, amely a lakomához vezette őket? Miféle ingerek, számunkra érthetetlen jelek vezetik a hangyákat az értékes tetem nyomára? „Az informáltságnak ebben a titokzatos céltudatosságában és sürgőségében van valami félelmetes” – teszi hozzá.
Tény, hogy még mindig nem tudunk mindent, vagy eleget a hangyák életéről, életük mozgatóerőiről.

Tény, hogy a saját életünk mozgatóerőiről sem tudunk sokkal többet…

Alan Sonfist kiállítóművész, akit sokan korunk Rousseau-jának is neveznek, egy New York-i galériában kétmillió (hogy ki számolta meg, nem tudom), Közép-Amerikából származó, katonahangyából álló „gyűjteményt” állított ki. A homokkal megszórt, téglalap alaprajzú, átlátszó, üvegfalú tartályban a hangyák fura alakzatokban rendeződtek újra és újra, míg a tartály falain kívül, szorosan egymáshoz érve látogatók ezrei vonultak körbe-körbe. Nyilván érdekes és elgondolkodtató kép lehetett, és sokaknak a fejében megfordult a kérdés: ez a jelenet vajon performansz, happening vagy mindezek paródiája? A hangyákat figyelő embermassza vajon jelentett-e valamit az embermasszát figyelő hangyáknak? 

Nem tudjuk, de érezzük, hogy itt egyfajta magasabbrendűségről van szó: a kettő nem ugyanaz. Tehát ahogyan a hangyák „nem figyelnek” minket, és ahogyan mi sem igazán a hangyákat figyeljük.

Ám, ha arról akarunk szólni, hogy mi, emberek önmagunkat mi módon figyeljük, akkor talán Goethénél kezdeném. Nem egy filozófiai írásánál, hanem egy útleírásának a részletével.

Egyik levelében írja, hogy valamelyik opera díszletként szolgáló – az egész színpad hátterét betöltő – vászonfalára emberi alakokat, pontosabban székekben ülő közönséget festettek, s a valós közönség és a festett közönség közötti színpadon játszódott a cselekmény. Ettől már csak egy kényelmetlenebb helyzetet tudok elképzelni, azt, amikor Párizsban az egyik színpad díszleteként egy hatalmas (több méter magas és széles, tehát valóban hatalmas) tükröt helyeztek el, egy kicsit oly módon megdöntve, hogy a nézőtéren senki nem mozdulhatott nem nyúlhatott az orrához, nem vakarhatta meg a fejét anélkül, hogy azt mindenki ne látta volna!

Sajnos, a New York-i „vendégszereplő” hangyák semmit nem mutathattak be a tetemmegtalálási technikájukból, nagyon rövid időn belül elpusztultak.
A tudomány akkori ismeretei szerint, a hangyák csak nagyobb csoportokban képesek együttműködni. Ha csak hatan-nyolcan vannak, érdektelenül, unottan tologatják a kis galacsinjaikat, és ebből a felállásból soha nem születnének hatalmas termeszvárak, kitűnő szellőzéssel, befogott rabszolgákkal és hasonló luxussal. (Megjegyzem, hat-nyolc „homó” sem lett volna képes önmagában Göbekli Tepét, Stonhenge-t, egyetlen piramist vagy a kínai nagy fal egy-egy részét felépíteni.)
A teremtéshez, a nagy művek alkotásához tehát tömeg kell, állapíthatjuk meg, miközben sokatmondóan az égre nézünk.

Marad a játék a gondolattal, mit is jelent számunkra, hogy akár díszletként, akár egy valóságos tükörben látjuk önmagunkat, ráadásul, úgy, hogy körös-körül ismeretlen emberekkel vagyunk körülvéve. Tudatunk ugyan reagál, értelmezi a kérdést, ám receptivitásunk, felfogóképességünk jelzi, hogy itt az átlagos agy számára megerőltető feladattal állunk szemben.

Valami rémlik a Heisenberg-féle határozatlansági elvből, de semmi konkrétumot nem tudunk belőle hasznosítani. Így bizony szembesülni kényszerülünk azzal a kérdéskörrel, amelyről kétségbeejtően keveset tudunk, s amelyet egyelőre képtelenek vagyunk megmagyarázni, miképp azt az erőt is, amely akár a hangyákat, akár bennünket, embereket cselekvésre ösztönöz.

A művészet fel-felvillant lehetőségeket, melyek tükröt állítanak nekünk, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mindez édeskevés ahhoz, hogy valóban szembesüljünk önmagunkkal.

Persze, biztatjuk önmagunkat: nem baj, ha nem értjük s nem tudjuk a beáramló információkat rögtön rendszerbe illeszteni. Reméljük, hogy idővel, a végére a tudatunk majd összeállítja a képet, s a lényeg az, hogy a tudatos kíváncsiságunk és nyitottságunk meglegyen!
És egyáltalán mikortól foglalkozunk mi, emberek, a tudattal? 

Érdekes utalást találtam egy régi perui festményről, melyen alkotója egy olyan emberalakot ábrázolt, mely emberi voltunk mellett különös szimbiózist sugall. A képen látható emberi figura haját copfba font kígyók, fejdíszét szárnyak alkotják, oldalából és hátából különféle növények nőnek ki. Feltételezések szerint a termőföldek istenségéről szól a festmény. Sok képet kerestem meg az interneten, míg ráakadtam arra, amely leginkább megfelelt a leírásnak, és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy valóban termékenységi istenről szól a kép; a Moche-kultúra még sok meglepetést tartogathat a számunkra.

Mindamellett nem hagy nyugton az elképzelés, a sejtés, hogy valami másról is szólhat a mű. 

Vajon honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen, a peruiak által ismeretlen „lény” megfogalmazásra kerüljön?

Az igazsághoz tartozik, hogy valami hasonló lényre akadtak, Új-Guinea északi hegyeiben. Igen, egy zsizsikfajtáról van szó, amely majd´ harminc milliméter hosszú, és növények és állatok tucatjaival él a szó szerinti legszorosabb szimbiózisban! A növények egészen otthonosan húzódnak meg a Symbiopholus – ez a tisztességes neve ennek a lénynek – páncéljának fülkéi között, gyökereiket (a páncélok közötti résekben) egészen a húsáig mélyesztik, s ennek a szomszédoló növényzetnek köszönhetően még számos kerekesféreg, atka, nematóda (az intestinalis parazita orsóférgek, és a vérben, nyirokszövetekben, zsigerekben élősködő fonalférgek csoportjának neve) és baktérium teszi otthonosabbá ezt a képződményt.
Miként a hangyákról, az emberekről és a határozatlansági tényezőről, úgy erről a zsizsikről sem tudunk igazán sokat, de jóleső érzéssel töltheti el az embert, hogy a mindennapi életben nincs természetes ellensége. Semmilyen élőlény nem vadászik rá és nem fogyasztja. Így sokáig elél ott, Új-Guineában. Reméljük, mi sem fogjuk kiirtani…

Persze, nem tudok róla, hogy Peruban, azokban az időkben, amikor ama fura kép készült az említett istenségről (i.u. harmadik század), élt-e ilyesmi a perui hegyekben, tudomásom szerint nem, de ez nem mérvadó. A tény, hogy valaki foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a termékenység, pontosabban a termékenységet szimbolizáló lény meghatározása révén, valami ilyet kitaláljon s ábrázoljon, elgondolkodtató. Elképzelhető, hogy aki istenséggel foglakozott, az attribútumok keresése közben az isteniség lényegével is foglalkozott, tehát elképzelte a istentudatot. 

Istentudat!

Micsoda erő! Még az embertudatról sem tudtunk és már istenek tudatával ajzottuk képzeletünket. 

Feltételezhető-e, hogy perui ősünk nem holmi riasztó rémképet, hanem magának az embernek egy új (esetleg áhított) életformáját képzelte el?

Valahogy úgy vagyunk mi, emberek, ezekkel a tudományos dolgokkal, hogy ősi állapotunkban, ám áldott fantáziánkkal, hogy, hogy nem, „ráéreztünk” bizonyos összefüggésekre. Amikor a már említett Heisenberg-féle határozatlansági elvet említettem, amely szerint nem lehet egy adott pillanatban meghatározni az atommag körül keringő elektron helyét és sebességét, tehát vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat, akkor milyen közel járunk azoknak a kérdéseknek a megfogalmazásához, amelyeket ókori és középkori tudósaink és tudománykedvelőink – mondjuk, a tű hegyén elférő angyalokkal kapcsolatosan – nagyon komoly arccal tanulmányoztak. 

És vajon az ősi mítoszok lejegyzése közben, amikor az istenek tudatát (legyenek azok egyiptomi, maja vagy más ősi istenek) elképzeltük, formálgattuk, nem jutott volna eszünkbe, hogy egészen másképp is lehetnek a dolgok?

Guénon erről sokat tudott mesélni…

Ám csak a mi századunk, a huszadik század jutott el a felismeréshez, hogy ezeket az isteni tudatokat nemcsak mítosz, hanem tudomány segítségével elemezze.

Mi van akkor, ha Heisenberg, Schrödinger és a többiek nyomvonalán haladva elgondolkozunk azon is, vajon a tudat, az emberi tudat, a saját tudatunk engedi-e a magát vizsgálni? 

És ezzel a kérdéssel társítható – dilettáns módon – az elemi részecskék kétrészes kísérlete, amely kimondja, hogy egy adott elemi részecske mindaddig hullámrészecskeként viselkedik, míg detektálni nem akarjuk. Amint azonban bármilyen mérőműszert kapcsolunk be a folyamatba, az elemi részecske anyagi részecskeként viselkedik. Honnan „tudja” az elemi részecske, hogy megfigyelik?

Hogy a nagy Gribbint idézzem: „Úgy tűnik, mintha a kísérleti berendezésen úgy haladnának át, mint a hullámok, de az érzékelő eszközhöz (a detektorhoz) mint részecskék érkeznek meg. Néha úgy viselkednek, mintha hullámok lennének, néha viszont úgy, mintha részecskék lennének. A »mintha« nagyon fontos. Nincs mód arra, hogy megtudjuk, milyenek »valójában« a kvantumfizikai objektumok, mert mi magunk nem kvantumfizikai entitások vagyunk. Mi csak párhuzamot vonhatunk azokkal a dolgokkal, amelyekről közvetlen tapasztalatokat tudunk szerezni, vagyis a hullámokkal és a részecskékkel.”

Számunkra, egyszerű emberek számára felfoghatatlan, miképp zajlik ez a folyamat, de jelenlegi tudásunk (és tudósaink állításai) alapján ezeket tényként kezelhetjük.
(Bohrtól egyszer megkérdezte valaki, hogyan is kellene elképzelni ezt a dolgot az elektronokkal? A fizikus azt válaszolta: „Meg se próbálja!” Bohr tudta mit beszél: fizikus volt. A kvantummechanika valójában tökéletesen értelmes magyarázatot ad erre a jelenségre; de csak arra a jelenségre, amit megfigyelünk, vagyis a mérési eredményre. Azt viszont nem árulja el, hogy mi történik akkor, amikor éppen nem történik megfigyelés vagy mérés.)

Itt kínálkozik a kérdés a tudat véletlenszerű megfigyelésével kapcsolatban.

Sok ember, köztük sok tudós, összekeveri az elmét az aggyal.
Az agy neuronok, szinapszisok és biokémiai vegyületek anyagi rendszere.
A tudat olyan szubjektív tapasztalatok folyama, mint a fájdalom, öröm, vagy harag.
A biológusok azt feltételezik, hogy valamiképp az agy hozza létre az elmét, a milliárdnyi neuron biokémiai reakciói pedig a tapasztalatokat. Csakhogy eddig semmiféle magyarázatot nem találtunk arra, miként születik meg az agyból az elme…

Az agy-tudat kapcsolat tehát hasonló a kvantummechanikában ismeretes valószínűségi mezőhöz, amely sem nem anyagi, sem nem energiatermészetű. A szellemi koncentráció, intuíció, figyelem, tervezett problémamegoldó gondolkodás ugyanakkor eredményezhet a neuronhálózatokban aktivitást. (Ezt a bekezdést azért nem tettem idézőjelbe, mert bár távolról sem az én ötletemet és nem az én kifejezéseimet tartalmazza, de több könyvben is fellelhető, így a pontos, „első” forrását sajnos nem tudom meghatározni.) 

Nos, mi van, ha a tudat az említett példához hasonlóan, számunkra felfoghatatlan módon nem engedi magát megvizsgálni? Ha bármilyen módon mérni, vizsgálni akarjuk, akkor az elemi részecskék szintjén jelenlévő és bizonyított jelenséghez hasonlóan a tudat is „valamiféle más részecskeként” viselkedik, vagy csak egyszerűen „feloldódik”? 

Vagy itt van a John Kerr által megfigyelt jelenség!
Ez az ausztrál kutató, miközben a C. elegans nevű kis fonalféreg életsajátosságait figyelte, észrevette, hogy bizonyos sejtek halála a génektől függ. Vannak sejtjei az élőlénynek, amelyek sérülések, traumák vagy fertőzések következtében elfeketednek és elpusztulnak. Kerr azonban észrevette, hogy vannak sejtek, amelyek „sajátos strukturális változással elkezdenek »készülődni a halálra« – mintha elindították volna a »halál szubrutinját«.” Ezeket a sejteket nem érte trauma, nyoma sem volt gyulladásnak vagy üszkösödésnek, ennek ellenére megfakultak, kifehéredtek, áttetszők lettek, és elhervadtak, mint a liliomok a vázában. Kerr szerint a két folyamat között – üszkösödés/feketedés, illetve elhalás/kifehéredés – alapvető különbség van.„A sejtek ellenőrzött felszámolása aktív, veleszületett programozott jelenség, amelyet a halál génjei kontrollálnak” – állítja. Ennek a folyamatnak az apoptózis (elhervadt levelek vagy szirmok hullása) nevet adta.

Nagy kérdés, és sok-sok feltételezés irányában utat nyitó felfedezés. Vajon mely gének és milyen összekapcsolódás révén döntenek bizonyos élő sejtek eleve betervezett haláláról? Mert azt tudjuk, hogy egy élőlényben a gének és fehérjék hierarchiáinak, gradienseinek, kapcsolóinak és folyamatainak keveredése és sorrendje valóban képes arra, hogy fantasztikus anatómiai és fiziológiai komplexitást idézzen elő.
Ahogyan a témában járatos tudós megjegyezte: „Önmagukban a gének nem különösebben okosak.”

Nos, ha idővel kiderül, hogy az emberi gének is képesek hasonló programozásra – ne feledjük, hogy a C. elegans fonalféreg és a Homo sapiens majdnem ugyanannyi génnel rendelkezik! – egy másik lehetőség is kínálkozik a tudat, illetve bizonyos emberi sejtek „leállására”.
De ez túlnő az én lehetőségeimen, én csak úgy elmélkedem… 

Kérdésfelvetéseim nyilván sokat elárulnak tudománytalan hozzáállásomról – mint az imént említett ókori bölcsek kérdései –, ám az első lépés mindig a kérdés megfogalmazására való igyekezet.

Idősebb Plinius írja Zeuxisról, hogy olyan cseresznyefákat és cseresznyéket festett, hogy a verebek/seregélyek (?) berepülve összetévesztették az igazival. Mindezt csak azért hozta fel (és én is csak azért említem), hogy rámutasson a képzetlen néző viszonyára az igazi műalkotás és a nem műalkotás között. A képzett néző meg tudja különböztetni a felfestett gyümölcsöt a valóditól, a művet természetes másától a modelltől. Dilettáns végzettségem mentségére mondva jómagam is „csak” képzett nézője szeretnék lenni tudományaink fejlődésének, miközben nagyon jól tudom, hogy korom és alapképzettségem miatt a „lépést tartani” lehetetlen.

Mégis.
Én is, és aki soraimat olvassa, az is abban a reményben teszi, hogy autentikus egzisztenciákként lépünk fel, figyelünk és kérdezünk.

Jelen vagyunk. 

És feltételezünk.
Mert egyedül a gondolkodás, a mérlegelő és ítélő együttműködés juttathat el bennünket bármiféle felismerésig.

Hogya György