„Hallgass magánosságodban, írj és sírj!”

A férfit csak látásból ismertem.

A bérház harmadik emeletén, nem messze egymástól voltak a szobáink, így néha-néha találkoztunk. Persze nem gyakran, csak ha a véletlen úgy hozta. Nem tudom, hogy hívták, voltak-e barátai, rokonai, és beszélgetett-e nagy ritkán valakivel. Talán igen. Velem nem.

Egy nap munkába menet, észrevettem, hogy nyitva van az ajtaja. A résnyire nyitott ajtó azt juttatta eszembe, hogy valamit otthon felejtett, és éppen visszament érte. Velem is meg szokott történni.

Mikor délután ismét nyitva találtam az ajtót, furcsa véletlennek találtam.

Csak másnap reggel jutott el az agyamig, hogy sok gondom-bajom mellett, egy meglepő jelenség tanúja lettem. De még mindig nem volt sem kedvem, sem bátorságom benézni. Elhatároztam, hogy ha délután is nyitva találom a lakást, akkor bemegyek széjjelnézni.

Így is történt.

A lakásban furcsa nehéz szag ült meg, és a férfi az íróasztal mögötti fotelban ült lógó kezekkel, mintha csak borgőzös állapotban pihenne.

De nem borgőzös volt. Sokkal inkább halott, s rájöttem, hogy a halál szagát érzem.

Az asztalon egy levelet találtam. Bár tudtam, hogy felesleges, megfogtam a csuklóját, hogy leellenőrizzem a pulzusát, s közben alaposan megnéztem az arcát. Máig sem tudom megmagyarázni miként lehetséges, de a halott szemeiből vékony kis könnyerecske húzódott.

— Vajon mikor halhatott meg? — kérdeztem magamtól, de persze nem tudtam válaszolni. Helyette a levelet olvastam el, amelyet most kisebb kihagyásokkal közzéteszek.

Ezek után értesítettem a rendőrséget.

A levél;

Eleinte magam sem találtam benne semmiféle logikát, így valószínű, hogy Te — bárki légy is —, aki megtalálod ezt a levelet és elolvasod, szintén nehezen megmagyarázhatónak találod mindazt, amit itt elmondok neked…

…Elsősorban saját érdekedben lebeszéllek arról, hogy tovább olvasd ezt a levelet. Félek, hogy sokkal több emberre nézve veszélyes, mint ahogyan az feltételezhető. Nem, nem vírus, és mégis! Életveszélyes!

Éppen ezért megismétlem; hagyd abba az olvasást, ellenkező esetben számolj a következményekkel!

Másodsorban meg kívánlak nyugtatni, hogy semmiféle misztifikálásnak nem vagyok a híve, így az itt leírtakat a tényszerűség jellemzi és magyarázataimmal is igyekszem megmaradni a realitás keretein belül. Ha bizonyos momentumok mégis ilyesmire utalnának, akkor az csak az elkerülhetetlen őszinteség jele.

Mindaz, amit most elmondok, egyrészt a megkönnyebbülés miatt teszem, másrészt mindazok ellenére, ami történt, bízom benne, hogy idővel elfogadható magyarázattal szolgál majd valaki.

Egyelőre, ha elszántad magad az olvasásra, felkészülhetsz arra, hogy hamarosan valamilyen kellemetlenség ér, pusztán azért, mert ezeket a sorokat olvasva egy olyan működő rendszer részese lettél, amely saját, kegyetlen szabályának engedelmeskedve felrúgja a gyengébbek szabályait, rájuk erőszakolja magát, s a számára jellemző módon „oldja meg” a mások ügyeit.

Persze jól teszed, ha minderre legyintesz, azt mondod, hogy ez lehetetlen, és nem hiszed el ezt a gyerekesen babonás feltételezést. Ebben a lelket sanyargató világban annyira megszoktad már a bajt, hogy bátran tovább olvasol, elnyomod a lelked legmélyén szunnyadó kétséget is, bízva benne, hogy Te majd megmutatod, Te majd megmagyarázod, hiszen Te ugyancsak érted a körötted lévő világot…

Nem is sejted, hogy mennyi az esélyed…

…Eleinte számomra is nehezen állt össze a kép, mintha apró mozaikdarabkákból kellene kikövetkeztetnem az egészet, vagy mintha a víz alatt tapogatózva kellene megkeresnem egy olyan eldobott tárgyat, amelyről azt sem tudom milyen nagy és milyen alakú…

Tizenéves koromban találkoztam először a jelenséggel, és természetesen nem tudtam vele mit kezdeni, mint ahogyan akkori fejlettségemmel nem is lehetett vele mit kezdeni.

Egy barátommal az utcán sétálva, egy általa ellenem elkövetett jogtalanságról vitatkoztunk, amikor hirtelen elindultak a könnyeim, és teljesen megmagyarázhatatlanul sírni kezdtem. Addig sohasem tapasztaltam hasonlót, így — mivel ráadásul meglehetősen érzékeny voltam — nagyon kellemetlenül érintett, hogy nem tudtam visszatartani a feltörő könnyeket. Barátom csodálkozva nézett rám, és nevetve, kényszeredett udvariassággal kérdezte mi történt velem. Mivel nem tudtam magyarázatot adni, csak a fejemet ráztam, és nem feleltem.

Egy nappal később ez a barátom belefulladt a közeli folyóba.

A két dolog, mármint a sírás és a vízbefúlás között természetesen semmiféle összefüggést nem láttam, és nem is kerestem.

Évekkel ez eset után, egy késő estén akkori barátnőmmel sétálgattunk a város rejtett, zegzugos utcáin, hol semleges dolgokról, hol pedig a legmélyebbekről beszélgetve, amikor egyik osztálytársam háza előtt elhaladva ismét elkapott a sírás. Teljesen váratlanul, előzmények nélkül és megmagyarázhatatlanul. Szerencsére, este lévén könnyebben tudtam palástolni könnyeimet és csalódásomat, így nem keltettem feltűnést. A találkozó persze nem úgy fejeződött be, ahogyan eredetileg terveztem.

Csak két nap múlva jutott fülembe a hír, hogy az a bizonyos osztálytársam — akinek a háza előtt elkapott a sírás — azon az éjszakán, a padláson felakasztotta magát. Teljesen érthetetlen volt.

Medárd napján temettük, és természetesen még mindig nem kerestem — miért is tettem volna? — összefüggéseket a sírásom és az események között. Ateista nevelést kaptam, és bár nem állíthatom, hogy bizonyos fokig nem hatottak rám a világegyetem rejtélyes dolgai, és nagyritkán nem éledt fel bennem a babonák iránti illuzórikus vágyakozás, alapjában véve nem voltam sem vallásos, sem babonás és végképp nem köteleztem el magam az ufók, misztikumok és egyéb megmagyarázhatatlan „dolgok” mellett.

Nos, nem akarom felsorolni milyen gyakran, és milyen konkrét esetekben jelentkezett nálam ez a bizonyos sírási roham, előbb-utóbb be kellett látnom, hogy igenis van összefüggés egy a bensőmből fakadó látványos megnyilvánulás és a környezetemben történő események között!

Újabb öngyilkosságokat, tönkretett életeket eredményező rossz döntéseket „éreztem” meg közvetlen környezetemből, tehát olyan emberekkel kapcsolatban, akikkel közvetlenül is érintkeztem! Engem elhagyni készülő szerető, közeli rokon halálát jelezte teljesen érthetetlenül a sírás, bár sohasem tudtam pontosan kit fog elérni a végzet.

Amikor végre leültem, hogy komolyan átgondoljam, sorra vegyem a dolgokat, úgy éreztem, kezd összeállni a mozaik, s legalább egy marokra való apró színes kő van már a birtokomban. Igyekeztem valamilyen „elfogadható” magyarázatot keresni, mert a legkézenfekvőbb magyarázat egyáltalán nem volt ínyemre való, hiszen ellentmondott addigi meggyőződésemnek.

Persze nálam is jelentkezett az asszenzió, tehát a léleknek ama tulajdonsága, mellyel önmagát saját tettének helyességéről igyekszik meggyőzni, beidegződésem szerint ezt is mint a „jót” és „rosszat”, valamint legfőbb jót és legfőbb rosszat teljesen emberinek és ilyenképpen haszontalannak tartottam. Éppúgy, ahogyan az evolúciót törvényszerű, bár nem szükségszerű variációk sorának fogtam fel, úgy saját esetemben is meg kellett békélnem a társadalmi helyzetek sorozatával. Ebből kifolyólag már nem véletlenként kezeltem az események logikáját, hanem sorsszerűként, s ezáltal mintegy magasabb rendűként, bár a misztikumot jelentő sallangokat nehezen tudtam lehámozni a teóriámról.

Bánatomban aztán egy idő után olyan búskomor szerencsétlen benyomását keltettem, aki valamiféle kisugárzása folytán valósággal taszítja magától az embereket! Féltem valakire ránézni, kapcsolatba kerülni vele, mert nem tudhattam, mikor kezdek el sírni, és ez mit jelenthet a személy vagy környezetem részére.

Életemnek ez a korszak szerelemtelenül telt el.

Szere-lem-tele-nül.

Valamikor bosszantott a tény, hogy az emberek hitetlenségét kellett szembeállítanom saját esetemmel, és én tehetetlenül álltam, mert nem tudtam egyéb bizonyítékot szolgáltatni, mint hogy lassan elhulltak köröttem a barátaim, családtagjaim és egész rokonságom.

Az élet mindannyiunk számára annyi, amennyit felfogunk belőle — mondják — és nem az én hibám, hogy a nyilvánvaló tények ellenére senki sem fogott gyanút, senki sem értette meg annyira a velem történteket, hogy ebből következményeket vonjon le.

Végül is el kellett gondolkoznom a lehetőségeimen.

Egyelőre gyanakodva figyeltem magam.

Kivártam.

Nem hittem, és nem is hihettem, hogy miattam történnek így a dolgok, tehát arra vártam, majd csak tisztázódnak a részletek, és megláthatom, ha nem is az Egészet, de legalább valamit, amiből következtethetek rá! Valamit, ami számomra érthető lesz, és megvilágítja a szerepemet is.

Nem kísértett meg a szolipszizmus, inkább azon gondolkodtam, hogy mit kell tennem, hogy hasznos legyen, amit teszek?

Kinek és mit használhat, hogy előre megérzek bizonyos baleseteket, haláleseteket vagy egyéb szerencsétlenségeket? Egyáltalán: Hasznosnak kell lennie? Vagy teljesen elhanyagolható ebben a kaotikus, hatmilliárd ismeretlenű egyenletben?

Be kellett látnom — mert meggyőztem magam —, hogy véleményt kell alkotnom az eseményekről, hiszen velem is történnek! Rákényszerültem, hogy komolyan vegyem mindazt, ami kerülget, ugyanakkor azt is meg kellett állapítanom, hogy felkészületlen vagyok erre a feladatra. Pusztán a választás, cselekvés és döntés kényszere ragad magával, nem enged függetlenedni, holott képességeim szerint képtelen vagyok magyarázattal szolgálni!

Talán valaki meg tudja magyarázni, és meg tudja bocsátani gyengeségemet, amikor azon kezdtem tanakodni, miképpen lehetne hasznosítani, kihasználni ezt a képességet.

Keserűen kellett csalódnom!

Bármennyire igyekeztem megfigyelni az eseményeket — közben kapcsolatok hidegültek el, általam látogatott épületek égtek le pontos előrejelzéseim szerint —, az élet keményen visszaütött. Nagy sajnálattal kellett megállapítanom, hogy sem fantáziálásban, sem prognózisban — tehát az ügyben, hogy megpróbáljam előre kitalálni egy-egy sírás következményeit — nem vagyok jobb a középszerűnél. „Tudtam”, hogy valami rossz fog történni, de nem adatott meg, hogy azt is tudjam mi lesz az.

Gyakorlatilag a sírásomat semmire sem lehetett felhasználni!

Ezek után leszoktam róla, hogy összefüggéseket keressek a történtek és saját személyem között. „Ha bármi is összekötheti az elmúlt évek eseményeit, akkor az csak elviselhetetlenül és lealacsonyítóan primitív lehet” — állapítottam meg. — „Nem más, mint emlékek erőszakos utómagyarázása”.

Lassan kezdtem megérteni a könyörtelenség logikáját, s bárgyú kábulatban éltem meg ennek az érzésnek a kiteljesedését. Ezzel párhuzamosan feladtam mindennemű kezdeményezést, sőt saját egyéniségemet is.

Már nem volt véleményem, és nem is akartam véleményt formálni semmiről, hiszen tudtam, hogy csak ugyanoda lyukadok ki minden esetben; szerencsétlen események csendestársa lettem, és fordítva is ült a megállapítás, bármilyen önálló kezdeményezésre szántam el magam, drámai események és tragédiák árnya kísért. Miként vannak emberek, akiket állandóan a szerencse kísér és vannak, akik pechesek, engem egyetlen dolog jellemzett egész életemben a sírásomon kívül, hogy csak bajt hoztam azokra, akikkel kapcsolatba kerültem.

Mindezekkel együtt lassan fogalmazódott meg sebezhetetlenségem és sérthetetlenségem elmélete is! Mert miképpen lehet az, hogy én magam állandóan ép bőrrel úszom meg a balszerencsés eseteket, megérzéseim — melyek, mint említettem teljesen kiszámíthatatlanok és látszólag céltalanok — nem vonatkoznak rám? Orvoshoz például soha életemben nem mentem?

Aznap este a sírásom lázrohammal jelentkezett, mintha azt jelezné, hogy mostantól már az én bőrömre megy a játék.

És valóban így történt.

Ettől kezdve — magamra maradva, mint a kisujjam — egyre gyakrabban, majd állandó rendszerességgel jelentkeztek lázrohamaim, rosszullétem, depresszióm, s éreztem, minél közelebb kerülök a válaszhoz, tehát a megértéshez, annál kevesebb időm marad!

Olyanná vált ez, mint valami versenyfutás, melynek tétjét sajnos még mindig nem láttam tisztán.

Már mindenért sírtam.

És nem azért sírtam immár, hogy valakinek baja lehet, hiszem meg kellett szoknom és bele kellett törődnöm, hogy ezen változtatni úgysem tudok, hanem az emberi tudatlansággal párosuló megváltoztathatatlan kiszolgáltatottság volt az, ami leginkább zavart, s ezen belül persze saját tehetetlenségem és parányiságom.

Maga a mechanizmus egyébként továbbra is működött, azzal a különbséggel, hogy szomorkás, baljós kisugárzásom, viselkedésem folytán már másképp alakultak emberközi kapcsolataim s új minőségeket fedeztem fel magukban a megérzésekben is.

A sírás, zokogás, görcsös rángások kétségbevonhatatlanul jelezték, hogy egyszeri haláleset vagy komolyabb közösségi válság dagályáról van-e szó. Így történhetett, hogy például a „forradalmat” — bár semmiféle szervezője nem voltam — rettenetes depressziós rohammal „éreztem meg”!

Persze számomra ez sem jelentett többet, mint bárki másnak a halála, vagy bármi másnak a megszűnése a régi rendszerben.

A sok halál és szerencsétlenség azonban végül is valamiféle küldetéstudatot formált, alakított ki, amely — teljesen érthetetlenül — a hitnélküliség erejét adta!

Teljesen ellentétben mindazzal, amit addigi környezetem sugallt, kiderült, hogy maga az irány is rossz! Nem a hitet kell keresnem, nem az segít át a válságon és még csak nem is a hitetlenség! A lét maga csepegtette belém az örökkévalóság közömbösségének kozmikus leheletét s acélozta meg legbensőbb énemet.

Csak azért nem örültem ennek a felfedezésnek, mert ezek után már teljesen mindegy volt mi történik a világgal, és mi történik velem…

Egy új, minden eddiginél nagyobb roham közeledtét érzem…

Így ért véget a levél és még mindig nem tudom, hogy egy sorozatgyilkos védőbeszédét olvastam-e vagy valami fantaszta álmodozásait.

A férfit mindenesetre eltemették — egyéb hozzátartozója nem lévén városi költségen —, és én egyedül kísértem utolsó útjára.

Nem, nem sírtam, bár igaz, hogy azóta elvesztettem a munkámat és emiatt a barátnőm is elhagyott, de természetesen eszembe sincs összefüggéseket keresni az események és a levél között…

Hogya György