Mobiltelefon

Jenő szeli a kilométereket hazafelé. Azon mélázik, hogy már nem szeret úgy vezetni, mint régebben. És főleg este esik nehezére. De mit tehet? Ha egyszer be- levágott, már nem léphet vissza. A felezővonalat figyelve folyton az a helyes, tizenöt éves formájú kislány jár a fejében. Bogi. Így hívják. Nem tud szabadulni attól, amit mondott: hogy ő nem ruhákat, hanem mobiltelefont szeretne. Hogy ruhafélét rendszeresen kap a szomszédoktól, rokonoktól, ismerősöktől. Meg játékokat. Pedig azok már igazán nem kellenek neki. Ruhát sem tud annyit viselni, amennyivel ellátják. Nem akarja megsérteni az adományozókat, így aztán mindent elfogad, de már nem tud mit kezdeni a rengeteg ruhaneművel. Arról nem is beszélve – ezt Jenő gondolja hozzá Bogi szavaihoz –, hogy az emberek szeretik összeszedni otthonukban az elnyűtt göncöket (tisztelet a kivételnek – ezt is hoz- zá kell tennie), amelyeket megmagyarázhatatlan okok miatt sajnálnak kidobni, és leadják adományként. Ő ezt jól tudja, már öt éve, amióta nyugdíjasok lettek, szervezik a gyűjtést lakhelyükön feleségével, Vikivel együtt. Szorgalmasan írják a felhívásokat, kiakasztják a lakóházak bejáratánál, a templomokban, üzletekben, de még a parkban is felszögezik a fák törzsére. Jönnek is a csomagok szép számmal. Igaz, javarészt kinyúlt, viseltes cuccokkal. Sokszor kopott, szétgyúrt lábbeli, kéz vagy láb nélküli babák, majdnem teljesen elhasznált vízfesték… Bár néha azért szép, értékes holmit is hoznak. Azokból Viki külön rakja a legjobb minőségűeket, és a rokonainak kínálgatja. De valahogy senki sem kíváncsi az ajándékaira, mind elutasítják a nagylelkűségét, amivel elárasztani próbálja őket. Ezen Viki mindig felháborodott. Férje pedig vele együtt. Hálátlanoknak tartották az unokahúgaikat, unokaöccseiket. Pedig ők jó szívvel adták, és csak segíteni akartak nekik. Egy kis rokoni támogatás. Azok meg fitymálva tolták arrébb a szép pulóvereket, nadrá- gokat. De most mindent megértett. Mostantól másképpen látja az adományozást. A hűhót a gyűjtés körül, a felesége ujjongását a sok holmi láttán, a helyszínen a ki- rakodást, kínálgatást. És az időnként meg jelenő sajtó embereinek behízelgő kérdé- seit. Eddig azt hitte, mindez nagy megtiszteltetés. Most már inkább szégyenkezik.

Az a kislány egész délután szinte mozdulatlanul ült a kultúrház fala mentén körberakott székek egyikén. Mások kíváncsian turkáltak az újonnan hozott szállítmányban. Voltak, akik találtak is maguknak valót, de igazából nem kapkodták szét a portékát. Jenő nehezményezte is: az ember igyekszik, nem sajnálja rá az idejét, ezek meg itt finnyáskodnak. A telefonhívásait és az útiköltségét senki sem téríti meg. Igazából nem ezzel van gondja. Viki megmagyarázta neki, hogy ezt amolyan felajánlásként kell venniük. Hogy részükről ez áldozat, segítségnyújtás embertársaiknak. Mert úgy érzik, ez az ő küldetésük, elhivatásuk. Ő pedig – mint mindig –, most is elfogadta az asszony érvelését.

Bogi a sarokban gubbasztott, egy könyvet olvasott. Jenő odament hozzá, szólt neki, válasszon magának valamit. De a kislány kitért a javaslat elől. Azt felelte, nincs szüksége újabb ruhákra, hiszen legutóbb vitt magának eleget. Igen, igen – gondolta Jenő –, ezért annyira ismerős a leány, mert már máskor is el szokott jönni, ha meghirdettük az ingyenes börzét.

– Azért csak nézd meg, hátha találsz valami szépet – próbálkozott még egyszer, de Bogi nem mozdult. Lesütötte a szemét, és hallgatott.

– Talán valami másra lenne szükséged? – kérdezte a férfi. Erre a lány kicsit felbátorodott, de azért érezni lehetett hangjában a félénkséget, amikor felelt:

– Igen, egy mobiltelefont szeretnék.

– Mobiltelefont? – kérdezett vissza Jenő zavartan. Meglepődött a kérésen, nem tudta, mit mondjon. Leült Bogi mellé, és beszélgetni kezdtek. Most pedig nem tud megnyugodni. Mélyen felkavarta őt ez a beszélgetés. És ráébresztette valamire. Az a csitri kinyitotta a szemét.

Végre feltűntek szülővárosa fényei, mindjárt otthon lesz.
– Na, épp ideje! – mordult rá a neje, amikor nyílt az ajtó, és meglátta őt.
– Már azt hittem, sohasem érsz haza.
– Neked is szép jó estét kívánok, kedves feleségem!
– Na, még gúnyolódj is!
– Ha hagynád, hogy felhívjalak, amikor elindulok, vagy az út bármelyik pontjá-

ról, akkor tudnád, hol vagyok éppen. De nem, nem pazaroljuk a pénzt felesleges telefonálásokra!

– Jól tudod: ha nem szoktattalak volna takarékosságra, akkor semmire se jutottunk volna. A tanítói fizetésünkből nem nagyon ugrálhattunk. De nekem hála, sok mindent elértünk. Mindent nekem köszönhetsz: a házat, az autót, a nyaralót, mindent!

Jenőnek nem volt kedve vitatkozni. Amúgy is kopogott a szeme az éhségtől, inkább nekiült vacsorázni. Vikinek feltűnt, hogy szokatlanul szótlan. Rosszat sejtett.

– Csak nem karamboloztál?
– Nem.
– Nem is horzsoltad le az autót?
– Nem.
– Akkor mi bajod van?
Nem tudta eldönteni, elmondja-e a délutáni eseményeket. De biztos lehetett

benne, hogy Viki előbb-utóbb úgyis kiszedné belőle, hát elárulta, mi aggasztja: a kislány, aki ruhák helyett mobiltelefont szeretne.

– Micsoda? – kiáltott fel Viki. – Méghogy mobiltelefont! Hol él ez a gyerek? Mit képzel magáról? Örüljön, hogy ruhákat kap, nemhogy telefont! Azt vegyenek neki a szülei!

– Nem élnek a szülei, meghaltak autóbalesetben. A nagyanyja neveli őt.

– Akkor vegyen a nagyanyja! Mit képzelnek? Az ország legszegényebb vidékén élnek, akkor meg ne akarjanak nagyzolni!

– Hogy mondhatsz ilyet? Ez nem nagyzolás. A leányka szeptembertől gimna- zista lesz. Nagy szüksége lenne a telefonra!

– Akkor a szünidőben vállaljon munkát, és megveheti a telefont. De úgy látom, bármit szólok, te az ő oldalán állsz.

– Igen, mert bármit mondasz, mindenre van magyarázatom. Az utóbbi néhány évben minden szünidőt végigdolgozott, most is ez vár rá. De a telefont nem tudja megvenni.

– Márpedig az nem az én bajom!

Jenő megint kitért a további vita elől, inkább zuhanyozni ment. Sokáig elhúzta az esti toalettet. Oda se figyelt, csak a fejében keringő gondolatokat hallgatta. Még meg is borotválkozott – ezen maga is elcsodálkozott, hiszen mindig csak reggel szokott borotválkozni. Mire lefeküdt, felesége már édesdeden aludt. Neki viszont sehogy sem jött álom a szemére. Csak forgolódott az ágyban, hajnalig kavarogtak benne az átélt érzések és a veszekedés Vikivel. Aztán elszenderedett, reggel felé talán két órát sikerült aludnia. De amint felébredt, megint feltűnt emlékezetében az árva leányzó a nem teljesülő vágyával. Felkelt, sebtében megreggelizett, és kiment a parkba. Letépte a fákról az újabb hirdetéseket, amelyeket a napokban rakott ki, majd az üzletek felé vette útját. – Ez lenne az első lépés – mormolta magában, közben a szemétbe dobta a papírlapokat. – Holnap visszamegyek abba a gömöri faluba, felkeresem Bogit, beviszem a városba, hadd válassza ki ő maga, milyen mobilt szeretne.