“A halált, amivel
adósom maradtál,
kihordom
én.”
(Celan)

A citrommag

A kés halk pukkanással kísérve szelte át a citrom héját, végighaladt a rostok között, közben savanyú lé fröcskölt elő a vágásból, majd koppanás jelezte a vágódeszkán, hogy csuklóban lefelé kell mozdítani az immár csepegő pengét. A gyümölcsöt mégsem sikerül tökéletesen kettészelni, a tépéstől recés maradt az alsó szegélye.

Középen viszont két egyenlő részre vágott citrommag tűnt elő.

Egyetlen, kettészelt citrommag.

Eszébe jutott a pillanat, és arra gondolt, talán éppen parányisága tudata váltja ki benne a megvilágosodás igényét. Mennyivel tehetetlenebbnek érzi magát a rengeteggel, a sokkal, a felfoghatatlannal szemben! Úgy tűnik, hamarabb összhangba kerül a villanással, az elemivel, minthogy kibéküljön az érthetetlen világ előtti főhajtással. Sőt mi több, bár képzeletében a citrommag természetesen egész maradt s környezete sem változott, az egész jelenet teljesen hiteltelennek tűnt előtte.

Mint az élete.

A Változást így sem tudta utolérni, s a Lényeg elérhetetlenségét is igyekezett úgy kezelni, miként az összes hazugságot, amely körülvette; pusztán jövőbeni kivetítései érdekelték és izgatták.

Néha éppen ezt a fájdalmat szerette a legjobban, amely képtelen volt leszámolni a Hittel.

A táblák

Arra gondolt, talán jelzőtáblákat kellene kiraknia, hogy tudják, merre is halad írás közben. Aztán másként döntött. Az írást saját bódító hangulataitól kell óvnia…

Állandóan abban a tévhitben élt, hogy megszabadulhat önmagától.

A spekulatív

“Felejtsd el a szinapszisokat… a hippocampust és az idegeket… és készülj fel a Változásra. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy látod a célt, és ez elég neked a bizonyossághoz. Elismerem, a mi világunkban te vagy az élet hordozója, te adsz értelmet a mozgásnak, te vagy a Lehetőség, s amikor az istennő finom ujjaival megmozgatja herezacskónyi világunkat, s te millió társaddal együtt szinte parancsszóra kelsz útra, farkcsóválva, vadul száguldva, az hívén, feltartóztathatatlanul célhoz jutsz, s zavaros futásod közben nem veszed észre a meleg sötét kisüléseinek halványlila fényeit sem, az egyre erősödő és gyorsuló dobbanások ütemét, egyszer csak váratlanul ott állsz az élet választásának lehetősége előtt, s rájössz, hogy mindenek alapja, az allél gének ősi kettőssége előtt tehetetlenkedsz…

A helyzet, a Vágy, amely ösztökél, talán majd megsejttet veled valamit a multiplex alléliás állapotokról, de az útról — melyről azt hiszed, vezet valahová — semmit sem tudsz meg… hidd el nekem… az út sokkal hosszabb, s neked csak arra jó, hogy elindulj rajta…”

A harmadik szem

Délután érkezett a szegénynegyedhez. Alacsony, földszintes vályogházak sorakoztak az alacsony kerítésekkel szegélyezett udvarokon. A falgyommal benőtt házfalak mellett futórózsák húzódtak, alattuk szemétdomb büdösödött. Egy talicskában, a magasra rakott szeméten patkány szaglászott.

Az első házban, a konyhában unatkozó két nő lelkesen fogadta a kis jövevényt, aki az iskolai papírgyűjtő versenyhez keresett régi újságokat.

Megrázták sűrű fekete hajukat, rávillantották villogó fogsorukat, és elélibbentek. Zavartan, szemlesütve válaszolt a kérdésekre.

— És hogy hívnak? — kérdezték mosolyogva.

— Tamásnak.

— De milyen Tamásnak? — kérdezték egyszerre.

— Godónak.

Ezen nevettek.

— Nahát! Micsoda fura név. Godó! — és nekiláttak régi újságokat előszedni a krémszínű konyhakredenc alsó fiókjaiból. A hajlongástól felszabadult női illatokba dohos papírszag keveredett, az ajtók nyitogatásától megcsörrentek a polcokon a mindenfélékkel megrakott kristálypoharak, és a heverő feletti kakukkos óra is megszólalt, jelezve, hogy már fél három van.

— Istenem, már fél három van! — sóhajtottak fel, mintha valami az eszükbe jutott volna, és izgatottan tovább keresgéltek. Az összegyűlt csomagot, melynek tetejére egy Tolnai Világlapja került, vékony spárgával kötötték össze, hogy könnyebben vihesse, ám az ajtónál elállták az útját. Egyikük a belső üvegezett ajtó kilincsére tette a kezét, és lehajolt hozzá úgy, hogy a ruha kivágásában dagadozó mellei a kisfiú fejmagasságába kerültek.

— Figyelj csak, Tomi! Akarsz egy kis pénzt?

A hízelkedő hanghoz a vékony, lakkozott körmök között zizegő kék papírpénz zörgése járult. Tomi lesütötte a szemét, a kezében szorongatott csomag zsinege vágta a tenyerét. Változtatott a fogáson, de felnézni nem mert. A másik nő is lehajolt hozzá, jól érezte a hóna alól kipárolgó izzadtságot.

— Nem mutatod meg nekünk? — kérdezte mosolyogva.

Döbbenten nézett rájuk. Szemükben vágy parázslott.

— Hát a fütyidet! Nevettek egyszerre, és persze a kilincset nem engedték el.

— Már biztosan szép nagy van neki — mondta az első, és megsimogatta az arcát.

— Talán már szőrös is — néztek össze, és megint nevettek.

Elvörösödve szorította össze fogait, és belekapaszkodott a kilincsbe, még azon az áron is, hogy keze hozzáért a nő kezéhez. Izzadni kezdett, és a homloka közepén enyhe bizsergés gerjedt. Legyőzhetetlen akadályt érzett maga előtt.

Hát nem kell a pénz? — kérdezték, és ő nemet intett. Homloka előtt vékony, hegyes acéltű lebegett, egy pillanatra áthatolt a bőrön és homlokcsonton, majd fájdalmas érzést hagyva maga mögött eltűnt. A sajgás átterjedt a szemöldökre és befelé a csont mögé, látása eltompult, ám egy másik, tisztább kép jelent meg a “harmadik szem” előtt, élesen, mindent átfogóan világítva  meg minden egyes részletet, érzékeltetve a jelenet perverzitását, amint lehúzza rövid térdnadrágját, és a két kuncogó nő elé tárja satnya kis “férfiasságát”, majd a kék papírpénz, amelyet olyan jól el lehet költeni… talán oda sem adnák neki… Megérteni a képet egyetlen pillanatig tartott.

Erősen a nő szemébe nézett.

— Majd máskor — felelte, és megrántotta a kilincset.

— Na jól van, te kis buta — simogatták meg a fejét, és összeborzolták a haját. Végre elengedték a kilincset.

— És ne felejtsd el, hogy várunk! — kiáltották utána, és nevetésük mintha egy sötét barlangból tört volna utána.

Az udvarra érve hirtelen éles csattanást és sikítást hallott.

A szeméthalom tetején szaglászó patkány hatalmasat ugrott a levegőbe, és döglötten terült el a földön. Valahonnan a bokrok közül egy lesipuskás vadászott rá.

A nagy forróságban semmi sem mozdult.

A szülőkről

Kint csavargott a mezőn, nyulakat és fürjcsaládot riasztva maga előtt, majd lepisilte a poros utat szegélyező nyárfák egyikét. Jobbra az egyik dombon embereket vett észre és egy piros személygépkocsit, amelynek ajtóit tárva-nyitva hagyták, valószínűleg a nagy meleg miatt. Kíváncsian ment közelebb, s lepillantva a domb tetején ásott mély gödörbe izzadó férfiakat vett észre, amint különböző szintekről lapátolták a földet. A gödör szélén egy szalmakalapos öregember üldögélt, lábainál szürke csontok hevertek gondosan sorba rakva. A hivatalos nyelven beszélgettek, de azért megértett belőle valamit. Többek között a szüleiről kérdezgették. Kedvesek voltak hozzá, bár furcsa volt, hogy nincs közöttük nő.

Miközben a gödör falán a régi korokat jelző rétegeket szemlélte, arra gondolt, milyen rettenetes elvárás megosztania szeretetét apja és anyja között.

És megborzongott a gondolatra…

Kantot olvasva

Az életét egy hosszú, kivilágított folyosóban töltötte el, melynek két oldalán mindig akadt elintéznivalója, ő sietve ugrált egyik oldalról a másikra, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet intézhessen el, s közben elképesztően lassan haladt előre. Így aztán bizonyos ajtókat ki sem nyitott.

De azért mindig két szeretője volt. Úgy magyarázta, hogy „tökéletesebb kiteljesedése” érdekében, ám amikor végre egyszerre feküdt le velük, rájött, hogy fogalmuk sincs, mit vár tőlük, s többé nem is kívánta, hogy hármasban szerelmeskedjenek. Egyik nap, ha éppen Kantot, Montaigne-t vagy éppen Spinozát olvasott, éjjel a cigánylánnyal ment el, és jellegzetesen erős lábközi illattól körülvéve magyarázta a szubjektív összetevőktől függő különbséget vélekedés, hivés és tudás között, máskor meg a szőkével ment moziba, s miközben gátlástalanul csókolództak és szerelmeskedtek az utolsó sorban, s korábbi szeretőikről beszélgettek, ő a hiteltelen életről tartott előadást. A hit számára csak szubjektív lehetett, s amint közösségi lett, egyből gyanússá vált. A hitetlen viszont a közösségi hit nem-vállalását jelenti, s mint ilyen, azonos a szubjektivitással.

Érdekes módon volt perverz életének ez a korszaka. Mint amikor idegen társaságba csöppenve hirtelen nyelvet kell váltania.

A Fal előtt

Hirtelen magasodott előtte. Még nem tudta, hogy a Vágy Zsenialitása lappang mögötte, csak érzett valamit, ami ellentmondást nem tűrően arra ösztönözte, hogy továbblépjen…

Már harmadik éjszaka ült mozdulatlanul, rózsákkal körülvéve a fal előtt, s amit eleinte vezeklésnek szánt, közben közömbösséggé változott. Végül fáradtsággá. Harmadik éjjel eldőlt az összerakott furnérlemezeken. Keze lelógott a betonra, de nem törődött vele, és álomtalan alvásba merült. Éles fájdalom térítette magához, és az első pillanatban nem is értette, mi történik vele.  Morbus sacer? — villant át az agyán, hiszen régen érezte magában, ám földön heverő kezének kisujjába egy patkány akaszkodott valahol a második ujjperec tájékán, apró gonosz szemeivel szemtelenül bámulta őt, miközben hegyes fogai elszántan egészen a csontig hatoltak.

Rettenetesen félt, arra gondolt, valami betegséget kaphat, talán veszettséget. Egy fadarabbal csapta agyon az állatot, és elszégyellte magát.

A kopott vöröskeresztes ládában géz, hidrogén és széntabletta volt. Az izgalomtól remegő fejjel nézte csonka ujját, és miközben bekötözte kezét, magyarázatra várt.

Ide vezet hát a magány?

Ilyen könnyű becsapni a világot?

Mundus vult decipi ergo decipiatur?

Az énekes utolsó ejtőernyős ugrása jutott eszébe és az, hogy a hiány valaminek a kezdetét jelenti.

Rá kellett jönnie, hogy ez az abuliás állapot megalázó számára; s legyőzetése a Helyzet Kiismerhetetlenségétől szintén. Ez rettenetes volt.

A Hit korsója hitetlenséggel telt meg, s a Fal mögött tovább lihegett a Vágy.

— Azt mondják — jutott eszébe a férfi —, volt idő, amikor istenek már nem voltak, s Isten még nem volt. Most, hogy Isten s az új eszmék hiteltelenné válva űrt hagytak az emberek lelkében, úgy érezte, saját képessége, amellyel életének helyrehozhatatlan és megváltoztathatatlannak tűnő jelenségeit magyarázta, kevés lesz, hogy felfedezze, megérezze az új hitet.

Értelem-érzelem harcának közepette egyetlen reménye elől zárkózott el: a vágytól. A vágynak attól a zseniális képességétől, amely sajátosan öntörvényszerű és váratlan fordulataival megkeresi a legmasszívabb belső világok falainak repedéseit, és játszva hajtja a lelket kínzó boldogságba. S lám, a lélek éhsége szétterítette előtte az új lehetőséget! Nem a lényt — ens quo nihil majus cogitari potest — kereste, hanem a legnagyobb megismerhetőt, önmaga legnagyobb szellemi kiteljesedését, melynek határait állandóan beláthatja!

Mindez harmadik nap, a fal előtt jutott az eszébe.

A Halál

Halk, nesztelen léptekkel indult el a 800 éves ciprusokkal szegélyezett, ezernyi, harminc centiméteres kőlappal kirakott úton, miközben olyan érzése támadt, mintha veszély fenyegetné. A kirándulócsoport vezetőjének dühös arcát képzelte maga elé.

Először két egyszerű, faragott kőoszlop tűnt fel a fűvel szegélyezett út mentén. A hold halványlila fénnyel rajzolta körül őket, majd két szárnyas lovat látott, két kőoroszlánt, s végül két hatalmas kőtáblát megfejthetetlen vagy legalábbis számára érthetetlen, mégis közeli, barátságos jelekkel.

Az Égi Tisztaság Temploma előtt megállt egy pillanatra, s a mértani pontossággal rendezett téren kellemes illatot érzett a levegőben.

Balra fordulva a 10 000 Nemzedék Mesterének sírja felé haladt tovább. A Halál pompás gazdagsága csodálattal töltötte el, s a holdfénnyel elárasztott sírváros utcáin a kiegyensúlyozottság érzése kísérte.

Jó két óráig tartott, míg a szinte nappali fényt adó telihold alatt elérkezett a hidegkék sziklákhoz. Lent a szakadékban, a higanytó közepén ott lebegett a Mester fekete koporsója. A sziklákon szerteszéjjel emberi és állati csontok hevertek. Egy kiugró sziklaszirten megállt egy pillanatra, és szippantott a tó gyilkos, mérgező levegőjéből. Innen már végképp nyomát vesztik, ha netán eddig követték volna. Csak egy pillantást vetett az ezüstösen csillogó tó hullámtalan tükrére és a koporsóra, majd visszalépett.

A szakadék túlsó oldalán, szemben a teliholddal, egy karcsú, magas férfi alakja tűnt fel. Elgondolkozva nézett maga elé, mintha várt volna valakire.

Akinek nincs vágya, tényleg nem veszíthet semmit?

Fél három

Visszafordult, és lediktálta a titkárnőnek a meghívó szövegét.

— Még nem mondta az időpontot — jegyezte meg egykedvűen a titkárnő, és gépiesen maga elé nézett, mint valami viaszbábu.

— Legyen két óra — felelte, és érdekes módon fél háromra gondolt.

Európaiságunk és hitetlenségünk. Kavafisz meg a többiek.

Fél háromkor szólalt meg a kakukkos óra. „Istenem, már fél három”, mondták a nők, és tovább keresgéltek. Fél három; saját maga. S most a nők helyett a gyűlés. Fél három, a végtelen idő görbéjének egyetlen hiteles pontja.

Végighaladt a virágokkal díszített folyosón, és balra fordulva belépett a kis tanácsterembe. Az állott levegőjű helyiségben a hosszú íróasztal két oldalán futószőnyeg húzódott, alóla harminc centiméteres kockák mintái látszottak a műanyag borításon. A mosatlan ablaküvegen keresztül a park letört koronájú fáját látta, s előlopakodott szokásos szomorúsága. Úgy vette fel, mint megszokott kerti szalmakalapját. Már megint kettészelt citrommagnak képzelte magát, amely nem leli a másik felét.

Mit szól ehhez Feuerbach?

Csonka kisujját dörzsölgette, s újragondolta az utat, amelyet bejárt.

„A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igaz voltát… bizonyítania.”

A gyakorlatban az új mértéket tanulta meg. A közösségét, amelyet csak követhetetlenségben tudott értelmezni.

A bizonytalanság, a hiteltelenség szükségszerűségének gondolata éppúgy lehangolta, mint környezetének poros, törött kellékei.

Felállt, és az ablakon át a várost nézte, melyet elhagyni szándékozott.

— Tulajdonképpen mindegy, mikor kezdjük el a gyűlést.

Az épület előtt egy púpos lány haladt át az úttesten.

A rózsa

A higanytótól széllel szemben haladt tovább, s már hajnalodott, mire a hullámzó zöld síkságra ért.

Egy találomra kiválasztott domb felé indult el, s lám, a végtelen görbe egyik pontján egy borostyánba ágyazott, átnőtt moharózsát talált. Goethe jutott az eszébe, és lelkén érezte a feszülő szálakat.

Homloka közepén jelentkezett a sajgás, és már érezte az acéltű szúrását. Az áramlás, mely számtalan pontból indult el, végül egyetlen pontban találkozott, s e pontban szikrázóan jelent meg előtte a kép.

Tisztán, élesen látta minden részletét, sőt egyenesen hitelesnek tűnt, ahogy ott ül a hosszú asztal mellett, arra kárhozatva, hogy örökké önmagát várja.