I. rész. — A Kétség.

Mielőtt írásra adtam a fejemet, elhatároztam, hogy mindaz, amit leírok, környezetemről szól majd, amelyet — úgy vélem — meglehetően ismerek. Mindamellett, hogy tisztában vagyok emberi gyarlóságommal, az egyház dicsőségére elvégzett munkám és hitem erőt ad, hogy azokhoz szóljak, akik a bizonyosságról szeretnének hallani.

Bemutatkozásként el kell árulnom, hogy sokak által megvetett, megátkozott és rettenetesen félt ember vagyok. 

Senki sem ismerheti jobban az emberi hit és tagadás töretlen erejét,  a megalkuvás életrevalóságát, a kínzások félelemgerjesztő, embert és lelket próbáló hatását, mint én. Láttam hatalmas akaraterejű embereket, akik mosolyogva tűrték a legkeményebb kínzásokat, láttam embereket megtörni és sírva alázkodni, és láttam embereket, akikben a túlélési vágy, az élethez való ragaszkodás mindenhez erőt adott. Bár néhányan néha megmenekültek, lényegében megvetettem és sajnáltam őket. Minden erejükkel, képességükkel, alakoskodásukkal, hitükkel, szervezettségükkel és hétköznapi filozófiájukkal sem kerültek közelebb a társadalom, a köröttük és felettük zajló élet mozgató erőihez. Oly sok energiát pazaroltak „hitük”, „igazuk” megvédésére, s oly mesze maradtak az élet igazi küldetésétől, hogy őszinte meggyőződéssel, minden megbánás nélkül küldhettem őket a másvilágra. Álomvilágban éltek, amely egyszerű istenhitükben vagy istentagadásukban merült ki, s mikor meg kellett halniuk, még azt sem értették, miért hagytam őket meghalni! Néha, a vallatások során elbeszélgettem egy-két — az értelem csíráját felvillantó — maleficium vagy veneficium vádjával elém került szerencsétlennel, ám soha, ismétlem egyetlen egyszer sem találkoztam olyan személlyel, akinek akárcsak a legcsekélyebb elképzelése lett volna arról, amiről az imént szóltam.

Mindez csak megerősítette meggyőződésemet, és a világ rendjébe, cselekedeteim helyességébe és a gondviselésbe vetett hitemet.

Hitemet, amely kikezdhetetlen támaszomként szolgált, hogy még véletlenül sem kerüljek a szomszédos „hálátlan Firenze” ostoba szolgálóinak sorsára. Dantét száműzhették, Savonarolát felakaszthatták és elégethették, Machiavellit megkínozhatták és száműzhették, Guiccardini vagyonát elkobozhatták, de velem ezt nem tehetik meg. Én felsőbb törvények szerint élek, 

amelyeket maga a Mindenható közölt velem, s amelyet álmunkban, többedmagunkkal láttunk. Maga a Szentatya biztosított róla, hogy közös álmunk kiváltságos, megkérdőjelezhetetlen és egyértelmű! A gyakorlatban ez persze a „Benedicte omnia opera domini domino”-t  — minden alkotmányok az Urat áldjátok-at — jelentette. 

Ezzel a bizonyossággal a hátam mögött, természetes, hogy eleinte még szinte gyerekesen szeszélyesen viselkedtem. Nem az igazság keresése — hol voltam még akkor!  —, hanem igazam bizonyítása volt a fontos! Meg persze a győzelem. Úgy véltem, még a halált választók is az én győzelmemet igazolják, hiszen életképtelenségük is hitem erejét, legyőzhetetlenségét hirdeti, miután fondorlattal meggyőzni nem tudtak, erőszakkal helyemre nem kerültek, és érveléssel hitemet ki nem kezdték. 

Tudomásul kellett vennem, hogy nincs ellenfelem! A kortársaim között nem akadt, aki a világi és egyházi hatalom birtokába juthatott volna akár hite, akár pénze vagy kapcsolatai révén. A visszahúzódó elméleti emberek, írók, filozófusok csak tanok, tételek kiforgatásában jeleskedhettek, és nem értették, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy doktrínákkal a gyakorlati politikust nem győzhetik le!

Ehhez rendkívüli műveltségre és sziklaszilárd hitre van szükség, amely kiállja a mindennapi élet megpróbáltatásainak, kompromisszumainak próbáját is. 

Sok-sok haldoklót kellett megnéznem, míg az intelleto del sacrifizio-t, az áldozat érzéket megértettem. Ama emberi tulajdonságot, hogy valami mellett mindvégig kitartson anélkül, hogy tisztában lenne vele, létezik-e valami, ami miatt érdemes meghalni?

Ez persze nem vonatkozott az eretnekek, bűbájosok, varázslók és kuruzslók, egyszóval az emberek megmérgezőinek — intoxicatrices homini — hadára, amelyekkel nap mint nap kapcsolatba kerültem. 

Amikor ama bizonyos eset történt, éppen egy incantatrix — varázslónő — perét fejeztem be, és nem sokkal Jézus Krisztus földi születésének napja előtt voltunk. A pristáldus levelét megkaptam, és a szokás szerinti háromnapos magábaszállási idő után tüzesvaspróbát rendeltem el, annál is inkább, mivel a vádlottat megtekintettem, és saját szememmel győződhettem meg bűnösségéről.  Hosszú évek alatt megtanultam, hogy a lélek támadási felülete a szem, s elég volt egy pillantást vetnem a szemébe, hogy eldöntsem bűnösségét. 

Az istenítéletre készült új vas püspök általi megáldását készítettem elő, mikor egy barát ügyét hozták elém, aki teherbe ejtett egy apácát. 

Jómagam — akkor még nem értettem mi által vezérelve —, egyre izgatottabban vártam az isteni jelre, amely talán választ adhat a kérdéseimre, s nem nagyon foglalkoztatott egy újabb csélcsap barát félrelépése. Mindazonáltal tudtam, mit kell tennem, mire vár a nép, amelynek állandó étvágyát nehéz volt kielégíteni. Az apát és az apáca vallomása minden kétséget kizárt, így a barátot látatlanban halálra ítéltem, az ítéletet pedig december huszonnegyedikén, az ősszülők névnapján, és a halott természet megújulásának ünnepén végre is hajtották. 

Az esettel többet nem törődtem. 

Az ítélet milyensége már réges-rég nincs összhangban a bűnnel, sokkal inkább a döntéshozók pillanatnyi érdekeivel, s az egyház érdeke most a szigorú példamutatást kívánta meg. Ha túloztam is néha, az egyéni túlzás éppúgy hozzátartozik a történelem formálásához, mint a tömeg túlzásai. 

Elszámolással pedig csak Istennek tartozom.

Micsoda paradox!

Miközben a nagy földi ellenfelet kerestem, magát Istent hívtam ki magam ellen!

Eleinte csak szóbeszéd formájában, majd egyre hangosabban terjedt a hír, hogy az a bizonyos barát, aki állítólag teherbe ejtett egy apácát, nő volt!

Kétségbeesett, titkos nyomozásba kezdtem és a vallatásoknál soha nem tapasztalt „alapossággal” jártam el, míg eljutottam a két sírásóhoz, akik eltemették a halálraítéltet.  Vallomásuk egyértelművé és kétségbevonhatatlanná tette, hogy a kivégzett és eltemetett barát tulajdonképpen egy Marian nevű nő volt. Az ellene tett vallomások pedig hamisak.

Nem tudtam elhinni ezt a kegyetlen játékot. Aggodalmam, hogy maga Isten tesz próbára egyre nőtt. Hogy nem vehettem észre! December huszonnegyedike az ortodoxok szerint Szent Eugénia napja, aki maga is barát ruhában szolgált! És én épp aznap végeztettem ki egy nőt, akit apáca teherbeejtésével vádoltak!  Talán a hitetlenség szele, mely lelkemet tépdesi nem is Istentől, de magából a poklok mélyéről tör elő? Mindig is megvetettem a hitetlenkedő embereket, akiknek véleményem szerint sem igazi kérdéseik, sem válaszaik nincsenek, ám a hirtelen rám törő sok kérdés elviselhetetlennek tűnt a számomra, hiszen mi lehet rosszabb és elviselhetetlenebb, mint a tények súlya alatt tévedésemet belátni? Mi lehet szörnyűbb, mint elkezdeni kételkedni….?

II. rész — A Bizonyosság.

Nincs számomra dühítőbb, mint amikor az ostobáknak igazuk van! Egyébként is sok minden bosszant ezen a világon.  Azt sem szeretem, ha mint újságírót azzal untatnak, hogy micsoda fantasztikus történetet kell nekem megírnom. Például ennek is a címe Bizonyosság, holott inkább a kételyről szól.

Jó ismerősöm keresett meg azzal, hogy szeretné, ha meghallgatnám. Egy sörözőben találkoztunk, és mielőtt belevágott volna, sört rendeltem. Miközben felvont szemöldökömmel biztosítottam a felől, hogy figyelek, a távozó pincérnő fenekét bámultam. A szűk szoknya alatt átütött a keményen bevágódó keskeny bugyi V-vonala. 

— Egy kérésem van — kezdte, és valami azt súgta nekem, hogy olyan ügyben kell majd áldozatot hoznom, ami egyáltalán nem nevezhető kellemesnek. 

Miután nem csak hitetlen, de lusta is vagyok, megpróbáltam húzni az időt, hogy átgondolhassam a kifogásaim gazdag lehetőségeit.

— Miről van szó?

— Egy nagyon érdekes dologról van szó — fokozta a dolgot. 

Általában érdeklődéssel figyelem annak a méhrajnak az életét, amelyben ilyen méhek döngicsélnek, mint ez a figura, aki még mindig képes „sztorikon” lelkesedni, megkeresni engem, sőt mi több, minden bizonnyal valami elvárása is lesz. Elsősorban, valószínűleg azt fogja várni, hogy magam is lelkesedjek azért a történetért, amely ugye fantasztikus, másodsorban pedig meg kellene írnom. Nem tudja — és honnan is tudhatná —, hogy nekem már nem tud újat mondani, és végképp nem olyat, amiért lelkesedni lehet. Az én kedvenc történetem ugyanis Szent Marian legendája. Egy kolostorban megvádoltak egy barátot azzal, hogy teherbe ejtett egy apácát. Annak rendje és módja szerint ki is végezték, mikor kiderült, hogy  a barát nő volt! Ennyit erről. Mi közöm lehet nekem egy olyan világhoz, amelyben az óta is így zajlik a törvénykezés? 

Tehát sem az ürge (bár ő talán sejtett valamit), sem Te, olvasó, nem tudhatjátok, hogy nem csak a legendával, de mai változatával is találkoztam, s ez olyannyira meghatározta az életemet, hogy a kételkedés lett a lételemem. 

— Mi hát az az érdekes dolog? — kérdeztem előzékenyen.

— Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá…

Ez már szimpatikusabbnak tűnt. 

Ha nem tudja, hogy kell elkezdeni, akkor félig már nyert ügyem van, és hamarabb megegyezünk abban, hogy ne nyaggasson. De azért adtam neki még egy esélyt. 

— Csak bátran. 

— Szeretném, ha elmennél egy bérházba, és ott aludnál.  

A mondat gyors és alattomos volt, mint egy tőrszúrás.  Szinte védhetetlen. Ráadásul valami sötét titokzatosság lengte körül, amely egyszerre taszított és kecsegtetett. Belekóstoltam a sörbe, de nem ízlett igazán. 

— Ugyan mi a francnak? — játszottam a tántoríthatatlan ólomkatonát. 

— Nem mondhatom el a lényeget  — mondta, mintha valami időrabló, de elkerülhetetlen problémát kellene megoldania —, mert éppen azt szeretném, ha te magad győződnél meg arról, amit mondani szeretnék.

— És ezt csak akkor értem meg, ha abban a bizonyos házban alszom — tettem hozzá. 

— Így van! — csillant fel a szeme. 

— Tehát meg kell tennem, hogy ezt a beszélgetést folytathassuk — egészítettem ki. 

Buzgó bólogatott, ami minden kétséget kizáróan azt jelentette, hogy komolyan gondolja, amit mond. 

A szoba nem volt olcsó. Az étteremben vacsoráztam, majd az estét a szobán töltöttem.

Reggel hajszálpontosan emlékeztem az álmomra és nyomasztó érzéssel mentem a találkozóra. 

— Ha előre megmondom, mit fogsz álmodni, nem hitted volna el — fogadott. 

Még mindig kételkedtem.

— Te tudod, mit álmodtam?

— Igen. Remélem igen — tette hozzá.  — Ha akarod, elmesélem. 

— Vágjunk bele. 

— Álmodban egy férfi és egy nő volt a szobában. Igaz?

— Igen.

— Beszélgettek, enyelegtek, iszogattak, majd egymást fényképezték. Igaz?

— Igen, de ne kérdezd mindig, hogy igaz-e!

— Aztán szeretkeztek. 

Megállt és ez rosszabb volt mintha megkérdezte volna igaz-e. 

— Végül a nő leszúrta a férfit!

Halkan felnyögtem. Nem találtam szavakat. Ez képtelenség!

— Ugye hihetetlen!? — lelkendezett. Kezeivel izgatottan gesztikulált, amitől úgy nézett ki, mint aki nekem szorít, mégis olyan érzésem lett, hogy legyőztek. 

– Veled is megtörtént? — kérdeztem gyámoltalanul. Hideg cinizmusom 

elhagyott. 

— Igen — felelte. — Ugyanez.

— Várjunk, várjunk! — hadonásztam a kezemmel.

„Tudtam”, hogy van magyarázat, még ha én nem is ismerem. Mindenben kételkedni kell! Elsősorban megtörtént-e ami megtörtént? Megtörténhet-e, hogy — egyelőre ismeretlen hatás által — különböző emberek ugyanazt álmodják? Mi lehet az a hatás? Bizonyítható-e? Cáfolható-e? Előjöttek az álombeli nő meztelen testének tisztán látható részletei, szétdobált ruhái, sőt még a tévében sugárzott műsor képei is. Mindez tagadhatatlan.

Bár, amíg lehetett elutasítottam a mételyezett korszellem kiszolgálását cinizmusomban, kompromisszumkészségemben és a világ bűnei iránti megbocsátásomban mégiscsak a kor gyermeke maradtam. Hitetlenségemet is a kényszerűség diktálta. Miután azonban sok dolgot sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudtam, csendes beletörődéssel és distanciával szemléltem a világ dolgait. Passzív hitetlenségemmel azonban — amely néha ebben a tapintatos távolmaradásban nyilvánult meg —, ebben az esetben semmire sem mentem. A megálmodott álom magyarázatot kívánt, mi több, háborogva követelte, hogy foglakozzam vele!

Az álombeli férfi elégedetten fordult a hátára és érdekes módon, abban a pillanatban mintha én lettem volna az a férfi, aki ott fekszik, és ugyanazt álmodja, amit én, és megérezve a bajt, kinyitotta a szemét, csakhogy már késő volt… a nő előkapta a kést és szíven szúrta. A csodálkozás, ami a férfi szeméből áradt, később elégedett, megbocsátó mosollyal merevedett az arcára. A nő számára ez elviselhetetlennek tűnt és lebiggyesztett alsó ajakkal a bugyiját dobta az arcára, amely csak a füléből kiálló őszülő szőrszálakat hagyta szabadon.

Értetlenségembe ugyanakkor sértett bosszúság is vegyült, hiszen azt kellett tapasztalnom, hogy álmom valaki más számára is nyitott! 

Becsapottnak éreztem magam. Úgy éreztem, kellő élettechnikával rendelkezem ahhoz, hogy kettős tudatot építsek ki, amely segítségével csendesen meghúzódhatok a dilettáns hatalom szeszélyei elől. A politikailag gyenge korszakok emberének kettős tudata kompromisszumokat köt, ugyanakkor nem adja fel lényegiségét, belső tartását, és főleg józan ítélőképességét! A kettős tudattal szemben a hatalom teljességgel tehetetlen, hiszen mindig a neki tetszőt mutatom, ugyanakkor igazi énemet állandóan képezem.

Az új közeg azonban megzavart. Kiszolgáltatottnak, felkészületlennek tűntem önmagam előtt, hiszen mi lehet rosszabb, mint ha az embert egy álomszerű dolog fosztja meg a kétely fölényes biztonságától…?

Hogya György