I.
Aich Péter: Haza (novella)

Nem süt a nap. Igen, a nap. 
Az égbolt szürke. Gyanús egyenruha. 
Unalmas, összeolvadt felhőboltozat. 
Nem is felhők ezek, köd, egykedvű köd, 
cseppfolyósuló halotti lepel.
Fújt a szél, úgy érezte. Furcsa
szél fúj a szélcsendben. Olyan vacak.
Érezte, feszülnek benne az inak. 
Pedig csak a jelszó volt. 
A visszhangtalan parancs. A mozdulat 
akarata. Mozdulni, haladni. Haza.
A megálló üres. Senki emberfia.

—

Sűrűsödik a köd, csak a villamos rohan. 
Együtt a Földdel a Nap körül. 
Mindig a Napot kerülgetjük. A meleg miatt. 
A fény miatt. Sosem érünk a Napba. 
Holott oda vágyódunk mindig. Megégnénk. 
S nem lesz, aki helyettünk álmodik. 
Mert egyedül vagyunk mégis. 

—

Mindenki elindul egyszer. Ki tudja, merre. 
Valahol messze, az unalmas, egybeolvadt 
felhőboltozat peremén a meleget áhítva 
bandukolnak az álmok. S a kéz. Hol van 
a meleg kéz? Fázik. Csukd össze kabátod.

II.

Az iménti példát két apropó szolgáltatta számomra. Két gondolat aláhúzása. Az egyik annak észrevételezése, hogy kortársaim újabb munkáit böngészve feltűnt valami: minél inkább közelednek a hatodik, hat és feledik évtizedhatárhíd felé, annál inkább szaporodnak az egyre vaskosabb életmű-összegzések, hat-nyolcszáz, vagy akár ezervalahányszáz oldalra nyomtatva igyekeznek súlyt adni lírájuknak. Komoly posztamensek ezek, de némelyikük porcelánnippek, vagy zongorán pilledő mellszobrok alá illő. Mert hát kézbe-ölbe venni, lapozgatni, valljuk be, macerás ügy. Tényleg nem kívánom ezek tartalmát is érinteni, többnyire nagyszerű lírai életpályák, remek teljesítmények állnak ezek mögött, azt is elismerem, hogy gyakorta hiánypótló összegzésekhez jutunk eme kiadói vállalkozásoknak köszönhetően, de az (mondom mellékmondatként) olykor zavar, hogy még le sem ülepedett egyik-másik vaskos kötet kritikai és olvasói visszaigazolása, máris – még abban a negyedévben – ott sorakozik mellettük a boltok polcain egy, vagy két új kötete a szerzőnek. Magam szerzőként és a kiadói-pályázati – olykor kaotikus, olykor hektikus – gyakorlatot ismerő szerkesztőként is érteni vélem e sietség okát, mégis azt mondom: talán nem ártana nagyobb türelmet és önmérsékletet gyakorolni az olvasó ideje és pénztárcája iránt. A tervezettnél többet mondtam itt erről, egyik mondat szülte a másikat, tényleg nem a gyakorlat egyes darabjainak tartalmát bírálom most, hanem inkább arra utalnék: a kevesebb néha sokkal többet mond. És még többet ér.

S ezzel kanyarodnék rá (de nem azonnal…) a másik gondolatra, mert hogy kettőt említettem. Nos, ez az iménti ellenpéldája: manifesztálódva itt hever előttünk, az asztalon. Aich Péter kecses, karcsú, pár ívnyi, elegáns kötete, benne s általa átölelve majd minden abból, amit az emberiség néhány tízezer évnyi tűnődés, világértelmezés, bölcsességszerzés útján fölhalmozni igyekezett. A kötet ciklusai, ahogyan ezt annak utószavában is írtam,  „páratlan élményt kínáló, gondolat-gazdag, empirikus létköltészet súlyát hordozzák”. Teszi ezt úgy, hogy „Három ciklusba rendezvén őket fokozatosan építi föl az egyéni-közösségi-metafizikai tripartitum általa megképzett sajátos összegzését.” Mivel nem szeretném magam ismételni, utalnék ismét a kötethez fűzött szerkesztői utószó tartalmára, ha most elkezdeném kibontani a kötet tartalmi részeit, értékeit, tematikus felépítését, félő, hogy túl hosszan beszélnék, hiszen – említettem – a kötet egyszerre szól egyetlen emberöltőről, a szerző életepizódjainak felvillanásairól, s ugyanakkor egy sorsközösség, sőt, egy emberi civilizáció kollektív emlékezetéről is. Aforisztikus értelmezés útján, ám ezt is kéretik a klasszikus bölcseletekhez mérni, Az út és erény könyvétől a teljesség könyvéig rajzolt ív mentén, ám még számos hasonló alkotót említhetnék azok közül, akik e két pillér közé feszített kötélen sétálnak, lehunyt szemmel, magabiztosan.

Van viszont ezen túl valami, amit feltétlenül el szeretnék mondani Aich Péterről, nem egészen mai tárgyunkban, de akár ennek párhuzamaként is. Nos, fölösleges időhúzás lenne, főleg ebben a körben, ha részletesen térnék ki a hozzá fűződő egyik legendához – hogy sok évvel ezelőtt mélyen megsértve és megbántva (mondják, írják le ezt róla oly sokan) visszavonult az irodalom művelésétől, majd évtizedekkel később visszatért, de immár prózaíróként, novellák és regények szerzőjeként. Nos, illő tisztelettel szeretnék erről pár szót mondani. Ugyanis támadt egy gyanúm – ezen álca mögött Aich, hogy is mondjam, imposztorkodik. Persze, nehezen írom le ezt a szót, nem is egészen helytálló, ha annak szoros értelmezésére gondolok, imposztor az, „aki megtéveszti társait azáltal, hogy valaki másnak tetteti magát, vagy olyan képzettség és tudás meglétéről biztosít, aminek nincs birtokában”, olvashatjuk, de hát erről itt szó sincs. Inkább amolyan Ludas Matyis imposztorkodásra tessék rávélni, aki orvosdoktortól talján építészig mindent is megtett, hittek is álruhájának, nos, én ez utóbbira gondolva jelentem most ki: Aich, mint prózaíró, imposztorkodik. Kedvesen, de szigorúan. 

Mert számomra a legkedvesebb prózai műfajt műveli, lehet, ezért tűnök itt most elfogultnak, s ez a lírával átszőtt, a verstani elemekkel operáló történetmesélés, metaforákban, poétikus hasonlatokban gazdag, mégis a történet narratívájához illő, annak dramaturgiáját nem zavaró módon épülő prózaírói életműszakasz valójában a költő jelenlétére vall. Aki úgy ment el, hogy maradt, egy ideig az alkotó belső-szellemi tartományaiban rejtőzködve, majd megjelent, helyet követelve, a próza textusaiban.

Példa erre az első pillanatokban általam felolvasott vers, akaratlan szerzője Aich Péter, hiszen a verset én imposztorkadtam össze az ő bőrébe bújva, mert az a vers valójában egy Aich-novella – a címe  Haza, megjelent az Agria folyóiratban, 2010-ben – kiemelt sorainak egymás mellé állítása közben rajzolódott ki. Most úgy tűnhet, hogy aránytalanul sok időt vesztegettem el eme végül is játékra. Nem annak szántam. Inkább aláhúzására, kiemelésére a most bemutatott kötet lényegének: egy olyan szerző versei ezek, aki a költészettel napi szinten él együtt, aki egy nagyon tömör gondolat mondatszőttesébe évezredek bölcsességét képes belerejteni; aki, ha kell, nyolcvan-kilencven oldalas történetbe rejti el költői szignóját, majd máskor néhány soros versekbe ágyazza magán- és közösségi sorskrónikájának többezer éves foglalatát. Így vegyék a kezükbe, rögvest. Olvasás után pedig helyezzék a nippek, vagy mellszobrok helyére – megfelelő, alávaló jó vastag posztamensben bővelkednek a könyvesboltok. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Tamási Orosz János