Üzenet Ravasz József születésnapjára

A múlt század nyolcvanas éveiben markáns arculatot öltött Iródia-csoport egyik titka (a kézenfekvőek mellett) az lehetett, hogy néhány tagja amolyan „kint is vagyok, bent is vagyok” technikával nem csupán részt vettek, de népszerűsítették is összejöveteleiket, kiadványaikat, súlyt adva ezzel is egyre markánsabb jelenlétüknek. Fellinger a Szabad Földműves, Juhász a Hét, Krausz az Irodalmi Szemle, Ravasz József a Csallóköz hasábjain bukkan fel híradásaival. Utóbbi négy hónappal és negyven évvel ezelőtt írta le, hogy „az Iródia csoportba tömöríti a tehetséges alkotókat, akikből később formálódhat egy új irodalmi nemzedék”, és jóslatát könnyű szívvel kockáztathatta meg (azt is mondhatnánk, hogy úriemberhez nem méltó módon, az ugyanis biztosra nem fogad), hiszen az említett névsor már akkor is jelezte az új nemzedék jogos titulusát, s azóta már a szlovákiai magyar irodalomtörténet egyik fontos fejezetét alkotják. Beleértve Ravaszt is, akinek azóta is „szeme a pályán”, immár hetvenötödik életévét taposva – mit taposva, inkább szökellve, ruganyos elmével szűrve és sűrítve versképekbe az létezés képeit – járja makacsul a maga útját, eredményesen. 

Öt évvel ezelőtt, Ravasz hetvenedik születésnapjának köszöntésén a pályatárs Szászi Zoltán sem hagyta említés nélkül az ünnepelt sikereit. „Te Dzsézi, hát látod, mennyit változott az idő? Azóta egyetemet végeztél, tudományos fokozatokat szereztél, civilként érdekvédőként dolgoztál évtizedeken át. Írtál és folyamatosan írsz még verseket, s ez jó! Ez jó ebben az egészben, hogy van egy irány, és van egy pálya és szépen kirajzolható.” Ki bizony, s akik ismerik költőnket, azok tudják: már közeledvén is asztalhoz, barátokhoz, a tekintete fürgén futkos minden irányba, s ironikusan lecsapható célt, pillanatot keres. Hiszen az élet elengedhetetlen feltétele a jókedv, a nevetés, a derű – maradjon meg a verseknek a szomorúság, vallja. Igen, Dzsézivel jó együtt beszélgetni, nézni a világot, s kicsit irigykedni állandó szellemi izgékony-mozgékonyságára, mert bizony, valóban folyamatosan ír, s ez – hadd legyek én is ironikus – nem is olyan jó, ahogyan Szászi kiemelte. Persze, az olvasónak remek, mindig kap valami mindennapi verskenyeret, érkeznek az életjelek, biccentünk, ha kijelenti, hogy a csoda én magam vagyok, s ha bepillantunk a szívházikóba, akkor abban is egyetérthetünk, hogy a cigányország lehet valóban nem más, mint a jóisten lehajtott feje. S e mondatban még nem is szőttem össze az eddigi Ravasz-életmű minden egyes darabjának címét… Igen, az olvasónak ez remek dolog, de – s hadd legyek most az eddiginél is személyesebb – a szerkesztőnek s a kiadónak már-már kevésbé. Mert bár lendületes, de meglehetősen kemény tempót diktál nekik. Hiszen a megírt vers nem fiókba való, azt ki kell adni – én magam ebbe is belekóstolhattam legutóbbi válogatott kötetének szerkesztése közben, s már két további kézirat pislog a képernyő felé számítógépem merevlemezéről, sőt, tudomásom van egy gyermekeknek készülő újabb kötetéről is. De hét miért ne dolgozna folyamatosan? Hiszen még csak hetvenöt éves. „Ekkora lelkesedés láttán azt mondhatjuk, csak bízzanak önmagukban, s az eredmények sem maradnak el”, üzente-írta negyven éve és négy hónapja a „kint is vagyok, bent is vagyok” látószögéből Iródiás társainak, s láthatjuk: rajta nem múlt, nem múlik. Akkor a Csallóköz hasábjára rótta fel ezt az üzenetet, most két szerelmét készül önálló kötetbe ágyazva megörökíteni: Birskéhez szóló szerelmes verseit, melyek íve s tágassága annak érzelmi teljességéről, egy kicsit magáról a lélek röppenéseiről is vallanak, s a másik a Csallóköz ihlette szülőföld-versek gyűjteménye, mely vallomások a szülőföld kötöttségeket is legyőző szabadság-élményeit, annak – a szabadságnak – ívét, tágasságát, lélek-röppentő fohászait ölelik lírai csokorba.  

Te Dzsézi, hát látod, nem sokat változtatott rajtad az idő. Első verseidet még szinte gyerekként írtad, azóta egyetemet végeztél, tudományos fokozatokat szereztél, civilként érdekvédőként dolgoztál évtizedeken át, s közben írtál és folyamatosan írsz még verseket, s ez jó! Ez jó ebben az egészben, hogy van egy irány, és van egy pálya és szépen kirajzolható: a költészet két alapvető pillérére épített hídon vezeted olvasóidat önmaguk felé. Szabadság és szerelem. Tartott eddig is, s tartson mindkettő még jó sokáig, jó szorosan, mert az jó. 

Tamási Orosz János