A hegynek nevezett szabályos dombhátat valamikor régen egy hatalmas, az emberi ész számára felfoghatatlan erő szakította ketté. Egy olyan erő, amely méretében túlnő az emberi képzeleten, és csak egyszerű mesék csodáiban tükröződik vissza, valahogy úgy, mint a napfény az esőcseppről. A hegy közepén egy óriási szurdokhoz hasonló hasadékot hozott létre, amelyet az erre gyakorlatozó vadászrepülőgépek pilótái találóan nő nemi szervnek neveztek el, persze közérthetőbb és kedveltebb nevét használva ennek a női testrésznek. A hasadék egyik oldalán azonban egy körülbelül három méteres sugarú szabálytalan félkör alakú kiugró sziklapárkány maradt, amely látványosan emelkedett az alatta fekvő hatvankét méteres szakadék felé. Izgalmas hely ez a turisták számára, akik három órát is képesek gyalogolni, hogy a szakadék szélén vonuló, a valamikori börtönrabok által kialakított turistaösvényen felkapaszkodva elmondhassák, megjárták az Ördögsziklát. Tovább úgysem mehetnek, mert bár az ösvény bekanyarodik a hegy északi oldala felé, sőt innen aszfaltozva folytatja útját, a hatalmas fenyőfák alatt kerítés, kis kapu, és rajta elhelyezett felirat jelzi, hogy magánterület következik. A távolban látható is egy lakájos villa teteje, de idegennek még nem sikerült oda bejutnia. 

Az ördögsziklának elnevezett párkányon — amelyről senki sem tudja miért nevezik Ördögsziklának, hiszen nincs rajta semmi ördögi, és eddig bizonyíthatóan maga a névadó sem jelent meg rajta —semmi sem található, még csak egy védőkorlát sem, hogy védje az idelátogatókat a leeséstől. A gonoszkodó emberek azt mesélik, hogy a hasadék bejáratánál fekvő falu vezetői szándékosan hagyják így, hiszen ha valaki leesne az alatta tátongó feneketlen mélységbe, az csak növelné a hely látogatottságát. Valójában azért nem épült még meg a korlát, mert a falu vezetői és a természetvédelmi hivatal képviselői között mind ez ideig nem született megegyezés a hely tulajdonjogáról. 

A látványosság látványosságának számít, a már említett villa tulajdonosa, egy Öreg Hölgy, aki villanymotorral hajtott tolószékében rendszeresen megjelenik, s nem messze a sziklapárkánytól, egy hatalmas fenyő alatt elfoglalja helyét. Állandóan egy komornyik kíséri, igazi múlt századi komornyik öltözetben — ettől anakronisztikusnak, egyesek számára komikusnak tűnik a jelenet. A férfi, aki majd harminc éve áll az Öreg Hölgy alkalmazásában, ilyenkor csendben várakozik, egyébként pontosan tudja, mikor mit kell tennie. Egy kerekeken gördülő asztalon jégbehűtött italt, aprósüteményt, látcsövet, rádiótelefont és egyéb különböző tárgyat tol maga előtt. Ezek között kiemelkedő, megkülönböztetett helyet foglal el kocka alakú fekete doboz, amelynek rendeltetése ismeretlen az idevetődő látogatók számára. Az Öreg Hölgy elengedhetetlen kellékei közé tartozik egy márkás fényképezőgép is, amellyel naponta rengeteg képet készít a vidékről. Senki sem tudja, miféle változások ragadják meg a figyelmét, mi az amit ennyire fontosnak tart megörökíteni. Egyesek a természetimádatával magyarázzák ezt a szenvedélyét, ám akik egy kicsit is ismerik a hölgy kapcsolatát az őt szolgáló személyzettel, kizártnak tartják, hogy a hölgy a fián kívül bármit is imádna. 

A hölgy ma alig pár felvételt készített, s szinte bosszankodva teszi az asztalra a fényképezőgépet. Ma nem ragadja meg a táj, nem történik semmi, ami felkeltené a figyelmét. Inkább zaklatottnak látszik. Van valami a levegőben, s bosszantja, hogy nem tudja mi az. Feltétlenül hisz a megérzéseiben, ám ma úgy érzi, valami rendkívüli teszi próbára a türelmét. Egyetlen, csuklóból induló mozdulattal küldi el a komornyikot, nem akarja, hogy ebben a lelkiállapotban mellette legyen. Az meghajtja a fejét, és csendesen visszavonul. Még a madarak is elhallgatnak egy pillanatra, mikor az őszülő férfi a ház felé indul. 

A végtelennek tűnő csendben a nő megpróbál megnyugodni. Lehunyja szemét, és mélyeket lélegzik. Egy idézetet mormol magában. Talán a gyengülő hallásának köszönhető, hogy nem hallja az idegen érkezését. Mikor kinyitja a szemét, a férfi már ott áll a párkány szélén, sőt, — a hölgynek nem csak a hallása de a szeme is gyengült az utóbbi években — mintha lebegne a mérhetetlen mélység felett. A nő meghökken, zavarja, hogy meglepték,  és abban sem bizonyos, hogy az idegen nem hallotta-e meg a mormolását. A bensőjében dúló érzelmek kavargása miatt nem is figyel fel erre a különös látványra. Tökéletesen meg van győződve arról, hogy a férfi nem lebeghet a párkány mellett, pusztán a képzelete és a forrósodó levegő okozta fata morganát. Éppen ezért nem is aggódik amiatt, hogy a férfi esetleg leesik. Érdeklődéséből mindössze egy: — Mi az ördögöt keres itt?-re telik, de ez is csak félhangosan. Az idegen pedig mintha hallaná a kérdést, elmosolyodik. Egyszerű szabású lenvászon nadrágot és mélyen kivágott, gombnélküli inget visel. Karcsú, középkorú férfinak néz ki, aki a visszatérő divat szerint hátul összefogja a  haját. A sok izzadó, fújtató turista után a férfi ápolt, jó benyomást kelt, a hölgy azonban félrehajtott fejével pontosan úgy szemléli a betolakodót, ahogyan az asszonyok a piacon a gyanús árut méregetik.

Egy pillanatra sem veszi le a szemét a hirtelen felbukkant férfiról. Első benyomása — melyre egész életében sokat adott — óvatosságra inti, s most is úgy hallgat rá, mint valami felsőbb hatalomra. Talán épp e férfi megjelenését jelezte neki a balsejtelem? Enyhe izgalom fut át a testén. Érzi, miképp lódul meg a vére, s rejtett zsigereiben is megjelenik a játékszenvedély okozta bizsergés. Mintha egy erős sakkpartnerre akadt volna, úgy fordítja figyelmét az újonnan megjelent, érdeklődési körét tekintve meglehetősen kétes természetbarát felé. 

Látszatra persze úgy tesz, mintha nem érdekelné a férfi — elvégre mégiscsak nő, még ha idős is —, és mint általában a völgy és a szemben nyújtózkodó hegyoldal változásainak szenteli a figyelmét. Látcsövét a szeme elé tartja, mintha meg akarna győződni arról, amit egy pillanattal korábban fedezett fel, majd ügyelve, nehogy túljátssza a szerepét, kedvesnek szánt mosolyt küld az időközben felé forduló fiatalember felé. (A szobalánya valahányszor ilyen mosolyt lát az úrnője ráncokkal barázdált arcán, elgondolkozik azon, vajon meddig képes még bírni ezt a szolgálatot.) A látogató illő távolságban megáll, udvariasan bólint, — az Öreg Hölgy számára ismerősnek tűnik a gesztus, ám hirtelen nem tudja hova besorolni a mozdulatot, amely pedig minden bizonnyal valami fontosat jelent számára — majd, mintha csak nemrég hagyták volna abba a beszélgetést, könnyedén megjegyzi: — Tudja, hogy az asztrológusok szerint a mai napon a Hold Sárkánya a farkába harap? 

— Valóban? — kérdez vissza a hölgy, s a magánya megzavarása miatti csendes dohogását csak fokozza, hogy a férfi továbbra is valamiféle bátorító mosollyal szemléli őt. A hölgy megszokta, hogy nyomás alatt tartsa a személyzetét, s az emberek szemlesütve álljanak gazdagsága és akarnok természete előtt. Most kimondottan zavarja a férfi részéről megnyilvánuló fesztelenség. Mintha beletaposna a tekintélyébe! Mintha semmibe venné a vagyont, amelyet összehozott, valamint az erőt és a céltudatosságot, amelyet megszemélyesít!

— Csak nem egy természetbarátot üdvözölhetek? — töri meg végül a kissé hosszúra nyúlt, hallgatással kísért méregetést. A természetbarát szóba belesűríti minden kételkedését, amely az elmúlt évek alatt az idelátogató természetbarátok természetimádatával és épelméjűségével kapcsolatban megfogalmazódott benne. Gyakran elgondolkozott azon, hogy amikor ideköltözött, talán jobban tette volna, ha a villával együtt megvette volna magát az Ördögsziklát is, és akkor zavartalanul élvezhetné a magányt és kilátást, ám a már említet tulajdonjogi huzavona miatt, ezt akkor nem tehette meg. Nemegyszer viszont kimondottan szórakoztatónak találta, ahogy a sok rövidnadrágos, fújtató turista kiszáradt ajakkal bámulja őt, amint jégbehűtött italát kortyolgatja a hatalmas fenyő árnyékában. 

— Így is lehet mondani —feleli mosolyogva a férfi, és a nő nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ebben a mosolyban valami fensőbbség bujkál —, de ha arra kíváncsi miért vagyok itt, az ön fiával van találkám. 

A nő arcára kiülő vigyort akár mosolynak is fel lehet fogni. Elégedett, kaján, visszavágó mosolynak. 

— A fiammal? — kérdi, s látszik, mennyire élvezi a beavatottak pillanatnyi fölényét. — Vele nehezen fog találkozni — teszi hozzá, s merev pillantását le nem veszi a férfiról. — A fiam ugyanis nincs itt —fejezi be végül, s úgy értékeli, nem árult el semmit, ami nem tartozik az idegenre. Aztán észbe kap és megkérdi: — De honnan ismeri maga a fiamat? — és ekkor érzi magában a bizonytalanság első jelét. — És kitől tudja, hogy egyáltalán van fiam? — ez az utolsó kérdés hirtelen veszélyes magasságba emeli a hangját, és ő maga is meglepődve tapasztalja, hogy elhamarkodottan váltott.

— Annak a véletlennek köszönhetően, amely az emberek nagy része szerint a világot kormányozza — feleli az idegen mosolyogva, és látszik, hogy sem a nő emelkedő hangja, sem készülő dühe nem félemlíti meg. 

— De maga tudja hogy ez nem volt véletlen, ugye? — mondja a hölgy nagyon lassan. — Az, hogy tud a fiamról, az nem lehet véletlen — folytatja gyanakodva. — Sokkal inkább valami törvényszerűség… vagy szükségszerűség — teszi hozzá, emelt hangsúllyal, s az arcán megjelenő gúny jelzi, hogy most épp fanyar humorát villantja fel.  

— A véletlen és a szükségszerű közösen irányítják az életünket, akár tudunk róla akár nem, akár elhisszük, akár nem. 

— Maga milyen bölcseket tud mondani — jegyzi meg a hölgy. —Azt viszont nem tudja, hogy a fiam hol található. —A kijelentés felér egy megfellebbezhetetlen ítélettel. 

— Dehogyis nem — hangzik szelíden a válasz. — Az ön fia Rómában van. Az imént hagyta el a Via Abruzzi utcai lakását, amelynek lakbérét ön fizeti neki. A homokszínű öltönyét viseli, és a korához képest nagyon csinos. Az ott sétáló nők lopva méregetik a rendszeresen megjelenő titokzatos fiatalembert, akit valami regényes mélabú leng körül. Nem egyikük szívesen barátkozna is vele, ám az ön fiát nem érdeklik a nők, felette áll az ösztönök csiholta szerelmi vágyakozásnak. Komoly dolgok foglalkoztatják, az élet értelmét keresi, s a komoly arc mögötti világ elérhetetlen annak számára, aki nem filozófiai mélységű ismeretekkel közelít hozzá.

— Honnan veszi ezeket? — kérdi egyre növekvő aggodalommal a hangjában a hölgy. — Már járt a fiamnál? 

— Igen, hiszen mint említettem, ismerem őt.

— De hogyan állíthat olyan őrültséget, hogy most vele fog találkozni, ha egyszer tudja, hogy több int ezer kilométerre van innen? 

A férfi mélyen a nő szemébe néz és megkérdi: — Asszonyom, hitte volna-e negyven évvel ezelőtt, mikor fiának apja megtagadta önt és a gyermeket, hogy valaha olyan gazdag és erős lesz, hogy bosszúból megölje azt a férfit? 

— Miket merészel!? — kiáltja színpadias mozdulattal a nő. — Azonnal hagyja abba!

A férfi azonban kérlelhetetlenül folytatja: — S mindezek után boldog életét szürcsöli az ártatlanok örömével. 

• Ki-cso-da-ma-ga? — szegezi gyűlölettel a férfinak a kérdést a nő.
• A fia barátja vagyok, egyelőre érje be ennyivel. 

—A fiamnak nem lehet ilyen barátja! —szögezi le dühösen a nő, és a telefonja után nyúl. Remegő kézzel tárcsáz, majd a füléhez emeli a kagylót. 

— Szervusz, fiam! Csak hallani akartam a hangod. — A pillanatnyi csendben érezni lehet az izgalmát. Ebben az időben nem szokta felhívni a fiát. Ezt a fia is tudja, ám nem akarja idegesíteni őt. Valahogy azonban mégis csak meg kell tudnia, igazat állít-e az idegen. Ez a hippi, aki most is csak bámul rá azzal az átható tekintetével, s közben mintha gúnyosan kinevetné. — Szóval a Via Abruzzin sétálsz. Gondolom a nőket bámulod, igaz? Remélem rendesen felöltöztél? Jó, rendben van. És mondd csak édes fiam, ismersz valami — itt megszakítja a beszélgetést és valami utánozhatatlan hangsúllyal az idegen felé fordul: — Hogy is hívják magát? 

• Csak mondja azt, hogy a Szpenta Mainju klubbéli barátja vagyok. 

— Szóval valami szpenta-klubos illetőt? Hosszú haja van… igen. Szóval igen? Hogy most készülsz vele találkozni? Azt nehezen fiam! Ugyanis most itt van nálam. Hát köszönöm, fiam. És vigyázz magadra. Hallod, nagyon vigyázz magadra! Mikor látogatsz meg? Ahh, már letette. 

Leteszi a telefont, és bár a fiát illetően kissé megnyugodott — aki ismeri a fia napirendjét, annak nem nagy kunszt megmondani, hogy adott pillanatban hol van a fia —, az idegennek a múltjával kapcsolatos megjegyzése tovább bosszantja. Honnan tud ez róla bármit is? Csak nem a fiától? Úgy dönt, egyelőre nem feszegeti a témát. 

—Lám, lám! A telefon jelenleg az ókori drámák deus ex machinája. Valamikor egy „gépileg” elővarázsolt isten oldotta meg a bonyodalmakat, és az akkori ember éppoly természetesnek vette az isten megjelenését és beavatkozását, mint ön most a mobiltelefon létét. — mondja szinte győztesen a férfi. 

— Miféle bonyodalomról beszél? — A nő értetlen és bizalmatlan. — Nincs itt semmiféle bonyodalom. A telefon nem oldott meg semmit, legfeljebb tisztáztuk, hogy ön ismeri a fiamat, és tudja, hogy ilyenkor merre jár. Ennyi az egész. Egyébként a fiam szerint maga rendes ember. Kár, hogy ez nem látszik magán. — Még dohog egy kicsit. — Állítólag valami természetgyógyász. Igaz? 

— Így van — bólint az idegen, mint aki várta az események ilyetén fordulását. — Önnek is segíthetek. 

A nő nevetésben tör ki. Rekedtes, keserű, bánatos nevetésben, amelyben pillanatnyi zaklatottsága és évek hosszú gyötrődése egyaránt ott rejtőzik. Mégis nevet. 

— Látszik, hogy rég nem nevetett ilyen jót — mondja a férfi. 

— Ugyan már — legyint. — Magának fogalma sincs mi mindent próbáltam már ki. A legdrágább orvosokhoz jártam, s higgye el, alaposan megfizettem őket. — Kezével mutatja mennyire alaposan. — Mégsem tudtak segíteni rajtam. 

• Mert nem találkozott még velem. 

— Nem tud maga nekem olyat mutatni, amit ne láttam vagy tapasztaltam volna — mondja keserű szájízzel a nő. 

Ekkor megjelenik a komornyik. 

• Hol járt mostanáig? — ripakodik rá a nő. 

— Jöttem, amint megkaptam a jelzést asszonyom — feleli gépies udvariassággal, és mutatja a kis jelzőkészüléket, amely azonnal jelez, amint a hölgy megnyom egy a szék karfájára szerelt gombot, majd az idegen felé fordul. Feladata, hogy körülugrálja az Öreg Hölgyet, ám ha szükség van rá, távol kell tartania tőle a kéretlen idelátogatókat is. Elég egy pillantás, és látja, hogy az idegennel el tudna bánni, ha sor kerülne rá. Egyébként az úrnőjénél is van gázspray. Minden esetre. 

— Szóval, nem tud nekem olyat mutatni, amit én ne láttam volna — jelenti ki magabiztosan. — Sőt, merem állítani fiatalember, hogy maga egész életében nem fog annyi érdekes dolgot látni, mint én. — Pontosan úgy mutat ujjával a férfira, ahogyan az igazgatótanács elnökeként mutat rá a hiányosságokra. 

— Nézze például azt a szerkentyűt! — leteszi a kis fényképezőgépet, és kezébe veszi a már említett, titokzatos rendeltetésű fekete dobozt. — Mit gondol mi ez? Ugye fogalma sincs? Mert ebből a szerkentyűből csak ez az egyetlen példány van a világon! Gondolja, hogy ez az egyedi darab hozzám került volna pusztán a véletlennek, és holmi ki tudja, ki által diktált szükségszerűnek köszönhetően, ha én nem akarom? Ha én nem teszek meg mindent annak érdekében, hogy az, aki feltalálta és megalkotta el ne dobja? Nos, ez a doboz talán a világ legdrágább fényképezőgépe. Az a szerencséje, hogy nem tud róla senki. Még a (huszadik) század elején készítette egy feltaláló, és tudtommal ez az egyetlen darab. Ám nem csak a kora miatt olyan drága, hanem mert ez az egyetlen, amely, mint a mai polaroid fényképezőgépek, azonnal elkészíti a képet. Igaz, nagyon kezdetlegesen — ne felejtse el, a (XX.) század elején készült — egy vékony fémfóliára vetíti a képet, de szinte megvárásra kész a felvétel! A szerencsétlen tudóst nem tudott érvényesülni, sőt élni sem… Az ugyan valóban a véletlen műve, hogy megismertem őt, de az csak nekem köszönhető, hogy ez az őrült ember nem dobta ki a szemétbe ezt a darabot. Lemezekkel együtt hoztam el tőle. Igaz, most már csak három darab fóliám maradt, tehát ezzel a géppel már csak három képet tudok készíteni. A feltaláló már rég halott, kétlem, hogy bárki is képes még ilyen fóliákat készíteni… — lassan elkalandozik az emlékezete, de feleszmél, és kicsinyelve pillant a férfira. Nem is tudom miért mondom ezt el önnek. 

— Talán, mert ismertem az illetőt. — mondja csendesen az idegen —, és jól ismerem a fényképezőgépet is. Valamint azt is, hogyan került önhöz. Valóban azt hiszi, hogy egy vak, és abszolút véletlen eredménye az, hogy például ez az ön által szerkentyűnek nevezett szerkezet önhöz került? Hogy túlélte a két világháborút, válságokat és különböző veszélyeket? Vagy netán az is csak véletlen, hogy éppen ma, amikor az ön fiával Rómában kell találkoznom, itt vagyok ön mellett?

— Ugyan miért ne lehetne az? — néz értetlenül a hölgy. 

— Az emberek gyakran hiszik, hogy urai tetteiknek, s ebből kifolyólag jellemük összhangban van a sorsukkal. És ebből a tévhitből eredően csak keveseknek adatik meg, hogy életük végéhez érve felismerjék: egész életük egy célirányos, tudatos terv megvalósulása, s a véletlennek nevezett történések egy magasabb rendű — életünk ideje alatt felismerhetetlen — szükségszerűség kísérőjelenségei. 

—Mi köze van mindennek a halandzsának a fiamhoz? — kérdi szigorúan, szemöldökét összehúzva az Öreg Hölgy. 

A férfi kérdéssel felel: 

— Ismeri az öreg ács történetét? 

Látva az Öreg Hölgy tagadó fejmozdulatát folytatja: — Nos, az öreg ács egy mezei oltár közelében egy hatalmas tölgyfát pillant meg. Első pillantásra értéktelen, korhadt, semmire sem való fának véli. Sem hajót, sem szerszámot nem lehet belőle készíteni. Álmában azonban megjelenik a fa, amely megszólal, és nekiszegezi a kérdést: „Te, értéktelen halandó ember, mit tudsz te a haszontalan fáról?” Felébredve és elgondolkozva rájön, hogy a fa a lehető legjobb helyen nőtt fel. Ha termő fa lenne, az emberek állandóan zaklatnák, bántalmaznák, leszednék a gyümölcseit, letörnék az ágait, a miatt ment volna idő előtt tönkre, ha pedig erdőben nőtt volna, már régen kivágták volna. A földoltár mellett viszont sokáig élhetett, és ilyen hatalmasra nőhetett meg. 

• Mit akar ezzel mondani? — kérdi a nő. — És miért éppen ácsot említett? 

— Ön egyszerre az öreg fa, amely lassan beteljesíti sorsát, és egyben az ács is, akinek megadatik a felismerés, hogy magasabb erők és elképzelések is léteznek köröttünk.

Az Öreg Hölgy idegesen pislant egyet. Miután az ő apja is ácsként dolgozott, érzi, hogy a véletlenekből ez egy kicsit több a soknál. 

— Azt kérdi miért ácsot említettem?  —  folytatja rendületlenül a férfi. — Ez éppen olyan „szükségszerű véletlen”, mint az, hogy a názáreti apja is ács volt, miként az öné is. 

A nő előrehajol a tolószékben, és dühösen kifakad: — Már mondtam, hogy nekem Ő semmit nem jelent! — Hangja végigsöpör a tájon, és a szurdok másik oldaláról visszhang felel. Szeme szikrázik, keze ökölbe szorul. Még mindig nem bocsátott meg Jézusnak, aki akkor nem volt mellette, mikor szüksége volt rá. — Az élet megtanított rá, hogy ne higgyek ezekben a dolgokban, csak magamban.

— Közölhetem önnel, asszonyom, hogy ezek a „dolgok” az ön hite, akarata és beleegyezése nélkül is léteznek — jegyzi meg a férfi —, és nem okolhat senkit sem azért, ami önnel történt. Születnek döntések, amelyeket adott pillanatban nem lehet értelmezni, sőt az ember nemegyszer hoz saját magával kapcsolatban is olyan döntést, amelyet később, az idő múlásával, értetlenül szemlél…

— Éppúgy döntenék mindenben —sziszegi összeszorított ajkakkal az Öreg Hölgy. — És ha ennyi mindent tud, akkor azt is tudnia kell, hogy nem magamnak köszönhetően kerültem abba a helyzetbe, amibe kerültem. A körülmények kényszerítettek rá, s ne akarjon meggyőzni, hogy ez szükségszerű volt! Nekem sohasem voltak kételyeim a döntéseimmel kapcsolatban — jelenti ki ellentmondást nem tűrően a nő —, és nem hiszem, hogy jogtalanul mást okoltam és büntettem volna. Ha már véletlenül — megnyomja a szót — így alakultak a körülmények, én szükségszerűen reagáltam rájuk. — Szeme vészesen villan a komornyik felé, látszik, hogy bár hosszú évek óta nem került szóba ez a téma, még mindig elevenen él benne. A komornyik mereven, rezzenéstelen arccal mered a szemközti hegyoldalra, ő már rég megadta magát a sorsának. 

— Akkor fogadja el azt is, ami most következik — mondja a férfi, és elindul a nő felé. 

A komornyik harcias mozdulatot tesz, hogy visszatartsa az idegen férfit, a nő habozik, ám végül leinti őt. Az idegen egészen közel lép hozzá, lehajol, és megfogja a kezét. 

— Emlékszik arra a játékra, amelyet gyermekkorában a falu végén játszottak? Egy körülbelül egy méter magas fatuskóra felállva hátat kellett fordítania a többieknek és hátradőlve várni, hogy azok elkapják. Maga volt az egyetlen a gyerekek közül, aki sohasem tudta rászánni magát. Mindig attól félt, hogy nem kapják el, maga földre esik és kinevetik. És ettől a nevetéstől félt a leginkább. Jobban, mint az eséstől. Mert maga elég sokat esett, de felállt. Azonban azt, hogy kinevessék, azt nehezen viselte. 

Néma csend a válasz. A nő csuklója mintha izzana férfi markában, és az Öreg Hölgyben emlékek mozdulnak meg, de nagy elszántsággal uralkodik magán. Úgy érzi, kiadná magát, ha bármit is mondana. 

• Igaz? — kérdi eltökélten a férfi.

Továbbra is csak hallgatás a válasz

• Igen, igaz — mondja a férfi, mintha megegyeztek volna.

Ekkor a nő fáradtan, kimerülve, de elszántan, magát meg nem adva beszélni kezd: — Nem tudom, honnan vannak az információi, de ma már az ilyen beszédekkel csak az ostobákra tehet benyomást, sőt, talán már rájuk sem. Még a komornyikom sem vevő az ilyen mutatványokra, pedig higgye el, valamikor megvolt benne a szabadulás vágya, és minden bizonnyal jobban utált engem, a fogvatartóját, mint az összes bűnét, beleértve azt is, amit ellenem elkövetett, és bármit, érti, bármit megtett volna, hogy elkerüljön tőlem. Mára már semmi sem maradt az elhatározásából. Megértette, és elfogadta, hogy mellettem tökéletes biztonságban van, megvan az ellátása is, mi kellhet még neki? S az ő korában már hova is menne?  — Megpróbál másról beszélni, csak ne kelljen olyan messzire visszamenni a múltba. Ne kelljen egyáltalán emlékeznie.

— Ez az úr is társa a szenvedésben, asszonyom, bár igaz, hogy ő már látszólag feladta az akaratát. Önnek viszont van akarata. És szüksége lesz rá.

 — Ugyan mi vár rám, és mit tudhat maga arról?  Én mindig tudatosan törtettem minden célom megvalósítása érdekben. Ha valamit eltökéltem, addig nem nyugodtam, míg meg nem valósítottam. És sohasem voltam gyenge, ha a jóságot értjük ez alatt. Ha jót tettem is valakivel, sohasem az önzetlenségből. 

A komornyik csendesen, beleegyezően hajtja le a fejét és nyel egyet. 

— Csak aki a fájdalmat elviseli, az lehet ember. Az érdemli meg, hogy éljen. A fájdalom felvállalása, a bűneink felvállalása tesznek minket emberré, s nekem is ez adott erőt és tartást — mondja elszántan, és egyre több erőt gyűjtve. 

— Így legyen — bólint a férfi és elengedve a nőt, ellép tőle. Felemeli a kezét és int neki, hogy álljon fel. Ő pedig lassan feláll. Előregörnyedve, roggyant, meghajlított lábbal, de áll. A komornyik meglepődve hátrál, és ijedten szemléli az eseményeket. Hol a gazdájára, hol az idegenre pislant. 

A nő észreveszi, hogy mi történt és megdermed. Mozdulni sem mer. 

— Úristen! – szalad ki a száján. Kétségbeesetten markolja a tolószék karfáját, és nem tudja, mit tegyen. — Úristen — nyögi még egyszer. — Ez hihetetlen! Ez nem lehet igaz! — kezével a lábát simogatja, hitetlenkedve fogdossa. Hirtelen visszaesik, nagyot nyekken. 

— Csak óvatosan! — figyelmezteti a férfi. —Az izmai nagyon gyengék, csak fokozatosan lehet őket terhelni. 

— Csak azt ne mondja, hogy ezt magának köszönhetem! — néz gyanakodva a férfira. — Ki maga? Ki az ördög maga? — ismétli meg a kérdést, ám most már taktikát változtat és támad. Az Öreg Hölgy nem szokott meghátrálni, az Öreg Hölgy túl sokat látott már életében ahhoz, hogy egy egyszerű trükkel levegyék a lábáról. Bár a trükköt nem ismeri úgy, érzi, most támadnia kell. Választ akar, bizonyosságot. A saját bizonyosságát akarja erősíteni. Nem tűri az érthetetlen jelenségeket, még akkor sem, ha ez a gyógyulást jelenti neki. — Mit tett velem maga ördög?! — ordít.

Az „ördögnek” azonban a szeme sem rebben. 

• Felkészítem önt arra a hírre, amit hamarosan kapni fog — mondja keményen.

— Miféle hírről beszél? — lihegi a nő. A lelki megrázkódtatás és a felállással járó fizikai erőlködés megviselték. 

„—Az embernek nincs hatalmában az ő útja” tárja szét karját a férfi. 

—Ezzel meg mit akar jelezni? Netán azt, hogy én képtelen vagyok felfogni saját soromat?

— A sors nemcsak az, ami váratlanul és hirtelen ér bennünket, hanem az is, ami életünket élethossziglan megszabja. Meg kell értenie, és el kell fogadnia, hogy azt, amit ön saját céltudatosságának nevezett, egy bizonyos erő kísérte, s egy magasabb szükségszerűség része volt csupán. 

• Tehát az én gyógyulásom is? 

A férfi bólint.  

— Ön is egy nagy, felfoghatatlan erőnek engedelmeskedik. Olyan erőnek, amely túlnő az emberi képzeleten s ezért felfoghatatlan az ön számára. Amit meg kell értenie, az az, hogy a játszma, amit kitervelt és megvalósított, a férfi halálával nem ért véget. Az említett felsőbb hatalom által kiváltott és mozgatott események továbblendítik az ön sorsát is, ugyanakkor rengeteg dolgot az adott pillanatban képtelen értelmezni. 

• Jól érzem, hogy ennek a beszélgetésnek a fiam a tétje?

A férfi nem felel. 

• Feleljen! A fiamról van szó?
• Sokkal többről. 

— Remélem, nem úgy kell meghalnom, hogy nem értem meg, miről beszél? 

—Nem, nem úgy fog meghalni. — feleli nyugodtan a férfi, és most nem mosolyog. — Önnek megadatik, hogy lássa a nagy álmot. Látni fogja és megértheti a teremtés erejét. És megértheti az igazságszolgáltatás teljességét is.  És rájön, hogy az ön sikere éppúgy része a saját drámájának, mint az elengedhetetlen vesztesége. 

A nő elgondolkozik.

—Ha jól értem, azt akarja mondani, hogy ha nem állok bosszút a rajtam esett sérelmen, tehát ha nem magam irányítom az igazságszolgáltatást, és nem állok bosszút azon, aki ellenem vétett, megmenthettem volna a fiamat?

— Nem azon múlik, hogy büntetett-e vagy sem, hanem, hogy képes-e felismerni a magasabb igazságszolgáltatás létét és szükségszerűséget vagy sem. Mert ez biztosítja a lét egyensúlyát a végtelen semmi örök nyugalmában. Itt nem lehet alkudozni, itt megérteni és elfogadni lehet. 

• Tehát semmit sem tehetek a fiamért? 
• Semmit. 

A nő kinyújtja és megtapogatja a lábát. Fejét csóválja. 

— Nos rendben — mondja keményen, hiszen ő nem alkudozik, és elfogadja a rá kirótt sorsot. — Sokat töprengtem, hogy ezzel az utolsó három lemezzel mit kezdjek, mire használjam fel őket. Úgy gondolom, ennek a mai napnak az emlékére nyugodtan felhasználhatok egyet. 

— Ha úgy gondolja, asszonyom — jegyzi meg szerényen a férfi. 

— Igen, önre gondolok — mondja a nő, és nem tudni, mire gondol valójában. — Legyen szíves, álljon oda a feljárati ösvényhez, hogy úgy fényképezhessem le, ahogyan először megpillantottam önt. 

A férfi lassan odasétál a völgybe vezető ösvény bokrokból kialakított kapujához. A komornyik készségesen nyújtja asszonyának a dobozt, melynek egyik oldalán a lencse nyílása látszik. A nő ölbe veszi, kicsit gondolkodik, igazít rajta, majd a lencsét a férfi felé fordítva megnyom rajta egy gombot. 

— Megvagyunk — közli elégedetten. — Mindjárt kiveszem a lemezt, és megnézheti hogyan sikerült. — látszik, hogy viselkedése mesterkélt, nem természetes. Agya lázasan működik. 

Ekkor szólal meg a telefon.

— Á, látom, hogy ez a fiam telefonja — kiált fel nem leplezett örömmel, de nem meri felvenni a telefont. Fél. Érzi, hogy a reggel óta érlelődő aggódása lassan beteljesül. A harmadik kicsengésre azonban mégis felveszi a készüléket. 

— Rendőrség? — Meglepődik. — Mi történt a fiammal? Hogy micsoda? De hát hogyan? Mi történt az isten szerelmére? Mondja már! Igen velem beszélt nemrégen, értem, önök azért hívnak, mert tudni szeretnék kivel, és miről beszélt utoljára. Igen velem, az anyjával beszélt de semmi jelét nem adta annak, hogy izgatott lenne, vagy bármi gondja lenne. Egy találkozóra indult, és egyáltalán nem úgy beszélt, mint aki meg akar halni! Mégis hogyan történt? Igen, azonnal indulok!

Csendben leteszi a telefont, és odaszól a komornyiknak:

— Azonnal indulunk Rómába! — A komornyik, aki soha semmin nem lepődhet meg, és soha semmin nem is lepődik meg, szó nélkül rendet tesz az összerakható asztalon. A nőnek ekkor jut eszébe a fénykép. Bár tudja mi történt, nem akar idegesnek, elhamarkodottnak kapkodónak látszani. És végképp nem vesztesnek, akit megmosolyoghatnak, kinevethetnek.

— A fénykép! — kiált fel, és felemelt kezével megállítja a komornyikot. — Majd elfelejtettem. — mondja kimérten. — A fényképet még meg akartam mutatni a fiatalembernek…. Zavarodottan, kissé kapkodva húzza ki a lemezt, látszik, hogy gondolatban már máshol jár. Ám amikor a kezében tartja, elképedve állapítja meg: 

— Üres! Ezt nem értem. Ilyen még nem történt meg. A háttér látszik, de maga nincs rajta! 

Felpillant, hogy a szemébe nézzen a férfinak, aki a fiával akart beszélni, aki képes volt őt meggyógyítani, ám meglepve látja, hogy a férfi eltűnt.

— Hová lett? 

Csodálkozva néznek körül. Az Ördögszikla üres, és az ösvényen sem látszik senki. 

— Ne keresse! — szól oda a keresésre induló komornyiknak a hölgy. — Ő a fiammal van. Rómában — teszi hozzá szárazon, és int, hogy kövesse őt a villába. 

Hogya György